A-La-Carte

Rossini vagy a gyilkos kérdés: Ki kivel eszik? (2020/4)

Italianità Schwabingban, Witzigmannnal, és a végén boldogan a Starnbergi-tónál. A München-jelentés.


Tehát a Schumann’s-ban ülök, és mivel a napnak még maradt néhány napsugara, ezt kint a Hofgartenben teszem, ahol a legendás nappali bár két szabadfelülete közül az elegánsabb található.

Miközben azon gondolkodom, hogy szokásaim ellenére már nappali fénynél igyak-e egy koktélt, vagy inkább egy kis sört, vagy talán egy üveg fehérbort, mert ma biztosan egy kicsit tovább fog tartani, egy nehéz kéz nehezedik a vállamra, és az író azt mondja: „Ne légy takarékos. Van mit ünnepelnünk.”

Ez igaz. Nemrég jelent meg Kristof Magnusson új regénye, az Ein Mann der Kunst.

Ezzel a bekezdéssel kezdi: „Nem akarok panaszkodni. Jól fizetnek, nem mobbingolnak, és túlóra is alig van. Amiatt, hogy olyan ágazatban dolgozom, amely hemzseg a nagymenőktől, a zampanóktól és a kolerikusoktól, egész jól megúsztam.”

Nem öleljük meg egymást (tilos), kezet sem fogunk (tilos), de hamarosan arról beszélgetünk, vajon van-e olyan ágazat, amely nem hemzseg a nagymenőktől, zampanóktól és kolerikusoktól. Kristof regénye – csak hogy ne legyenek félreértések – a művészeti ágazatról szól.

Mindenesetre, mintha egy titkos rendező irányítaná, Charles Schumann az asztalunkhoz lép, és megkérdezi, akarunk-e enni valamit. Van egy értelmes roastbeef, mi pedig egymásra nézünk, és magunkban először a „nagymenő”, aztán a „zampano” szót húzzuk ki – csak a „kolerikusról” nem tudunk semmit, azon kívül, hogy Charles Schumann, aki 79 évével olyan rugalmasan mozog, mint egy jógatanár, bizonyos hajlamokkal rendelkezik a bokszolás iránt.

Imádom, amikor egy vendéglős az ételét „értelmesnek” írja le. Ráadásul egy kicsit hízeleg is nekem, mert egyáltalán szóba áll velünk. Általában csak azt látom, ahogy gyönyörű fiatal nőket koptat, akik sürgősen asztalt akarnak, pedig nem is foglaltak. Ilyenkor szívesen ülnek várakozás közben a Charlesnál lévő kis padon, ahol délutánonként szívesen pucol krumplit. Mindenkinek megvannak a maga megszállottságai (természetesen a krumplira gondolok).

„The Charles” egy legenda. Mindenki, aki valaha kinyitott egy újságot, ismeri az arcát. Reklámozott Baldessarinit, néhány markáns mondattal bajba keveredett, és bárjában a mai napig ő diktálja az ütemet. Két roastbeefet rendelünk, beszélgetünk a zampanókról, az értelemről és a krumpliról, és fehérbort iszunk. A kertben nyüzsgés támad. München ugyanis saját meghatározása szerint Olaszország fióktelepe, így a kora őszt is gondosan a szabadban köszöntik, itt a Hofgartenben inkább színes italokkal, a sörkertekben pedig mindenhol máshol nagy formátumú Munich Bubbles-szel.

Szeretem Münchent. Örülök azoknak a klasszikus müncheni mintapéldányoknak, akik színes nadrágban és legalább ennyire színes zakóban sétálnak fel-alá a Maximilianstraßén, szürke, kissé túl hosszú hajukat tarkójukra fésülve, és maguk után húzva valamilyen kiskutyát. A megfelelő kordbársony nadrágok, vékony kasmírpulóverek és tweedzakók Eduard Meiernél, az egykori „Bajor Királyi Udvari Szállítónál” kaphatók, és nem csodálkoznék, ha nem lenne ott egy állatsarok is az ízig-vérig drótszőrű tacskónak, csillogó nyakörvvel és 1860-as hát takaróval. A frizurák tekintetében viszont – sorry to say – Charles Schumann lehet a követendő példa.

A fazonok természetesen keményen tiltottan néznek ki. De van bennük valami vonzó is, mert a sikeres házasságszédelgők ravaszsága ül a nyakukban. Meggyőződésem, hogy bárkivel közülük nagyon vicces beszélgetést lehetne kezdeni a nehéz BMW limuzinokról, az elektromos autó anakronizmusáról, férfi nyakláncokról vagy München legjobb olaszáról.

