Szöveg: Nina Kaltenbrunner & Anna Burghardt Fotó: PietDe Kersgieter
Kis régió, nagy élmények. Akik még nem tudnák: Flandria a gasztronómia szerelmeseinek paradicsoma. A frissen sült gofri illatának közhelye minden flamand városban kellőképpen beigazolódik. Azonban igazságosabb, ha a gofri, csokoládé és sör mellett osztrigára, a kis szürke északi-tengeri garnélára, közönséges kürtcsigára, marhahúsra, sertésre, komlóhajtásokra, cikóriára vagy spárgára is gondolunk. A számtalan delikáteszüzlet kirakatai és tárlói hűen tükrözik ezt a regionális gazdagságot. Brüsszel, Antwerpen, Brugge vagy Gent pezsgő helyi gasztroéletében úgy tűnik, egyik hívogató étteremből botlunk a másikba. Flandriában nem is olyan egyszerű rosszul enni. Az élvezet itt egyszerűen hozzátartozik a jó élethez, az étterembe járás pedig a mindennapi üzletmenethez. „A mottóhoz híven: 'az ember csak megérdemli néha', a flamandok inkább vezetnek egy olcsóbb autót, minthogy lemondjanak a jó ételekről” – árulja el honfitársai hozzáállását egy bennfentes. Nem véletlen, hogy a pezsgőfogyasztás itt aránytalanul magas (1. hely Európában), és hogy Flandria a maga 13 520 m2-es területén található 96 Michelin-csillaggal a csúcséttermek legnagyobb sűrűségével büszkélkedhet Európában, és ez a tendencia tovább növekszik.
Miért? A verseny élénkít. A csúcséttermek nagy sűrűsége arra sarkallja a séfeket, hogy finomítsák saját stílusukat, kidolgozzák egyedi jellemzőiket, miközben kiemelik a közös vonásokat. Flandriában nem egymás ellen dolgoznak, az öntörvényűek „Flanders Kitchen Rebells” néven közösen állnak ki a világ elé. „Azt szolgáljuk fel, amit a franciák csak ígérnek” – hangoztatják magabiztosan. A flamand szakácsokat közös hagyományuk köti össze, amely gazdag innovációs szellemmel találkozik, az élvezet iránti szenvedéllyel párosuló makacsság, valamint a megállíthatatlan ambíció. Ami a 80-as évek végén a divatvilágban olyan kimondhatatlan nevű tervezőkkel, mint Dries van Noten vagy Ann Demeulemeester kavart nagy port a nemzetközi kifutókon, ma úgy tűnik, átkerült a tányérokra. Ebben az összefüggésben gyakran emlegetnek egy viszonylag könnyen kiejthető nevet: Sergio Herman. Őt tartják a „belga konyha megmentőjének” a hagyományos nehézkességtől (Kobe Desramaults), és az úgynevezett „Nova Regio” megalapítójának. Ami akkoriban a divatra volt igaz, ma a flamandok kulináris alkotásaira is alkalmazható: extravagáns, provokatív, sosem hivalkodó, purista és a fájdalomküszöb határán mozog.
Hol történik mindez? Mindenhol. Flandriában hasonló a helyzet, mint London, Párizs vagy New York nagyvárosaiban. Ahhoz, hogy A-ból B-be jussunk, átlagosan körülbelül egy órára van szükség; legyen szó Brüsszelből Gentbe utazásról, vagy onnan egy vidéki dombvidéken található csillagos étterembe való eljutásról. Mobilitásra van szükség, de itt az emberek szívesen mozognak. Sok mindenből kimaradnának, hiszen a változatosság a régió másik jellemzője. Maradunk Gentben. Egy olyan város, amely történelmi, akár egy múzeum, számtalan építészeti ékszerrel a középkortól napjainkig, ugyanakkor élettel teli egyetemi város – ez a kontraszt minden sarkon érezhető. Itt van a hagyományos Tierenteyn mustármanufaktúra, ott a Joost Arijs sztárjelölt által készített kézműves csokoládé és praliné, amott a fiatal városi sörfőzde, ahol nem komlóval, hanem egy régi fűszerkeverékkel főzik a sört, és akkor ott van még a „Max”, a belga gofri szülőhelye, a szecessziós elemeivel. Az eredeti 50-es évekbeli eszpresszógépből korszerű kávét kapunk, a flamand különlegesség, a Ganda sonka a középkori vásárcsarnokban, a Groot Vleeshuis mennyezetéről lógva várja a kóstolást. Ebben a kompakt városban minden az élvezetek körül forog. És minden elérhető gyalog, a számtalan, zsúfolt kávézó és a romantikus csatornák mellett elhaladva. Nagyon idilli.
