A-La-Carte

Rochatról szóló (2004/03)

Kirándulás Crissierbe huszonegy fogással és egy szilvapálinkával.


Rochatról szóló

Szöveg: Werner Meisinger
Ne vegyük magunkat túl fontosnak, amikor kölcsönbe kapjuk a helyet az újság- és képernyőoldalakon, vagy olyan könyvekben, amelyeket másoknak kellene megvenniük vagy meglátogatniuk, vagy amelyeket mások ajtaja elé dobnak, hogy elolvashassák vagy el kelljen olvasniuk, amit írtunk. Ne vegyük magunkat annyira fontosnak, hogy azt higgyük, az élményekből vagy gondolatokból fakadó érzéseink, vagy maga a gondolt dolog, illetve az érzett vagy átélt dolgok keresztbe-kasba visszatükröződései nagyobb érdeklődésre tartanának számot, mint azok forrása, nevezetesen a világ anyaga és igazságai. Ne érezzük magunkat annyira meghatározónak, hogy szégyentelenül leírjuk "egy érzés, mintha" mi lett volna, vagy "és elragad téged" ez vagy az hideg fogással vagy gyengéd kézzel, és elvezet téged valamilyen érzésekhez, hiszen az, hogy érez-e és mit érez az ember ilyen esetben, legjobb esetben is feltételezés, soha többé mint állítás, ha nem éppen feltételezés. Mindenki, akinek saját érzékelőberendezése van, és nem fekszik annyira az érzelmi lustaság ágyában, hogy hívásra készségesen azt érezze, amit a mi fajtánk közül valaki ajánlott neki, a saját dolgait fogja érezni, és elragadtatja magát attól, ami és ahogy adatott neki – az éjszakai vitorlázás a Dél Keresztje alatt, egy hús-vér istennő vagy egy Nílusban fürdő krokodil látványa, a hetedik alpesi csúcs keresztezése a gleccser határán, vagy minden egyéb olyan ügy közben, amelyről hírlik, hogy jó a vérnyomásnak, és hírvivő anyagok rajait hajtja át a szervezeten. Az egyiket elragadja egy bizonyos pillanat fenségessége, és félénken körülnéz a tizenkét apostol után, a másikat nem fogja érdekelni. Felőlem mindenki azt gondol és érez, amit akar. Tőlem mindenesetre nincsenek erre vonatkozó tanácsok. Legalábbis itt nem, ami Crissiert illeti. Csak igazságok és anyagleírások.
Röviden leírva, hogyan áll a helyzet Crissierrel, hogy mindenki tudja, miről van szó. Crissier egy kis távolságra fekszik Lausanne-tól beljebb a szárazföldön. Lausanne a Genfi-tóra néz, és stabilan épült. Nagyon stabilan. Ne kérdezzenek a környék geológiájáról. De ha a felépítményből következtetni lehet az alapzatra, akkor a város hatvan régi mérföldnyi alapkövön áll. Ha az ember tovább bolyong ebben a déli lejtős fekvésben, amit egy irodalmi durva kovács már a "Genfi-tó szalonnaövének" is nevezett, és végigmegy a rendben tartott borvidéken, valamint a part mentén, akkor a jól felszerelt jachtkikötők és a kolostorok falai mögött megbújó rezidenciák és hasonlók több mint nyilvánvaló jelei annak, hogy a Genf és Montreux közötti szakasz nem a szükségállapot területe. A szupermarketek pezsgőválasztéka mindenesetre kielégítő.
Ebben a kvadránsban található tehát Crissier, egy nagy jelentéktelenségű falu. Amennyire ki tudtam kutatni, nem élt át csatákat, nem volt könnyű szopránok vagy súlyos Nobel-díjasok szülőhelye. Crissier ezért csak a hetvenes évek végén került saját jelentőségével a történelem és a kultúra térképére.
A forradalom ideje volt.
Egy akkor még "bizonyos" Frédy Girardet-t franciaországi bevásárlókörútjain megvilágosodás érte, és ezt követően olyan módon főzött crissieri "Hôtel de Ville" éttermében, hogy az útikönyvek nem tartottak másnak, csak a legmagasabb értékeléseknek megfelelőnek, a bulvársajtó pedig a legdagályosabb költészettel burkolta be szuperlatívuszait.