Klisé, beismerem. De semmi sem olaszabb, mint arról vitatkozni, hol olyan a tészta, amilyennek igazán lennie kell, és semmi sem münchenibb, mint az olasz szokások utánozása.

Éppen nemrégiben, amikor külső körülmények miatt sok esti szabadidőm volt, ismét szemügyre vettem a nagyszerű Helmut Dietl munkásságát. Megdöbbenve a párbeszédek földöntúli minőségén, megnéztem a Kir Royal összes epizódját – sajnos csak hat van – és Mario Adorf ajkán csüngtem, aki a Rossini vendéglőseként úgy szereti és nevelgeti lehetetlen vendégeit, mint egy Montessori-tanár az óvodáját, amely tele van nehezen kezelhető gyerekekkel.

A Romagna Antica, amely a Rossini filmnek szolgált modellül, már több mint tíz éve bezárt, Helmut Dietl pedig halott. Mario Adorf azonban, aki Paolo Rossinit alakította Dietl filmjében, már 90 évesen is jó egészségnek örvend, jó társaságban láttam a Tira Tardi állóasztalánál. Ez az egyik értelmes olasz étterem Schwabingban, nem különösebben nagy, de kulinárisan és társasági szempontból rendkívül szórakoztató. Úgy értem: hol máshol találni olyan olaszokat, ahol esetleg Mario Adorf ül egy jól töltött pohár vörösbor előtt?

Mivel cselekvő ember vagyok, olaszos stílusú terepmunkát végeztem Münchenben. Ehhez nemcsak Schwabingban, München Padániájában csavarogtam, hanem például a Maxvorstadtban megtaláltam a Romagna Antica utódhelyiségét, amelyet sokatmondóan Rossini-nek hívnak. A főnök, Fabrizio Cereghini ehhez megszerezte a filmdíszlet „Rossini” neonfeliratát, és mint régen, jó tengeri sügért és borjúmájat szolgál fel fehér fügével, meglehetősen sallangmentesen és magabiztosan.

Ellátogattam a neuhauseni Acetaia-ba, amely sötét faburkolatok között a kreativitás bizonyos mértékét fejti ki. Egy olyan egyszerű ételt, mint a sült languszta, cékla- és póréhagyma-krémmel díszítenek, ami rendben van, de alapvetően felesleges is, a scampik ugyanis magukban is nagyon jók. A Zuppa di cipolle di Tropea is, az édes Tropea-hagyma levese, alapvetően finom, de senkinek sincs szüksége a tojássárgája-habra és az ízetlen nyári szarvasgombára. A borlap egyébként jól felszerelt. Bár a jobb palackokhoz érdemes bőkezű limitet tartani a hitelkártyánkon.

Természetesen Schwabingban is kipróbáltam olaszokat, például a rendkívül szimpatikus Il Borgo-t a Georgenstraßén, ahol az utcán ülhettem, ami megkímélt a helyiség belsejének esztétikai értékelésétől. Ízletes tortellinit ettem, articsókával és mentával töltve, hozzá sült borjúmirigyet. A tengeri sügért sókéreg alatt készítették, tulajdonképpen két személyre, de én egyedül is megbirkóztam vele. És már csak a bivaly-ricotta stracciatellából készült, málnás sütemény miatt is megéri ide visszatérni. Azonban rendelkezni kell a jól rendelés képességével: az Il Borgo konyhája hajlamos az elkötelezett ötletekre, amelyeknek a megvalósítása nem teljesen nőtt fel a feladathoz.

Szinte legjobban az Il Piccolo Principe tetszett a Kapuzinerstraßén, egy olyan hely, amelynek inkább fűszeresbolt bája van, mint egy csúcsolasz aurája. Kóstoltam a pácolt padlizsánt és cukkinit, először egy nagyszerű paradicsomos és bazsalikomos bruschettát ettem, és kértem egy kis adag vargányával töltött raviolit, amely az előírásoknak megfelelően vajban úszott, mielőtt elfogyasztottam volna a polentával és gorgonzolával tálalt sült kolbászt, ami rendkívüli volt. Persze, itt senki sem próbál meg átugrani a kifinomult olasz konyha magas lécét, ezért ez a léc sosem sérül. Néhány pohár Nero d’Avola után remek hangulatban vagyok, és saját bőrömön tapasztalom, miért a tökéletes tiramisu – régen mindenütt jelen volt, ma inkább eltűnt az étlapokról – a végleges desszert: utána már semmi sem megy.

