Finomságok a Römertopf-ból
René Redzepi, aki jelenleg a világ hivatalosan is legjobb szakácsa, nemrégiben egy olyan javaslattal állt elő, amely azt mutatja, hogy ez az ember nemcsak kulinárisan, hanem szociálpolitikai szempontból is mélyen skandináv módon gondolkodik: az éttermeket – mondta egy Noma-menü elfogyasztása után a boldogságtól majdnem szétrobbanó Spiegel-újságírónak – támogatni kellene, hogy az emberek évente három vagy négy alkalommal ilyen élvezetben részesülhessenek.
Egy emberséges követelés, amelyhez természetesen csatlakozunk, bár a probléma, hogy asztalt kapjunk a Nomában, így valószínűleg csak még nagyobb lenne. Bár akkor már az amerikai Green Card mintájára ki lehetne sorsolni a helyeket, és azokról az emberekről, akik ilyen módon akár kétszer is eljuthatnának életük során egy Noma-menüre, ugyanúgy irigységgel teli újságcikkek és tévéműsorok jelennének meg, mint arról a szerencsés franciáról, aki nemrég életében másodszor is megnyerte a lottó ötöst.
És természetesen tisztán önérdekből nem szeretnénk elmulasztani ugyanezt követelni Ausztria számára: a pénz, amely egy átfogó, 30 eurós népi menü finanszírozásához kellene a hazai csúcséttermekben, kétségtelenül értelmesebb helyre kerülne, mint például az a 6,8 millió euró, amit a vorarlbergi Rauch gyümölcslégyártó kapott azért, hogy hazai, Red Bullban feloldott répacukrot exportált.
A hazai belpolitika ismeretében azonban tanácsosnak tűnik időben elgondolkodni ezeknek a támogatásoknak a pontos formájáról. Nem kell ortodox piaci liberálisnak lenni ahhoz, hogy az éttermek államosításával szemben fenntartásokkal éljünk: a Skylink-szintű menedzserzsenik valószínűleg még a bizonyítottan robusztus vállalatokat is, mint a McDonald's láncot, csődközeli állapotba taszítanák.(Bár: Hé! Tulajdonképpen jó ötlet!)
Ezzel szemben a globális deregulációs mantra, a „több piac, kevesebb állam” sajátos osztrák értelmezésével kapcsolatos tapasztalatok sem éppen biztatóak.
Ki akarná átélni, hogy alighogy felszolgálták az első fogást, valaki, mint Peter Hochegger, leül az asztalhoz, kiveszi a kezünkből az evőeszközt, és elkezdi a „lehallgatás” fogalmát visszavezetni eredeti értelmére?
A hatáskörök tartományi szintre utalása azt sejteti, hogy minden alsó-ausztriai vendéglőben desszertként Erwin-gombóc kerül az asztalra, a zsemlemorzsa-bevonatból kiemelt stilizált kopasz fejjel, a salzburgi vendéglősök pedig tömegesen nevezik át a körte Helenét Gabikörtére.
Reálisan nézve azonban feltételezni kell, hogy a gourmet-támogatási projekt komoly megfontolása esetén a képviseleti demokrácia alapelvei érvényesülnek, azaz: egy ilyen projekt ésszerűségét először a megválasztott népképviselők vizsgálják meg.
Hogy ez hogyan működhet, azt az olasz parlament mutatta be. A vállalati menzáján, a Ristorante dei Senatori-ban, amint az nemrég egy árulkodó képviselő révén kiderült, a csúcskonyha és a legalacsonyabb ár garanciájának összeegyeztetése már a gyakorlatban is működik. Az egyenruhás pincérekkel kiszolgált, és hírek szerint 3 Michelin-csillagos szintű létesítmény például 2,76 euróért kínál marhacarpacciót lime-os salsával, és 3,34 eurós pénztárcabarát áron rizottót lepényhalfilével és cukkinivirággal. Aki pedig friss kardhalra vágyik, annak 3,55 euróval kicsit mélyebben a zsebébe kell nyúlnia.
Hogy Ausztria hagyományosan földhözragadt szövetségi politikusai meg tudnának-e barátkozni ennyire túlgondolt konyhai csicsával, az már más kérdés. Valószínűleg a 2 centes sajtos-májas zsemle mustárral és uborkával lenne a logikus első lépés.