Hogy jól értsük: ez még egy mérsékeltebb időszak volt, mint a mai. Egész Franciaországban nem volt több egy maroknyinál
3-csillagos étterem. A világ többi részén: nulla. A fiatal Gault Millau kalauz még korántsem volt olyan irgalmas az elismerések osztogatásában, hogy minden szakácsot, akinek korrekt módon sült rántott húsa volt, nagy csinnadrattával a csúcsra emeljen.
A crissieri "Hôtel de Ville" volt az első franciaországon kívüli étterem, amelyet a Michelin kalauz három csillag kenetével látott el, és Frédy Girardet mint "az évszázad szakácsa" (a harmadik Paul Bocuse és Joël Robuchon után) hamarosan elszakadt a földi mércéktől.
Crissiernek ma van egy hasznos körforgalma, volt akkor és most is néhány csobogó kútja, egy nem több mint csinos temploma és egy kis tere az útkereszteződésnél. Ezen a téren egy oszlopon nehéz tábla áll: "Place Frédy Girardet, Cuisinier et Bourgeois d’Honneur".
Eddig a történelmi alapozás 1996-ig. Azóta Crissierben a legtöbb dolog változatlan maradt. Változatlan az étterem helyzete, mint a legmagasabb kulináris kultúra helyszíne. Változatlan a hangulata, mágneses ereje és sugárzása. 1996-ban csupán a "Cuisinier" változott meg a "Hôtel de Ville"-ben. Frédy Girardet-t Philippe Rochat követte.
"Súlyos örökség átvételeként" kommentálták számtalan alkalommal az új korszak kezdetét, borzongatóan kellemes felhanggal, és a hanyatlás várhatóan felmerülő kis borzongásának motívumai nyilvánvalóak.
Először is a Girardet-mítosz: Philippe Rochat nem egy másik csillagból szállt le ebbe a házba, hogy az ótestamentum után egy újat hirdessen. Sokkal inkább 16 éve már a ház szolgálatában állt, az utolsó hét évben konyhafőnökként. A legkedvezőbb esetben a gasztronómiailag elkötelezett világközösség Philippe Rochattól az örökség észrevétlen kezelését várta volna – hiszen hogy ebben a crissieri bazilikában oly sok hosszú éven át az egyik kiválóság elrejtő árnyékában egy másik, legmagasabb kifejező- és alkotóerővel bíró személyiség munkálkodott volna a liturgikus művön, az bizony nagyon valószínűtlennek tűnt.
Másodszor a gazdasági helyzet: Mérsékelten kifejezve – voltak már kedvezőbb konjunktúrák a legdrágább nélkülözhető dolgokkal való izgalmas üzlethez.
Harmadszor: Az étterem koncepciója.
Azt mondják: Philippe Rochat megengedheti magának a világ legdrágább brigádját.
És ezt egy alig több mint 50 férőhelyes étteremnél. A házat 24 szakácsból és ugyanannyi civil szakemberből álló együttes működteti. Egy ekkora étterem bizonyítottan kevesebb személyzettel is üzemeltethető. Rochat szerint: nem a Rochat-szinten.
"Rochat-szint" – ezen a kiemelt helyzeten világszerte csak nagyon kevés étterem található. A Rochat-rajongók közül az ultrák azt mondják: ez az egy és semmi más. Semlegesebb szemlélődéssel valószínűleg három és hat közé tennénk.
A brigád (a konyhai nyelvből származó régi szó itt újra teljes hangzást nyer): Rochat konyháján négy-öt szakácsra van szükség a zöldségek előkészítéséhez. Három a desszertekhez és egy a fagylaltokhoz. Kettő a kagylókhoz és rákfélékhez, további kettő a halakhoz. Kettő az előételek elkészítéséhez. Kell egy pék, mert a házon belüli pékségben naponta kétszer begyújtják a kemencét. Kell szakértő a sültek sütéséhez és a baromfi elkészítéséhez. Egy konyhafőnök, egy sous-chef, egy ember minden esetre. Végül a patron a passzban, a főpap tiszta fehérjében. Komoly férfiak, jelenleg három erős nő. Svájcból, Franciaországból, Portugáliából, Japánból és valószínűleg más országokból is. Éveken át összecsiszolódott hangszercsoport egy nagy kulináris repertoárhoz és a legnehezebb kottákhoz, amelyből egyetlen szólamot sem lehet kihúzni.