Flemish Foodies. Gent ősi homlokzatai mögött azonban egy nagyon dinamikus gasztroszféra forrong. A brit The Guardian napilap nemrégiben a városnak ítélte Belgium legjobb gasztrocélpontja címet. Nem véletlen, hogy itt találhatók a „Flemish Foodies” központjai is. Kobe Desramaults (In De Wulf étterem), Jason Blanckaert (J.E.F. étterem) és Olly Ceulenaere (Publiek étterem) régi iskolatársak, nemzetközi csillagos konyhákon képzettek, akik 2013-ban összefogtak, hogy a flamand tartomány és az Északi-tenger termékeit állítsák főzési művészetük középpontjába, és laza megközelítéssel, mérsékelt árakkal tegyék elérhetővé Gent csúcsgasztronómiáját egy szélesebb közönség számára. A trió közös nevezője így írható le: ultra-laza, radikálisan regionális, végletekig őszinte.
Ebben a legradikálisabban az In De Wulf séfje jár el, aki a heuvellandi legendás csúcsétterme (lásd portré) mellett két üzletet is üzemeltet Gentben. Saját bisztrójáról, a De Vitrine-ről, amely egy 50-es évekbeli egykori hentesüzlet a negyed közepén, és amelyet gondosan újíttatott fel, azt mondja: „szerelem volt első látásra”. Az ultracool eredeti belső térben, húskampókkal, nyers csempepadlóval és masszív márványpulttal, a durva faasztaloknál és vérvörös műbőr padokon az anyaétterem filozófiáját tálalják: friss mezőgazdasági termékeket a régióból, nagy érzékenységgel elkészítve és első ránézésre szinte provokatív egyszerűséggel tálalva.
A szelíd lázadó második üzlete teljesen a kenyér jegyében áll – ami Desramaults számára egy étterem szíve és lelke. „Egy egyszerű fatüzelésű pékséget akartunk alapítani, végül egy olyan hellyé vált, ahol a legvadabb álmaink ütköznek, Rock ’n’ Roll!” – lelkendezik a sztárséf. A babát De Superette-nek hívják, indusztriális-shabby-chic stílus határozza meg az egykori szupermarket-üzlethelyiség laza környezetét, nagy a tolongás, különösen hétvégén. De ez a női erőt is képviseli: az étterem közepén álló monumentális fatüzelésű kemence előtt Sarah Lemke amerikai kenyérszakértő áll, és egyik kovászos kenyeret a másik után emeli be az óriási „szájába”, hogy aztán az illatos cipókat sorra húzza ki belőle. Szinte érezni a kézműves munkát, érezni az illatát és az ízét, itt a sokat emlegetett „igazi étel” fogalma valóban kézzelfoghatóvá válik. Ennél sokkal többre nincs is szükség. Talán még a hagyományos módszerrel fahordóban érlelt tejfölös vajra, amire Kobe Desramaults olyan büszke. És természetesen az In De Wulf kreatív vezetője, Rose Green által kifejlesztett csodálatosan rusztikus ételekre, mint amilyen a gyökérzöldséges bárányragu, amelyet öntöttvas serpenyőben tálalnak az asztalra.
