Friuliban néhány szőlőtermesztési szakértő feltalált egy olyan metszési módot, amely világszerte nagyon népszerűvé vált, különösen a természethez erősen kötődő borászok körében.
Georges Desrues szövege
Még ha a metszés a minőségi bortermelés egyik leglényegesebb lépése is – aligha nevezhetnénk a legelbűvölőbbnek. De Marco Simonit ezt láthatóan másképp látja. Ami valószínűleg annak is köszönhető, hogy az illető olasz. És mint ilyen, senki más nem ért jobban ahhoz, hogy az első pillantásra banálisnak tűnő tevékenységeket, mint például a pizzasütés, a robogózás vagy éppen a szőlőtőkék metszése, a cool önkifejezés aktusaivá alakítsa át.
Az északkelet-olaszországi Collio borvidéken található irodájában Simonit tervezői kantáros nadrágban és színes kockás favágóingben fogadja a látogatókat. Hófehér hajzuhatagát borzasra formázza, az ugyancsak fehér szakállát pedig gondosan ápolja. Mindent összevetve az 50 éves férfi úgy néz ki, mintha éppen egy divatmagazin őszi számában megjelenő kültéri fotózásról érkezett volna. Nem csoda hát, hogy még az olasz Vogue is beszámolt az agronomusról. És hogy a cégét újra és újra a „szőlőtermesztés Gucci-jának” vagy „Pradájának” nevezik.
De a csinos külső semmiképpen ne tévesszen meg senkit afelől, hogy Simonit és üzlettársa, Pierpaolo Sirch szakmájuk igazi kiválóságainak számítanak. Közösen saját metszési technikát fejlesztettek ki, amely annyira hatékony és meggyőző, hogy a világ legnevesebb borászai és borászatai közül többen is felkérik őket. Emellett tudásukat és technikájukat több szőlészeti iskolában is átadják, sőt még egy egyetemen is oktatnak, méghozzá nem is akárhol, mint a tekintélyes bordeaux-i szőlészeti egyetemen.
És mi teszi pontosan a Simonit és Sirch-féle metszést annyira különlegessé (és annyira cool-lá)? Ehhez tudni kell, hogy a szőlőtermesztésben általánosan bevett szokás minden télen levágni a szőlőtőkék legtöbb új hajtását, hogy a növény nedvkeringését az arra a néhányra összpontosítsák, amelyeken rajta maradnak és szőlőfürtöket fognak érlelni. A metszés tehát a mennyiség, és ezáltal az őszi szüretkor leszedett szőlő minőségének ellenőrzésére szolgáló eszköz.
„A tőkék metszésekor elkerülhetetlenül sebeket ejtünk a növényen” – magyarázza Marco Simonit –, „amelyek száma természetes módon évről évre növekszik, és mivel a szőlőtőke a fával ellentétben nem tudja begyógyítani a sebeit, azok egyszerűen kiszáradnak, és egyfajta száraz kúp keletkezik a fában a sebek alatt, ami viszont akadályozza a nedvek áramlását.”
Az évente megismételt metszés következtében a hagyományos módon metszett tőkén egy úgynevezett fej képződik, vagyis egyfajta csomó, amely hemzseg az ilyen kiszáradt helyektől. „Ez természetesen blokkolja a nedvkeringést, ezért arra törekszünk, hogy fej helyett két oldalsó ág képződjön – mi csatornáknak nevezzük őket –, amelyeken aztán a hajtások nőnek. Így a nedváramlatok a metszési sebek alatt átfolyhatnak a hajtásokon keresztül egészen a levelekig és a szőlőfürtökig” – hangsúlyozza Simonit.
Ami egy meglehetősen egyszerű technikának hangzik, egykor a borászok körében is általánosan elterjedt tudás volt. De a szőlőtermesztés 1970-es évekbeli intenzívebbé válása miatt nagyrészt feledésbe merült.
„A szőlőtőke köztudottan kúszónövény, tehát helyre van szüksége a növekedéshez és a kibontakozáshoz, de azokkal a ,modern‘ módszerekkel, amelyeket körülbelül ötven évvel ezelőtt vezettek be világszerte, és amelyek célja az volt, hogy minél több tőkét ültessenek egyetlen szőlőültetvénybe, ezt a helyet megtagadják tőle” – folytatja Simonit.