Nem kell túl okosnak lenni ahhoz, hogy felfogjuk, a tevékeny személyek száma csak előfeltétele a konyha különleges minőségű termékeinek, nem pedig azok eredete. A magasabb gasztronómia iparosai már mélyen behatoltak Philippe Rochat titokhegyeibe, és többek között egy olyan ősenergiát állapítanak meg, amelyet korai és későbbi sorscsapások táplálnak, egy csúcsteljesítményre irányuló ősösztönt, amely nemcsak Rochat szakmai tevékenységére vonatkozik, hanem sportteljesítményeiben is nyilvánvalóvá válik, egy természet adta szenvedélyt a tökéletességre törekvésben. Philippe Rochat nem lett profi kerékpárversenyző, sem órás, sem mérnök, így az emberiség többet profitált belőle. Karizmatikusnak mondhatjuk, és határozottan olyan nyomatékkal, amely a testbeszédből ered és fizikailag is érezhető, hajt előre egy magasan fejlett közösséget, egy szakács teljes esszenciáját. Philippe Rochat visszafogottan nyilatkozik hajtóerejéről és energiáiról. Ezt mondja: "A jutalmam a vendégeim boldog szeme." Azt is mondja: "Folyamatosan meg kell újulnunk." És így nem akarunk hosszan teoretizálni.
A megújulás az év négy évszakának ritmusában történik, amelyek mindegyike új étlapok alkalma. Két menü plusz vagy negyven étel à la carte. Nincsenek kézzel írott extrák, nincsenek a napi piaci viszonyoktól függő különlegességek, nincsenek a szikra által gyújtott spontán kreációk. Erre túl sok technika van a Philippe Rochat-féle konyhában, erre túl magasak az ízek egyensúlyával szembeni igények. Ami a következő étlapra kerül, az komoly fejlesztőmunka eredménye.
Az íz a maxim. Két vagy három aromának kell együttműködnie, mondja Philippe Rochat. Nem több. Ezen alapötlet szerint kompozíciói az évek során nem bonyolultabbá, hanem egyre szigorúbbá váltak. Bárcsak ne élték volna vissza olyan gyakran az elhagyás művészetének ezzel a szavával. Bárcsak a művészet ebben az összefüggésben ne lenne olyan szó, amellyel az ember veszélyezteti a hírnevét, és már-már úgy ég meg a banalitásban, mint a "gourmet" vagy a "ízélvezet" szavakkal, mert a sietős riporterek minden használható konyhai szakmunkást azonnal a művészek közé emelnek, mindenféle konzerváru a "Gourmet" felirat alatt vitorlázik a kereskedelemben, és szerencsétlen lelkek még a legabszurdabb citromfűnyársat is nyelvhaltekercsekkel és koriandermártással hirdetik ízélvezetként. Alapvetően passzolna Philippe Rochatot az elhagyás ilyen művészének nevezni, amíg az ember csak az alaptónust akarja leírni, nem a teljes struktúrát. A néhány vezető aromára való koncentrálást Rochatnál ugyanis a nuanszok élvezetes hozzáadása és a mesterségbeli finomítás iránti aprólékos öröm kíséri. "Én is szeretem a technikát" – mondja Philippe Rochat, aminek többek között olyan kézműves múlandóságok a következményei, mint a milliméterre pontosan elhelyezett zöldség- és fűszerdekorációk és a körömnyi méretű (töltött) petits fours.
Délnyugatról érkeztem, és a főpincér gondjaiba vett. Kis körútra vitt a dohányzószalonból a konyhán át, a kertbe, a fűszerágyásokhoz, a melléképülethez a pékséggel és így tovább, minden olyan látnivalóhoz, amit csak megmutatnak egy vendégnek, aki új, érdeklődő, és a kis séta során egy kis étvágyat kell ébresztenie.