Jason Blanckaertnél a J.E.F.-ben csak az alapanyagok rusztikusak, amelyeket mesterien finomít és rendkívül vonzó ételekként szolgál fel; az asztalra mindig több nagyobb adag kerül kóstolásra és megosztásra, és természetesen itt sem hiányozhat a bőséges kenyér. Ropogós kelkáposztalevelek, házi kolbászok, érlelt kecskesajtkrém, csigák, velőscsont, makréla vagy a „sot-l'y-laisse”, a csirke vélhetően legfinomabb része – egy hulladéktermék –, a séf különféle vadvirágokkal és salátákkal kombinálja, a répát teszi főszereplővé, míg a húst és halat támogató mellékszerepekben hagyja tündökölni. A kis, csőszerű étterem hangulata purista, fehér színű, durva fával, amely az egyik vagy másik ételhez hasonlóan a koromfekete „J.E.F.-márkajelzést” is viseli.
Sokszínűség flamand módra. Nem kevésbé rendkívüli, csak egy kicsit kevésbé „shabby” a Volta, a Flemish Foodie, Olly Ceulenaere induló étterme egykori erőműben. Ő maga időközben továbbállt, az étterem továbbra is a trió eredeti koncepcióját képviseli. A folytatást Ceulenaere fiatal ex-sous-chefje, Davy De Pourcq vette át. A fiatal vadóc munka közben nagy feszültség alatt áll, de gyorsan ellazul, amikor arról beszél, hogy szeret saját termesztésű fűszernövényeket és zöldségeket frissítő, könnyű ételekbe dolgozni. Azt is nagyon pontosan tudja, hogyan emelkedhet ki stilisztikailag kollégái közül. Művészi, színes tányérképződményei precízen felépítettek, játékosak, virágokkal, porokkal és habokkal díszítettek, és pontosan az ellentétei az In De Wulf radikálisan redukált regionális konyhájának. A más országokból érkező hatások iránti nyitottság ellenére Davy De Pourcq sem téveszti soha szem elől a régiót és annak termékeit.
Egy új flamand konyha a radikális-regionális modellből azonban nem vezethető le, Kobe Desramaults szerint, „a sokszínűség a lényege – itt mindenki a saját dolgát végzi”. — (NK)
Kobe Desramaults galambbal, póréhagymával és tengerparti szikiöménnyel mutatja be, milyen lehet egy ultrapurista regionális konyha – de már csak egy évig. Aztán bezárja az In De Wulfot.
Kobe Desramaults egy kicsit bosszúsan néz ki. Már megint a fehér juhkoponyák sora előtt kell pózolnia. Mintha nem lennének más motívumok a konyhájában! Nem, nemcsak a finom tetoválásai. Hanem olyan motívumok, mint a belátó hűtőszekrény a sárga vaj hatalmas tégláival, amelyet maga készít, egy közeli francia gazdától kapott tejből. Vagy az üvegpolcokon magasan sorakozó befőttesüvegek, tele fermentált tengerparti szikiöménnyel, ecetes rózsaszirmokkal, fekete ribizlivel szirupban vagy alkoholban áztatott cseresznyemagokkal, amelyeket keserűmandulaként használ az ízesítéshez, mert Flandriában egyszerűen nem nőnek mandulafák. Vagy a hajtókarral állítható magasságú grillezőrendszer, amely a konyha teljes szélességében húzódik. Nem emlékeztet ez feltűnően az Etxebarri rácsaira, abban a baszk hegyek között fekvő étteremben, amely szerény világhírnevét annak köszönheti, hogy mindent, mindent, mindent faszénen süt, még a kaviárt is? „Igaz” – mondja Kobe Desramaults halkan mosolyogva. „Párszor voltam ott, és annyira el voltam ragadtatva. Úgy döntöttem, bevezetem itt is. De megmondtam neki!” – mentegetőzik a lemásolt rendszer miatt egy kacéran félénk vigyorral a sötétvörös-szőke szakállában. A grillhez a szenet maga készíti, „a Josperben”, szintén sokféle fából, ahogy azt az Etxebarri séfje, Victor Arguinzoniz mutatja. Kobe Desramaults az In De Wulf grillen többek között uborkát vagy póréhagymát süt, amelyet