A-La-Carte

A gyümölcslé egy egészen különleges gyümölcslé (2014/2)

Vagy: Egy új életről gyümölcscentrifugával


Szöveg: Thomas Maurer Fotók: Ingo Pertramer

Szokatlanul korán köszöntött be idén a tavasz, és ennek megfelelően idő előtt érkeztek meg a vele elválaszthatatlanul összefonódó kívánságok és fogadalmak is: ki lehetne megint pucolni az ablakokat, ha már itt tartunk, akár a ruhásszekrényt is ki lehetne lomtalanítani, átrendezni a bútorokat, kifestetni, tíz kilót fogyni, elkezdeni versenyszerűen sportolni, megtanulni egy-két idegen nyelvet, és végre belekezdeni egy szenvedélyes viszonyba ikrekkel.

Miután alaposan mérlegeltem az összes ilyen lehetőség melletti és elleni érveket, végül vettem magamnak egy gyümölcscentrifugát.

Ezzel – legalábbis ez volt a számításom – legalább gyümölcsökből és zöldségekből egészséges leveket facsarhatnék, a többi meg már többé-kevésbé jönne magától.

De ha egy új gyümölcscentrifuga csillogó, a könnyű tisztíthatóság csodáit ígérő felületekkel, a facsarási készségtől szó szerint vibrálva ott áll a konyhában, akkor az emberben fokozatosan tudatosul, hogy a gyümölcscentrifugák általánosságban (például a szobakerékpárokkal, a tajine-főzőedényekkel és a kétfős sátrakkal együtt) a „tárolóhelyet foglaló civilizációs kacatok” kategóriájába tartoznak: dolgok, amiket – hacsak nem vagyunk kerékpárosok, marokkóiak vagy cserkészek – egyszer megveszünk, kétszer használunk, majd addig hurcoljuk bűntudattal egyik lakásból a másikba, amíg a természetes anyagfáradás vagy egy véletlen sérülés végre igazolja a bátor kidobást.

Kevés dolog alkalmasabb egy költséges új beszerzés örömének elfojtására, mint ez a felismerés, különösen, ha társul hozzá az a rút látomás, amelyben a szűzi fényben csillogó háztartási gép a fondükészlet mellett a kamrapolc legfelső polcára száműzött, porral benőtt, a feleslegesség szimbólumává válik.

Hogy megóvjam drága gyümölcscentrifugámat ettől a szörnyű sorstól, úgy döntök, hogy a lehető legnagyobb mentális felhajtást csapom a létezése körül, és átmenetileg elhitetem magammal, hogy a megvásárlása révén – mint a kolostorkapu előtt kopogtató buddhista novícius – egy új élet küszöbén állok.

És ez azt jelenti, mestert kell keresnem magamnak.

Ami által most, miután ilyen rafináltan elhelyeztem a „gyümölcscentrifugálás” és „mester” kulcsszavakat, végre képbe kerül Rainer Melichar, az ország valószínűleg legkevésbé ismert konyhai legendája.

Egy férfi, aki nemcsak hogy kvázi a paleolitikum óta aktív a hazai csúcsgasztronómiában (1985-től Karl Eschlböcknél, Ausztria első, azóta félig a legendaképződés ködében eltűnt csúcsszakácsánál; később pedig a nem kevésbé hatásos Jörg Wörthernél), hanem akinek ráadásul a hírneve – vagy éppenséggel a nemlétező hírneve – abból adódott, hogy feltalált egy olyan konyhatechnikát, amely a mezei gyümölcscentrifugát teszi központi munkaeszközzé a fokozottan magas kulináris célok érdekében.

A módszer egy kissé nehézkesen hangzó „SuccoWell” (a marketing, enyhén szólva, nem éppen Rainer Melichar erőssége) névre hallgat, és alkotójához hasonlóan csendesen és szerényen, szép karriert futott be: konyhai kiválóságok Walter Eselböcktől Josef Flohon át Heinz Reitbauerig mindannyian elismerik a használatát, és állítólag annak idején még Ferran Adriá El Bullijából is láttak küldötteket.

A legtöbb szakács valószínűleg szép karriert épített volna egy ilyen találatra, vagy legalábbis megkísérelte volna: tévés szereplések, saját licenszelt gyümölcscentrifuga-modell, limitált kiadású étkészletek, franchise-üzletek, sztár-ajánlások, az egész irányvonal.

Rainer Melichar azonban ilyesfajta hókuszpókuszra nem tudott időt szakítani, mert 1991-ben beházasodott a hitvese családja által működtetett hagyományos Nibelungenhof vendéglőbe, amely a nem éppen összehasonlíthatatlanul festői környezetéről ismert Traismauerben található.

Itt jó tíz éven keresztül vitte véghez azt a logisztikai őrült bravúrt, hogy a vendéglő első részében egy dübörgő májgombócleves-sült szelet-túrós palacsinta üzemet tartott fenn, a hátsó részben pedig, ha valakinek éppen emelkedettebb igényei támadtak, ugyanakkor egy magas vagy legmagasabb minősítésű, minden sallangtól mentes state-of-the-art konyhát prezentált. (Időközben megelégszik a vendéglői étlap megfőzésével, amelynek ételei azonban drámaian könnyedebbek, kifinomultabbak és aromásabbak, mint azt az ember gondolná, amikor először foglal helyet az önkényesen kigondolt designelemekkel díszített hetvenes évekbeli vendéglői helyiségben.)

