Hosszú ideig a kézműves előállítású, származási megjelöléssel védett sajtok voltak Franciaország büszkeségei. Ám mostanra egyre többet fenyeget közülük az ipari üzemek általi felvásárlás.
Emmanuel Missillier naponta kétszer dolgozza fel teheneinek tejét sajttá. Ehhez reggel és este megtesz néhány lépést a háza mögötti alpesi legelőkön a franciaországi Savoyai-régióban, és összehajtja az állatokat fejésre. Rögtön ezután a nyers, azaz nem hevített – a jelen esetben nem is hűtött – tél testhőmérsékletűen és teljesen kezeletlenül egy üstbe kerül, ahol oltóval keverik össze, majd másfél órával később kéznyi sajtkorongokká formálják. Ez minden. Mostantól a sajtnak már csak érnie kell. „Szinte bibliai egyszerűségű eljárás, amely elvi szinten évszázadok óta változatlan maradt“ – hangsúlyozza Missillier.
A gazdaságban, nyers tejből készült kézműves Reblochon azonban, ahogy azt Monsieur Missillier készíti, mára kivételnek számít azon 45 sajt féleség között, amelyet Franciaországban az Appellation d’origine protégée (AOP), azaz védett származási megjelöléssel tüntettek ki. „Mára az AOP alatt elállított sajtok 70 százaléka nagyvállalatok kezében van“ – hangsúlyozza Véronique Richez-Lerouge. „Ily módon a származási megjelölés olyan marketingeszközzé silányul, amely esetleg hasznos az említett cégeknek, de semmiképpen sem a kistermelőknek, az íznek, a sokszínűségnek és annak a területnek a támogatásának, amelynek védelmére eredetileg kitalálták.“
A vörös hajú, ragyogó kék szemű, harcias újságírónő a Reblochon negatív ellenpéldájaként pont a Camembert-t említi. Azt a világhírű sajtot, amelyet a 18. század kezdete óta készítenek az azonos nevű település környékén, az észak-franciaországi Normandia régiójában, és amely mára Franciaország egyik jelképeként a svájcisapka, a vörösbor és a baguette mellett foglalja el a helyét.
Évtizedes jogi csátározás után az ipari és kézműves sajtkészítők néhány hónappal ezelőtt megegyeztek a kerek dobozban árulni szánt híres sajt új közös termelési szabályzatában.
Ez kimondja, hogy a jövőben nem kizárólag nyers, hanem pasztőrözött tejből készült Camembert is viselheti az Európai Unió azon egyszersmind exkluzív és gazdaságilag jövedelmező pecsétjét, amely megkülönbözteti az igazi normann Camembert-t a számos, világszerte előállított „plagáttól“. Cserébe az ipari pasztőrözők kötelezettséget vállalnak arra, hogy sajtjukban legalább 30 százalékban a helyi normann szarvasmarhafajta teheneitől származó tejet használják fel, amelyeknek a régió legelőin is kell legelniük. Igazságos kompromisszum, gondolhatná az ember. Végül is, a régi haszonállatfajták megőrzése az AOP-k egyik fő feladata. Például a Roquefort csak akkor viselheti a híres nevét, ha kizárólag az egykori veszélyeztetett Lacaune juhfajta tejéből készült.
Ám Madame Richez-Lerouge nem elégszik meg azzal, hogy a Camembert új szabályzata legalább részlegesen előírja a helyi normann szarvasmarhafajta tejének felhasználását. „A Roquefort is mára kivételnek számít, és egyike azon kevés példáknak, ahol az AOP még védi a hagyományos és kézműves nyerstejes előállítást, és így támogatja a régi fajtát, s vele egy egész régió gazdaságát, ahol számos gazda és sajtkészítő él a híres sajtból“ – mondja. „De a pasztőrözött, és ezéltal homogenizált és egyforma ízű tej esetén a régi és helyi fajtákhoz való ragaszkodás aligha jelent valamit, és éppen ezért a közeljövőben akár el is törölhetik, mint előírást.“
A Camembert helyzete minden esetre drámai, folytatja. Drámai a fogyasztó számára, akinek hamis, azaz iparilag előállított Camembert-t is el lehet adni igaziként; drámai a tejtermelőknek, akik középtávon kevesebbet kapnak a tejükért; és drámai az igazi, kézzel merött nyerstejes Camembert megmaradt előállítóinak, akiknek termékei immár nem lesznek kellőképpen egyértelműen megjelölve ahhoz, hogy kiemelkedjenek az ipari áruk közül.
Így fenyegeti a Camembert-t a Salers nevű további AOP-sajt sorsa. Ezt Közép-Franciaországban készítik, és a neve is sejteti, hogy az azonos nevű fajtájú tehenek tejéből kellene készülnie. Ám ez már csak mindössze hat termelő esetén van így. Az összes többi, ahogy azt az AOP megengedi, régóta áttért a több tejet adó Holstein-marhákra. A régi fajta egyik utolsó őrzője Géraud Delorme, aki a közép-franciaországi Auvergne régiójának zöld fennsíkjain tenyészti a pompás, hosszú szőrű marhákat vörösesbarna bundájukkal és líra alakú szarvaikkal.
„A minőségellenőrzésnél a sajtunk elbukott, mert kis lyukak voltak a korongban“ – meséli a tenyésztő. „Ezért azt javasolták, hogy vagy pasztőrözött tejjel dolgozzunk, vagy mondjunk le az AOP-ról. Ám a pasztőrözött tej számunkra szóba sem jöhet, hiszen akkor már nem kellene teheneket tartanunk, és megvehetnénk a tejet a szupermarketben a tetrapack csomagolásban.“ Ha nem lennének olyan hűséges csúcskategóriás éttermek az ő legfőbb vásárlói közt, folytatja a sajtkészítő, akkor valószínűleg régóta abba kellett volna hagynia a termelést.
De Véronique Richez-Lerouge szerint nem lehet az a cél, hogy csak a gasztronómiai csúcséttermei számára termeljenek. „Ezek a régi sajtféleségek nemzeti kulturális kinccsel bírnak, amelynek minden francia számára elérhetőnek kell maradnia“ – hangsúlyozza. „Ha otthon felszolgál egy sajttálat a barátainak, észre fogja venni, hogy a hangulat azonnal ellazul és a beszélgetés élénkebbé válik. Ez részt az örömnek, a évezetnek és annak a boldogságnak köszönhető, amelyet a sajt képes előidézni. De az erős illatnak is, amely közvetíti a vidékies és rusztikus dolgok közelségét. És emlékeztet minket a vidéki térrel, az állatokkal és a természettel való kapcsolatunkra.“ És ennek az élménynek a megőrzésében rejlik valójában a származási megjelölések igazi feladata.