kamillaszárakkal szitában tart a parázs fölött, és amelyet később elég tisztán, fehér ribizlivel szolgálnak fel. A grillről jönnek a feketekagylók is, amelyeket függőlegesen és sűrűn rendez el lapos tálakban, és égő széna alatt süt meg. Vagy a legendás galamb a saját udvari dúcból, amely nincs az étlapon, de némi szerencsével felszolgálják, ha kérik. A galamb két hétig lóg, „még mindennel együtt”, aztán kíméletesen megfüstölik, és további négy hétig lóg, ezúttal szénával töltve, hogy minden nedvesség távozzon, és a hús íze majdnem excentrikus sűrűségűre érjen. A tányérra aztán csak pár alig sült mellszelet kerül, sima, száraz bőrszerűséggel, és – természetesen – egy meggörbült karom. Mert egy kicsit extrémnek kell lennie itt a dolgoknak, ezért is ismert a „semmi közepén” fekvő In De Wulf. Egy valahová vezető úton fekvő lapos, régi parasztház, amelyet Kobe Desramaults 23 évesen, 2003-ban vett át az anyjától, aki azelőtt sörözőként vezette. Majdnem tízszer váltott iskolát, és a szülői háttér ellenére fiatalon sokáig nem mutatott érdeklődést a főzés iránt. Ez hamar megváltozott, Desramaults többek között Sergio Hermantól az Oud Sluisban és a Ferran Adrià befolyása alatt álló barcelonai Comerc 24-ben tanult.
Az In De Wulf első éveiben az ételek még sokkal játékosabbak voltak, sokkal több elemmel a tányéron, mint vékonyabbnál vékonyabb kekszek vagy krémfoltok. Ma az, amit a téglafalú, fehér gerendás vendégtérben felszolgálnak, rendkívül redukált. Bár Kobe Desramaults megengedi magának a játékszereket, mint például egy préselt, ragadós sertésvégtag-darabkát felszolgálni az említett juhkoponyák egyikén. De a fogásonkénti alapanyagok száma gyakran egy kézen megszámolható. És nemcsak pro forma, mint máshol az olyan látszólag egyszerű kompozícióknál, mint a „tök – gesztenye – kacsa”, amelyek természetesen rengeteg titkos összetevőből állnak, hanem ténylegesen.
Ehhez természetesen az alapvető elemek rendkívül magas minősége elengedhetetlen. És ezért Kobe Desramaults rengeteg energiát és időt fektet be. Dries Delanote zöldségtermesztő, aki az In De Wulf közelében működteti vad, bio-tanúsítvánnyal nem rendelkező farmját (lásd a 79. oldalt is), az egyik legfontosabb partnere: Desramaults naponta kap tőle nemcsak minden elképzelhető különleges zöldséget, hanem olyan dolgokat is, mint a bársonyvirág-szirmok, uborkahajtások vagy ribizlilevelek. A húst nagyrészt a közeli Franciaországból szerzi be, például a közeli Borre-ból származó Duroc-sertéseket, amelyeket hosszú ideig érlel. Egy sertéslapockát aztán a konyhában például só-alga tésztába csomagolnak, a szürke, keményre sült darabot az asztalnál mutatják be – egyébként dramaturgiailag mindenképpen értékesen, egy alkarján sertéstetoválással rendelkező szakácsnő által –, mielőtt a burkolatot a konyhában felnyitnák, és vékony retekkarikákkal borítva, kocsonyás-ragadós és egyúttal orrfacsaró élvezetként tálalnák az asztalhoz.
Aki ezt a radikálisan visszavett konyhát természetes mivoltában akarja megtekinteni, annak természetesen már csak egy éve van: Kobe Desramaults október végén jelentette be, hogy 2016 végével bezárja az In De Wulfot. 23 éves kora óta vezeti az éttermet, minden energiáját befektette. Egy kis szünetre van szükség. (AB)
Dühös zöldségek és a változatosság látomása
Kresszeleveleket rendezget méret szerint, és séfek megbízásából kísérletezik azzal, mi minden nő Nyugat-Flandriában: Dries Delanote és a „Le Monde des Mille Couleurs” ritkaságfarmja.