Ez annyiban sikerült, hogy az ebédmenü egyáltalán nem volt megterhelő. Egy kis pálya rákfarkhúsból Osieta-kaviárral. Egy kis békacomb-frikasszé rókagombával. Királyi aranydurbincs citrusos habbal és kis zöldséggel. Borjúmirigy provence-i borsóval. Egy csodálatos epres desszert építmény elegáns kehelyben. Sorbetek és fagylalt. Petits fours. Mellé a környékbeli borok laza raja, amelyek nem voltak feltűnőbbek, de nem is voltak rosszabbak, mint a mi jobbjaink otthon.
Ha a kegyes olvasó ezen a ponton az ételek kommentárját kívánja, a megkívánt rövidséggel és az elején kifejtett, az élményújságírás iránti megvetés szellemében szívesen nyitva hagynám az egészet: az ember elragadtatva érezheti magát a citrusfélék pezsgő elevenségétől a durbincsnál. Az ember boldog lehet a zamatos békahúson lévő illatos tejszínes mártástól, az ember a nyárson sült, igen – majdnem ropogósra sült mirigynek és az "akármilyen" borsóval való finom harmóniájának szentelhet egy naplóoldalt vagy kettőt. Értékelni lehet, milyen drágán finomra vannak vágva a citrusfélék héjai a durbincsmártásban, hogy úgy lebegjenek a tányéron, mint a tündérpor. Nem hagyható figyelmen kívül a rákokhoz adott pár csepp olívaolaj finomsága és a zselé finom íze. És természetesen ennek a fantasztikus borjúmirigynek a mélyére is lehet hatolni, és érdeklődni vagy kutatni, hogy a diócskákat blansírozás után négy órán át olívaolajból, citromléből, petrezselyemből, kakukkfűből, fokhagymából, különböző borsfajtákból, sóból és Niorából (egy olyan ritka paprikapor Spanyolországból, amelynek létezése az interneten sem dokumentált) álló pácba áztatták, hogy aztán 65 °C-os maghőmérséklet eléréséig (elektronikusan mérve, az olyan lényeges dolgokat, mint a sütöttség állapota, itt nem bízzák az ujjbegyek kérdéses érzésére) a nyílt tűz elé tegyék. Nos igen, mindez éppen szükséges ahhoz, hogy ilyen fajta mirigyet állítsanak elő, ahogy a barna jus finom sötét szálai a borsólében sem csak a tetszetős dekoráció kedvéért kerültek oda, hanem az ízstruktúrában megvan a szerepük, és ezért egyszerűen nélkülözhetetlenek. Sertéscsülök jus? Sűrített borjúszaft? Mindegy. De mindezt úgy is lehet érezni, hogy jól megfőzték, nem kell szétbeszélni.
Az a benyomás, hogy Philippe Rochat vendégei kizárólag evésért és a nyugodt polgárok körében töltött jó időért jöttek a "Hôtel de Ville"-be, és egyáltalán nem a mondásbeli műalkotások boncolgatására és szaglászására, uralkodó volt. Ahogy ez a közönség megtisztította a homárfarkakat a páncélokból, és felszelte a kacsamellet a márványozott szeleteket, az bizony komoly élvezetről és jártasságról, valamint gátlástalan hozzáférésről tanúskodott ahhoz a konyhához, amelyet manapság komolyan a világ legjobbjaként állítanak vitára.
Nos igen, grosso modo nem is lenne olyan sok különleges dolog szaglászni. Ami borsónak látszik, az borsó ízű. Ahol Madras-curry van ráírva, ott érezhetően Madras-curry van benne. A grapefruitmártás az grapefruitmártás. Tiszta, egyértelmű, világos. A nagy mester zseniális kapcsolatai? Az útjelzők az ízek jövőjéhez? Az anyag, amiből a szenzációhajhász hírek vannak? A "Szent Jakab-kagyló carpaccio vargányával és zöld almával" megtalálható Rochat "La Cuisine Sublime" című könyvében, és arra gondol az ember, hogy a vargánya a kagylóval és a zöld almával mégis egy kicsit szokatlan. Vagy "borotvakagylók rókagombával". Különben pedig olyan elvárható dolgok, mint a szürke tőkehal (valószínűleg más mediterrán hal is lehetne) édesköménnyel, szárított paradicsommal és olajbogyóval pergamenben. Glaszírozott sertésláb fekete szarvasgombával. Nantes-i kacsa keserűnarancs-mártással. Spagetti tojással, spenóttal és fehér szarvasgombával, ami természetesen a legművészibb módon áll össze Rochat híres "Œufs en surprise olasz módon"-jává. Alig van étel a 300 oldalon, amellyel Philippe Rochat kibújna az általánosan ismert harmóniatan alól, nincs egyetlen étel sem az étlapon, amely egy új galaxisokba tett Odüsszeiáról szólna.