Természetesen mellékesen foglalkoztam München bisztrókultúrájával is. A Buffet Kull-ban megkóstoltam a bouillabaisse-t, ami örömet okozott, és a „Crying Tiger de Paris”-t, egy darab marhafilét, amelyet korianderrel, szója-lime mártással és bükkös gombával finomítottak, ami kissé fancy volt, de ízlett. Kicsit irigyeltem a nagy bécsi szeletet, amit a szomszéd asztalhoz vittek, kárpótlásul viszont vigasztaltam magam egy frankföldi, escherndorfi Silvanerrel, ami mindig jó ötlet.

A Kull-nak jó sokáig volt monopóliuma a franciás beütésű bisztrókonyhára. De időközben a Glockenbachviertelben Tim Raue Colette Brasserie-je is megnyílt, amely meglehetősen látványos purizmussal szolgál. Ízletes Gillardeau-osztrigát ettem vinaigrette-tel, követtem egy látványos polippal borjúfejjel, béarnaise mártással és csicsókával, és lecsippentettem túlterhelt kísérőm úgynevezett homáros, koktélmártásos és briósos „klubszendvicsének” a felét, a kifinomult comfort-food konyha igazi műalkotása. Azóta a Colette elég előkelő helyen szerepel a látogatási listámon, amit Münchenben rendszeresen le kell dolgozni.

Igen, természetesen ettem fehérkolbászt is. Egy müncheni látogatást fehérkolbász nélkül automatikusan érvénytelenítik és semmisnek nyilvánítják. A legjobb hely, és ez nagy távolsággal: a Gaststätte Großmarkthalle a Sedlmayr és a Weißes Bräuhaus előtt. De ez egy másik történet, amelyet az elvárható részletességgel és gondossággal kell megírni.

Aztán abban a szerencsében volt részem, hogy Eckart Witzigmann-nal mehettem a Tantris-ba. Eckart Witzigmann egy legenda. Jó okkal ő az „évszázad szakácsa”, egy olyan megtiszteltetés, amely rajta kívül csak Paul Bocuse-nak, Frédy Girardet-nek és Joël Robuchonnak jutott osztályrészül, az óriásoknak.

Ez szintén egy legenda. Az 1971-ben, Schwabing ipari övezetében alapított éttermet (ahol Witzigmann Heinz Winkler utódjaként néhány évig konyhafőnökként tevékenykedett) a svájci építész, Justus Dahinden tervezte, a dán tervező, Verner Panton rendezte be, és azóta optikailag nem változott. A hetvenes évekbeli gömblámpák, a vastag narancssárga szőnyeg, amellyel a betonhéj épület falait kibélelték, a bútorok, amelyek úgy tűnnek, mintha kiestek volna az időből, és mégis olyan összetéveszthetetlenül jelenvalóvá teszik.

29 éve a Tantris-t az egyik kedvenc szakácsom vezeti, a wildschönaui Hans Haas, aki Witzigmanntól vette át a házat, és azóta nyugodt kézzel vezeti a klasszikus modern konyha bástyájaként a kulináris trendek zuhatagain keresztül.

A Haas-éra a vége felé közeledik. Az év végén leteszi a lantot és nyugdíjba vonul. Egyelőre Matthias Hahn a biztos executive chef. Alain Ducasse jobbkezeként szerzett érdemeket, és a jövőben egyfajta konyhamenedzserként funkcionál. Hogy ki az igazi Haas-utód, az csak decemberben derül ki. Természetesen Roland Trettl is ott volt a csapatban, Witzigmann régi bizalmasa. Mellesleg ő is két évig dolgozott itt, így az étkezés orgiasztikus családi összejövetellé alakult, én voltam a függelék, csak annyit mondok: pezsgőt mindenkinek, méghozzá rögtön a konyhában.

Az esti műszak nyugodtan és rendezetten indult. A passz mögött álltunk, éhesen, a habzóbor hamar felpezsdített minket. Haas, a nyugodt, alapvetően szimpatikus ember azonnal vitatkozni kezdett Witzigmannal, a „főnökkel” speciális languszták minőségéről – „ez a szilárdság!”, „ez az illat!”. Aztán mindketten átbeszéltek néhány törzsvendéget, amibe Trettl is belekeveredett, aki tapasztalt a társasági életben, és kettejük közül biztosan neki van a legélesebb humora, úgyhogy szomjasan nevettünk, és a szomjúságot további pezsgővel oltottuk.

Valamikor a társaság megegyezett abban, hol a legjobb ülni: az étterem megemelt sarkában, vagy rögtön a hatalmas jelkép alatt a konyha előtt, egy emelettel az átlagos vendégek alatt, úgymond a zenekari árokban.