„Egy kis kili-kili, és máris szétrepednek a nevetéstől” – mondja Dries Delanote, lehajol, és megcsiklandozza egy uborka állát. Egy előre nem látható, hangos durranással a tüskés ovális dolog szétreped, és hatalmas agresszióval lövelli ki a belsejét Delanote arcára, karjára, pólójára. Türelmesen viseli, mint egy még szobatiszta kiskutya balesetét, csak vigyorogva törli le a nyálkás magokat a sikeres bemutató után. „Ezt az uborkát nem lehet megenni, túl keserű.” Ezt a gazda azonban nem tudhatta, amikor kísérletképpen elültette a földön végigkúszó növényt. Most a zöld, dühös zöldség az aromás használhatatlansága ellenére is farmjának lakója. „Talán tíz év múlva abbahagyom a földművelést, és vidámparkot nyitok a vad uborka köré, elég szórakoztató lenne.”
„Le Monde des Mille Couleurs” – „Az ezer szín világa”, így nevezte el a nyugat-flandriai gazda a ritkaságfarmját. Dries Delanote bio, de bio-tanúsítvánnyal nem rendelkező zöldségeivel, bogyóival és fűszernövényeivel kizárólag szakácsokat lát el, jelenleg tízet. Sem a gazdaságban nem ad el magánszemélyeknek, sem nem tart fenn egyet azokból a sikkes piaci standokból, ahol a trendkövető városiak tíz métert állnak sorban egy marék kínai csüdfűért. Olyan szakácsok, mint a közeli In De Wulf séfje, Kobe Desramaults, néhány francia kolléga és egy nagy brüsszeli cateringcég Delanote vásárlói. „Jó látni, hogy már egy catering is érdeklődik a termékeim iránt” – mondja a gazda, aki pontosan úgy néz ki, ahogy egy látnok, filozófiai ambíciókkal rendelkező gazdát elképzelünk: szikár, természetes srác, kócos fürtökkel, földes jersey-bermudával, fehér bordázott trikóval, hétnapos szakállal.
Jelenleg négy hektárja van. „Szívesen bővítenék tíz hektárra, de olyan nehéz földet venni. Az egészet elnyeli az ipar, a konszernek túllicitálják egymást” – mondja némi dühvel a hangjában. Földjén a gazda például lila, ezerszeresen elágazó brokkolit, kacsacsőr alakú uborkát vagy fekete bogyókat ültet, amelyek úgy néznek ki, mint a nadragulya, de ízük, mint a földicseresznyéé. Részben üvegházakban, részben szabadföldi kultúraként, részben sorban, részben áttekinthetetlen vadonban, ahol a tyúkhúr a holtcsalán mellett és a mustár a kamilla mellett burjánzik. A kamilla szárát például Kobe Desramaults használja arra, hogy póréhagymát süssön nyílt tűz felett. Az olyan szakácsokkal való együttműködés, mint az In-De-Wulf séfje, mindkettőjük számára elengedhetetlen. Dries Delanote nélkül az avantgárd szakács nem tudna olyan naturálisan főzni, ahogy főz, és a flamand és francia szakácsok nélkül, akik hálásan átveszik tőle a legszokatlanabb szántóföldi terményeket is, a gazdának valószínűleg konvencionálisabban kellene dolgoznia. Hogy Kobe Desramaults nemrégiben bejelentette, hogy 2016 végével be akarja zárni éttermét, az Dries Delanote számára is sorsdöntő döntés lesz.
Delanote bár gazdálkodó fia, sokáig nem volt tudatában annak, hogy ilyen sokszínűséget lehet a földből kihozni. „Mi, emberek ráerőltetjük a növényekre a normáinkat. És a növényvédőszerek használata miatt olyan sok minden elveszett. De a természet erős. Visszatér, ha hagyjuk.” Delanote, aki tucatnyi tökfajtával kezdte, egyre többet akart, egyre többet akart kísérletezni azzal, milyen növények telepednének meg itt, ha hagynák őket. Megkérte barátait, hozzanak neki magokat utazásaikról. Hogy jelenleg hány különböző növény nő a földjén, azt a legjobb akarattal sem tudja megmondani. És azt mondja, minden nap fedez fel valami újat, növényeket és rovarokat egyaránt.