És így Rochat konyhája nem igényel előzetes irodalmi tanulmányokat, hogy megértsük, és nincs szükség ízlelőbimbó-akrobatikára ahhoz, hogy jónak találjuk. Itt az ember azt látja, amit ismer, csak éppen à la Rochat módon. Ez teszi ezt a címet praktikussá mindenki számára, aki néhány száz svájci frankért nem kér többet, mint igazán jó ételt.
Mifelénk az ilyen befektetést természetesen alaposabban használják ki. Csak arra az esetre, ha az embernek vendégei lennének, és csillogni szeretne.
Este homár volt, többek között. Korábban már kiválasztott udvariassággal és kompetenciám szánalmasságának sikeres ködösítésével vízumot szereztem a konyhába, és így minden alkalmam megvolt arra, hogy ferde alakban eltorlaszoljam a szakemberek közlekedési útvonalait; egyébként csodálatosan nevelt emberek, nagy hajlékonysággal.
Kicsit olyan volt, mint a zátonyon. A búvárok tudják, mit jelent ez. Minden nagyon gyorsan mozog, és közben észrevehetetlen mozdulatokkal megáll egy helyben egy pillanatra, hogy egy olyan jelre, amelyet csak azok értenek, akiknek van hozzá érzékük, helyet változtassanak, egyenként vagy rajban. Állandóbb mozdulatokkal néhány nagy állat is járőrözik a revíren, és az egész folyik, siklik, és szervesen kapcsolódik egymásba. A nagy mozgási áramlatok mögötti kis tevékenységek megfigyelésében rejlik az igazi varázslat.
Milyen tetszetős volt megfigyelni, hogyan keletkezik egy ilyen "homár sáfránnyal és olívaolajjal", amely bizonyára csillogóan díszíthetné a privát asztalt. A szakértők bocsássák meg – a leírás csak hozzávetőleges: egy főtt homárfarkat kell venni, hárommilliméteres szeletekre vágni, formára igazítani, és egy kis fémkeretbe zsindelyszerű átfedéssel lerakni, úgyhogy a sablon eltávolítása után a tányéron a bretagne-i rákféléből egy pontos csík marad (egy névjegykártya felületén dolgozunk, csak egy kicsit rövidebben és keskenyebben). Erre jön egy bársonyos sáfránylé, ebbe nyolc csepp egy rózsaszín eszenciából, ebbe pedig, és kisebbre tartva, mint a mártás előtte, egy-egy csepp sötét olaj, ebbe, megint kisebb, egy-egy pötty barna krém, aminek a mustárhoz való közeli viszonyt tulajdoníthatnánk. Amivel a mártástükör díszítése már el is készült. A homár elkészítéséhez egy kicsit többet kell fáradozni: egy golyó alakú, fehér krémcseppet, a tejfölhöz hasonlóan, csak éppen szilárdabbat, egy gyengéd kék és ehető, bár nem feltűnően íz adó virág vékony szárára tűzni. A krémbe egy csinos kis kapor- vagy édesköménytűzifát dugni, hogy az úgy emelkedjen a virág fölé, mint a páva szétterített tolla (csak sokkal, sokkal kisebb). Ebből körülbelül két darab kell, és a homárfarokba kell dugni, amire egy fémnyársat teszünk egy articsóka törpe kis csónakjával és egy feketén csillogó olajbogyó negyedével, és szintén a homárba dugjuk. Kész is.