A galérián találtuk meg a helyünket. Különleges menü érkezett. A barna vajon készült krumpli-póréhagyma püré fehér szarvasgombával egyszerű volt, de zseniális. „Klasszikus”, mondta Witzigmann mosolyogva. A sommelier speciális wachaui fehérbort szolgált fel, Witzigmann arcán olvasta a reakciót: „Ez rendben van, főnök?” Rendben volt.

Csodálatos, talán kissé szentimentális utazás volt Hans Haas tiszta, puritán klasszikus konyháján keresztül. Volt rák és fésűkagyló, briós és libamáj, sült tojás fekete szarvasgombával, őzfilé. Dupla élvezettel ettem. Először is az étel zseniális volt, másodszor a zsenialitás visszatükröződött Witzigmann arcán, harmadszor pedig a személyzet testbeszédében, akik a „főnök” elégedettségét személyesnek vették és tükrözték.

Az este véget ért.

Pezsgő.

Egy könnycsepp távozáskor.

Hans Haas hiányozni fog.

Valamikor a Schumann’s kertjét bezárják. Kristof Magnussonnak és nekem be vagy ki kell mennünk. Mi a kijövetel mellett döntünk, ami azt jelenti, hogy átmegyünk a gyönyörű, elegáns bárján, a fa és fény belső világával, hogy a másik oldalon újra kilépjünk a szabadba, nevezetesen a Schumann’s Schanigartenjébe az Odeonsplatzon.

Érdekes, itt teljesen más vendégek vannak, mint hátul a Hofgartenben. Más ruhákat viselnek, más koktélokat isznak, más nyelvet beszélnek, hangosabban, az elmúlt órák felfrissülésétől egyszerre felbuzdulva és elfáradva.

Helyet keresünk, és mustráljuk a fiatal férfiakat lenöltönyökben és Birkenstock-szandálokban. Élvezzük az utca zaját és azt a tényt, hogy még most, éjjel egy óra körül is elég meleg van ahhoz, hogy kint üljünk és Gin Tonicot igyunk.

„Az egyetlen értelmes ital ilyenkor” – mondja Kristof.

„Igaz” – mondom, bár nem vagyok benne biztos, hogy igazam van.

„Az éjszaka fiatal” – mondja Kristof.

„Igaz” – mondom, bár tudom, hogy nincs igazam.

Másnap rohanok, másnapután magam mögött hagyom Münchent. Dél felé indulok. Úticélom nem Olaszország, ami néhány nap müncheni tartózkodás után tulajdonképpen magától értetődő lenne, hanem a Starnbergi-tó. Próbálok néhány meghitt helyen eljutni a partig, de valaki ezt előre látta, és egyirányú táblákat meg sorompókat állított fel. Így a szép partra vezető utazásból nem lesz semmi.

Ambergben teszek még egy kísérletet. Egy tábla figyelmeztet, hogy csak külön engedéllyel rendelkező gépkocsik hajthatnak be a településre. De szemem sarkából látom az irányjelzőt egy Zum Fischmeister nevű parti vendéglőhöz, és arra kormányzom az autót. Az út egy földúton át vezet, de megérkezem.

Egy szép, széles vállú ház vár, egy szinte üres vendégkerttel, amelyben egy ilyen feliratú „Kiosk” található.

A „Fischmeisterek” évszázadokon át bajor királyi hivatalnokok voltak, akiknek az volt a dolguk, hogy gondoskodjanak arról, hogy a müncheni udvari konyha minden pénteken friss hallal legyen ellátva. A felségnek ugyanis böjtölnie kellett. A 18. század végén a Fischmeister család utolsó sarja átadta az üzemet szolgájának, Johann Castulus Bierbichlernek. Ő viszont a bajor karakterszínész, Sepp Bierbichler őse, akié ma a gazdaság.

Tehát sorba állok a kioszknál, rendelek sült húst és egy Caponatát, egy kis Olaszországnak Ambergben is lennie kell, és leülök a tóhoz, ahol néhány asztal áll közvetlenül a parton, a parti út túloldalán.

Kinézek a tóra, és figyelem, ahogy a délutáni fény visszatükröződik a halk hullámokon. Innentől a teljes boldogságig már nincs messze.

„Sült hús” – kiált egy hang, ami ismerősnek tűnik. Megfordulok, és látom, amint Sepp Bierbichler áll a nyitott ajtóban, jobbjában a tányér a hússal, baljával pedig odainti a pincérnőt, aki átveszi tőle a sült húst, és – bocsánat, így volt – leviszi a partra, a tóhoz, hozzám.

„Jó étvágyat”, mondja, és így is lesz.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!