Negyed tizenkettő van, amikor egy katonai zöld terepjáró befordul a sarkon, és megáll a nagy pajtaajtók előtt. A férfi, aki kiugrik, és barátian, de visszafogottan, tetovált karral megveregeti a gazda vállát, Kobe Desramaults személyesen, aki az In De Wulf-beli ebédidő előtt gyorsan elhoz még két előkészített ládát. Az egyikben lila brokkoli van, amelyről a gazda korábban részletesen elemezte az összes érési fokozatot és növényrészt az íz és állag tekintetében, a másikban fóliázott hungarocell csészék vannak sarkantyúvirág-levelekkel – méret szerint rendezve. Nem volt több, Desramaults már el is ment. „Gazdaként is találkozhatsz sok emberrel” – mondja Dries Delanote, ahogy az autó után néz. „Ez azért fontos.” És továbbad egy kis sárga paradicsomot. „Ezzel kezdődik majd később a menütök az In De Wulfban.” (AB)
De Vitrine
Brabantdam 134 B, 9000 Gent
Tel.: +32/(0)9/336 28 08
www.de-vitrine.be
De Superette
Guldenspoorstraat 29, 9000 Gent
Tel.: +32/(0)9/278 08 08
www.de-superette.be
J.E.F.
Lange Steenstraat 10, 9000 Gent
Tel.: +32/(0)9/336 80 58
www.j-e-f.be
Volta
Nieuwe Wandeling 2b, 9000 Gent
Tel.: +32/(0)9/324 05 00
www.voltagent.be
In De Wulf
Wulvestraat 1, 8950, Heuvelland (Dranouter)
Tel.: +32/57 44 55 67
www.indewulf.be
Gent
A legjobb címek gofrihoz, csokihoz, sörhöz és mustárhoz
Tierenteyn mustár
Frissen készült, fahordóból mert mustár családi hagyomány szerint 1790 óta.
Groentenmarkt 3, 9000 Gent
Tel.: +32/(0)9/225 83 36
www.tierenteyn-verlent.be
Gruut sörfőzde
A modern városi sörfőzdében öt különböző sörfajtát főznek. Különlegessége: a tulajdonos és sörfőzőmester, Annick De Splenter komló helyett egy szigorúan titkos középkori fűszerkeverékre épít.
Grote Huidevettershoek 10, 9000 Gent
Tel.: +32/(0)9/269 02 69
www.gruut.be
Etablissement Max
1839-ben itt találták fel a brüsszeli gofrit. Csodálatos szecessziós környezetben ehetjük még ma is a legjobb gofrit, a legszebb kilátással a genti jelkép, a Belfried felé.
Goudenleeuwplein 3, 9000 Gent
Tel.: +32/(0)9/223 97 31
www.etablissementmax.be
Joost Arijs
A legfinomabb csokoládé és művészi cukrászsütemények Joost Arijs csúcs-csokoládékészítőtől, aki korábban Peter Goossens 3-csillagos séf mellett volt főcukrász a Hof van Cleve étteremben.
Vlaanderenstraat 24, 9000 Gent
Tel.: +32/(0)9/336 23 10
www.joostarijs.be
Restaurant Vrijmoed
Nagyon ajánlott: Közvetlenül Joost Arijs mellett barátja (és korábbi sous-chefje Peter Goossens mellett), Michaël Vrijmoed nyitotta meg éttermét egy kis art-déco helyiségben. Ő is a helyi csúcsalapanyagokra, tiszta ízekre és kifejező tálalásra épít.
Vlaanderenstraat 22, 9000 Gent
Tel.: +32/(0)9/279 99 77
www.vrijmoed.be