A manierizmus és a dekoráció kérdéses nem-művészetébe vetett energiapazarlás gyanúja ezzel olyan mértékben megalapozatlan, mint az a feltételezés, hogy a Föld egy piramis. A tejszín és kapor, articsóka és olajbogyó, a kis eszenciapotpourri hozzáadása ebben az adagolásban nem okoz a legkisebb zavart sem. Sőt: az összhangban lévő alaphangok kellemes szövete hozza igazán énekre az amúgy is formidábilis sáfrányos homárt. Ez azonban csak másnap bizonyosodott be.
Először a szemem legnagyobb elégedettséggel nyugodott Franck Giovanninin, a sous-chefen, aki egy zongorista fürge ujjaival vágott mindenféle fűszert, amíg azok csak por nem lettek. Fogta a legszebb bárányfilé-medallionokat, és beburkolta őket ezzel a fűszerfüsttel, úgyhogy olyan vidáman zöldek voltak, mint a nyírfa fiatal levelei. Nyárson sütve a friss szín valószínűleg gyorsan eltűnt, de a serpenyőből egy olyan illat szállt fel, amely a legszebb reményre adott okot. Ami azonban gyorsan elhalványult. A bárányfiléket kis extraként egy csodálatos sült szaftos szeletei közé tűzték, és továbbvitték, mint ételt a személyzet számára.
Crissierben még ápolnak néhányat azokból a szép szokásokból, amelyeket a nagy éttermek életmódjáról szóló régi könyvekben írnak le. Például, hogy a jó szakácsnak is jól kell étkeznie.
Rochatnál a vendégeket sem hagyják elveszni. A vacsorához nagyon barátságosan helyeztek el a "Table de VIP" asztalnál, amely érzés szerint a konyha keleti sarkában fekszik.
Ilyen kitüntetésekre egy vasutasgyerek nem számít. észrevétlenül meglazítottam a nyakkendőmet, és a forgalom előrelátó figyelésével többnyire kereszteződés nélkül siklottam a páholyomba; a szakács urak és hölgyek ekkor nem úgy néztek ki, mintha másodikként akarnának áthaladni egy ajtón. Éppen fél kilenc volt, és elfoglaltnak tűntek. A tűzhely meg volt terítve rézzel és acéllal két-három emeleten, a sütő katakombáitól a nyílt lángokig, elektromos lapokig, a gőzölőig és az indukciós erőműig felfelé a különféle rostok mérsékeltebb klímájáig. Philippe Rochat nagy fokú nyugalomban volt, a hirdetőtábla elfulladt a nyugták áradatában. "Quart Grenouilles", vágta be Rochat a közönségébe, és mivel bejelentéseit mikrofonon és hangszórókon keresztül továbbítják a konyha különböző részeire, akkor is jól hallható, ha a brigád teljes csendje mellett a szerszámok csattogása bizonyos zajt okoz.
"Qui" üvölti vissza az, akire a békák vonatkoznak, és ha bonyolultabb ételről van szó, amelyben például a rák-, a zöldség- és a halrészleg is érintett, akkor egy háromszoros "Qui"-t üvöltenek vissza. Philippe Rochat percre pontosan feljegyzi minden bejelentés időpontját a nyugtáin, úgyhogy minden ételsor húszperces ritmusban kiszállítható. Szívesen tolja előre a csípőjét is a terjedelmesebb bejelentéseknél, és egy kis kézmozdulattal bocsátja útjára az üzenetet, van ennek valami végleges jellege, és a csípővel, ha úgy tetszik, valami szexuális jellege. Három galamb, négy homár, két vörös márna, négy kagyló, hat nyúl, három kacsa egészben, négy simmentali borjú, a lazac, megint a kacsák, és megint a kacsák, és összesen egy ilyen estén – ha az amuse-bouche-okat, sorbeteket, fagylaltokat, sajtokat és a petits fours-okat is hozzászámoljuk – jó és erős 400 tányér, amelyek közül egyik sem, a sajtokat és a fagylaltokat talán kivéve, közel sem egyszerű elkészíteni.