Ahhoz, hogy minél hosszabb és egészségesebb életet élhessen, a tőkét hagyni kellene kifejleszteni az említett ágakat, amelyek az idő múlásával egyre hosszabbak lesznek. Egy idősebb növénynek következésképpen több helyre van szüksége, mint egy fiatalnak. „Bár ez logikusnak tűnik, a modern szőlőtermesztésben figyelmen kívül hagyják ezt az alapelvet. Ugyanis a termelési költségek csökkentése és a nemzetközi piacon való versenyképesség érdekében a szőlőtőkét a klasszikus metszéssel szabványos formákra és méretekre vágják vissza” – mondja Simonit.
Bizonyítottnak tekinthető, hogy az idős tőkékről ízvilágában összetettebb borok származnak, amit Alwin Jurtschitsch is megerősít. A 35 éves kamptali borász a friuli metszőmesterek számos elégedett ügyfele közé tartozik. Néhány éve alakítja át a család hagyományos borászatát, és nagy hangsúlyt fektet a lehető legtermészetesebb művelési módokra és borokra.
„A szőlőültetvények bio-ra való átállítása mellett a Simonittal és Sirch-csel való találkozás volt vitathatatlanul a legjelentősebb változás, amelyet a szőlőben végrehajtottunk” – állítja Jurtschitsch. „Addig mindig kissé elégedetlen voltam a tőkéimmel és azzal, hogyan öregszenek. Néha azt gondoltam, talán a talajban vagy valami másban rejlik az oka, hogy egyszerűen még nem találtam meg a szükséges egyensúlyt.”
A metszésre mindenesetre nem gondolt volna. „Akkoriban aligha tulajdonítottam neki jelentőséget. Télen inkább délre utaztam, például Ausztráliába szüretelni, ahelyett, hogy hóban és hidegben kint álljak és a tőkéket metsszem” – mondja.
Az olaszokkal való hároméves együttműködés révén, akik magukat szívesen nevezik the Pruning Guys-nak, vagyis metsző-srácoknak, ma már teljesen másképp látja a dolgokat.
„Időközben felteszem magamnak a kérdést, miért nem dolgoztunk már korábban az ő módszerükkel. Ma sokkal jobb egyenletességet tapasztalunk a szőlőfürtök terén a szőlőben. Azokat a tőkéket, amelyeken korábban az egyik hajtás jól fásodott, a másik pedig zöld maradt, ma már teljesen egyenletesen látják el tápanyaggal” – mondja Jurtschitsch, aki maga is szívesen mutatkozik divatos öltözékben, teli szakállal és csinos tweed sapkában.
Így az olaszok kíméletes metszése immár a borászat minden alkalmazottjának szenvedélyévé vált. „Munkatársaink még meg is jelölik azokat a sorokat, amelyeket metszettek, hogy a következő évben újra megtalálják és ellenőrizhessék a munkájukat” – mondja a borász.
Emellett időközben lemondtak az egykor használt pneumatikus ollóról, és visszatértek a jó öreg kézi ollóhoz. Lehet, hogy ez munkaigényesebb, de ugyanakkor kíméletesebb és precízebb munkát tesz lehetővé a tőkén.
Hogy hogyan kell egy ilyen kézi ollót hatásosan használni, azt Marco Simonit mutatja be a friuli kísérleti ültetvényén, ahová belépve meglepő módon semmiféle félelmet nem mutat az iránt, hogy bepiszkolja magát. Terpeszállásban áll egy tőke elé, újra elmagyarázza pontosan, hogyan kell helyesen, kíméletesen metszeni, és állításait a kerti olló rendkívül elegáns és hajlékony kezelésével illusztrálja – amivel újra emlékeztet némelyik színpadias és öntelt pizzaiolóra.
„Természetesen a tájkép is számít” – hangsúlyozza az agronomus –, „a modern szőlőtermesztésben az 1970-es évektől kezdve a szőlőültetvények kialakításában az egyszerűsítés vált uralkodóvá, ahol kevesebb figyelmet fordítottak a növény fajtajellegű morfológiájára, mint a rendezett geometriára. Pedig a megjelenésnek is jelentős szerepet kellene játszania.”
Hogy a divatosan öltözködő olasz így látja, az úgymond magától értetődő. És az is megmutatkozik benne, hogy mind a húsz munkatársa szintén kockás ingben és hasonlóan csiszolt hipszter megjelenéssel végzi a munkát a szőlőben, mint a főnökük. „A metsző-srácoknak köszönhető” – mondja ezért Jurtschitsch borász is –, „hogy a hosszú ideig mostohagyerekként kezelt metszés ma már elég szexinek számít.”