Az estét kissé nyitott szájjal, és egy kaviár és kagylótatár jing-jangjával kezdtem, amely finom kesernyésségével és a tenger zúgásának leheletével jól tudott animálni a további ételekhez, amelyek még jönni fognak: tökéletesen, bőrén sült vörös márnafilék kis zöldséggel, homeopátiás adag chili-fűszerezéssel, néhány olívatatár-töredékkel és egy nyomnyi tintahaltintával a mártásban, hogy ne legyen túl banális. Egy rókagombás tortácska tojásos alapra építve, néhány ropogós fehérkenyér-morzsával, borsóhab-felhőalakzatban, amiben néhány mentalevél lebegett, és néhány fél borsószem volt, hogy legyen mit rágni. Egy kagylóintarziás munka a Charron-ból, sárgarépa-apróhékra (a mi köreinkben "brunoise"-nak mondjuk) alapozva, könnyű Madras-curry-s tejszínben. Egy elegáns kenu grillezett langusztinafarokkal, takarékosan algával alábélelve és könnyű tengergyümölcse-habbal körbeölelve, valamint zöldséggyöngyökkel dúsítva és karibi hangulatú fűszerkeverékkel meghintve. Egy kanállal ehető, gőzölt borjúfilé olajbogyóval és paradicsomlével, rózsaszín mindenütt, és illatos borsfűszerezéssel. Krokantlapokból és málnából álló réteges építmény különböző halmazállapotokban, tejhab és gyümölcsnyárs mellett. Két tálca a kis cukrászat csodáival, a körömnyi méretű égetett tésztás fánkoktól a marcipánminiatúrákig, és egy repülés a csokoládéízvilágban szarvasgomba formájában. A sajtról – az ember olyan könnyen elterelődik egy gátszakadás szélén – egy rövid meggondolatlanság pillanatában lemondtam, amit hamarosan szívből meg is bántam.
Az este szórakoztató és hosszú lett. Néhány jól szituált polgár, akik baráti kapcsolatban álltak a házzal, előretört a VIP-asztalig, és megváltott a kaviár és a homár hallgatag társaságától. Nagyon elmélyülten beszélgettünk a vadaskertekről, amelyeket most kellene berendezni, és hamarosan bizalmasan írtuk le egymásnak, mennyi gond van az ötvenes évekbeli Oldsmobile-okkal és Chevykkel, valamint a hetvenéves fa versenyjachtokkal. Egy óra körül a vasfű-teáról beszélgettünk, amire én ilyen irányú kompetencia hiányában elköszönhettem.
A következő köztes étkezést itt csak a rend kedvéért jegyzem fel, hogy senki ne gondolja, hogy a gondos Philippe Rochat, akit ekkor már amúgy is nagyon a szívembe zártam, táplálatlanul engedett volna el a házából. A már leírt, sáfránymártásban lévő homárfarok adta a nyitányt. Egy vargányakrémből készült miniatűr kuglóf, benne vargányadarabokkal, és nagy precizitással vargányaszeletekkel legyezőszerűen kirakva, hogy úgy nézzen ki, mintha a kúp csíkos lenne, egy vargányalevesben ült. A végső kagylóíz – ha van egyáltalán ilyen – "királyi kagylók" formájában, nyárson, sáfránnyal és zöldséggel érkezett az asztalhoz. A vadlazacfilé nagy kockáit sütőben melegítették, és egy éppen olyan csillogó, mint viszkózus grapefruitmártásban, kígyózó dinnyelével és lime-lécseppekkel nagyon tetszetősen tálalták. Az édes-savanyúra sült garnélarákok alapján, kis édesköménnyel és sárgarépával, nagyon szépen fel lehetett mérni, milyen elképzelhetetlen szférákba emelkedhet az "édes-savanyú" motívum kedvező környezetben. Aztán vettem még a részem egy glaszírozott kacsából, amelynek mellét finom szeletekben vágták le az egész állatról, és amely eléggé gondosan volt megsütve ahhoz, hogy az elegáns lendülettel a mellhús utolsó maradékát egy leveseskanállal le lehessen kaparni a csontról. Ebben különösen sok örömünk telt, Ursnak a vadaskertekkel és a szerénységemnek. Az bodzás desszert után volt még hely egy szilvapálinkának. Ezért híres Svájc – mondta Urs.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!