Érdekes módon éppen ez a nagyon speciális kettős terheléshelyzet sarkallta Melichar urat arra, hogy a zöldséglevekkel végzett első kísérleteit módszerré fejlessze tovább: egyrészt hozzászokott ahhoz, hogy csak órákon át tartó fáradsággal előállítható összetevőkkel, mint zellerlé vagy paradicsomvíz főzzön (Eschlböck! Wörther!), másrészt ehhez az órákon át tartó fáradsághoz sem ideje, sem pénze, sem személyzete nem volt.

A SuccoWell-módszerével (igen, ehhez a szóhoz most hozzá kell majd szoknia) hiteles állítása szerint sikerült minőségileg abszolút kielégítő leves- és szószalapokat előállítania az idő töredéke alatt.

Egy hétköznapi konyhai eszközzel pofonegyszerűen profi esszenciákat készíteni, és közben még időt is spórolni – ez természetesen valami olyasmi, mint minden ambiciózus amatőr szakács, tehát például az én nedves álmom is. Amivel végre a gyümölcscentrifuga-vásárlásom valódi indítéka is feltárult. Most élőben kapcsolunk a Zum Weintraube vendéglőbe, más néven Nibelungenhofba!

Az előre egyeztetett SuccoWell-gyakorlati szeminárium ésszerű módon egy ebéddel kezdődik, már csak azért is, mert a főnöknek délben nincs ideje beszélni, akkor ugyanis főz.

Kezdésként friss sajtot kapunk, színesen kontrasztos szószarabeszkekkel koszorúzva, amelyeknek a fényereje éppoly lenyűgöző, mint az ízintenzitása.

Majd egy nagyon szubtilis zeller alapú zöldségleves következik, amelyet a kacsa a l'orange SuccoWell-variánsa követ, rubinvörös vérnarancs- és aranysárga normál narancsredukcióval tálalva, amelyek mindketten megadják a szaftos-omlós kacsahúsnak a kívánt gyümölcsös kontrasztot.

Miután a déli forgalom lecsengett, Ingo Pertramer fotós és én beléphetünk a konyhába. Én, hogy kipróbáljam magam SuccoWell-szakácsként, Ingo, hogy lefényképezzen és kinevessen a kísérletem közben. De a számítást – szó szerint – gazda nélkül készítettük, konkrétan: Rainer Melichar nélkül.

Aki ugyanis néhány éve teljesen egyedül áll, csak egy mosogatónő támogatásával a konyhájában. Aminek az lett a következménye, hogy közte és a konyha között láthatólag egyfajta összeforrás-szimbiózis jött létre.

Amikor látom őt benne ügyködni, önkéntelenül is egy évtizedekkel ezelőtt fogyasztott Star Wars-film jelenete jut eszembe: az, amelyben a pufók kis robot, R2D2, aki addig csupán sípolásával, csicsergésével és kompakt porszívószerű gurulásával hívta fel magára a figyelmet, egy űrhajó felületén lévő pontos nyílásba pattan, és rendkívül kompetens vezérlőegységnek bizonyul, amely számára az irányítandó hajó nem annyira munkaeszköz, mint inkább a saját teste kiterjesztése. Most képzeljék el ezt az egészet egy szakácsra vetítve, és máris szem előtt lesz a Nibelungenhof-konyha állapota.

És bármilyen kielégítő esztétikai szempontból nézni Rainer Melichart a birodalmában uralkodni maximális takarékossággal, döbbenetes hatékonysággal és alvajáró pontossággal, sajnos lehetetlen – kulcsszó: Kérjük, ne nyúljon a járó motorba – segíteni neki, nemhogy a helyében cselekedni.

Megpróbáltam. Őszintén. Nem megy.

Helyette párbeszédek sora következik, amelyek mind így vagy ehhez hasonlóan hangzanak:

„Vágjak apróra pár paprikát a centrifugáláshoz?”
„Nem szükséges, azt most csináltam.”
„Na jó, akkor beleteszem a centrifugába.”
„Á. Ja. Hoppá. Túl késő. Na mindegy, úgyis centrifugálunk még mást is.”
„És a levét most forraljam fel?”
„Kösz, már forr. A zellerlevet le tudod szűrni.”
„Hm. Nem te szűrted le épp?”
„Á. Á ja. Ja. Hoppá.”

Ha tehát ez a cikk olyan képekkel van illusztrálva, amelyek a szerzőt konyhai tevékenységek végzése közben mutatják, akkor azok minden valószínűség szerint beállított felvételek.

De azért a nézelődés közben is lehet tanulni valamit.

Az alapoknál ezúttal a négylépcsős Melichar-féle SuccoWell-osztályozási rendszer áll, ami azonban kevésbé bonyolult, mint amilyennek elsőre tűnik, bár a „Succo” fogalmán alapuló neologizmusokat egy kicsit szokni kell.

Tehát: A friss levet (pl. paradicsom, sárgarépa, de gyümölcsök is) továbbá Natursuccónak nevezik, és közvetlenül használható jeges levesekhez, pácokhoz vagy sörbetekhez, ahol a szárazabb anyagokat – gyökerek, de gombák is – hideg vízzel 1:1 és 1:5 arányban préselik.

Szűretlenül a kívánt állagúra főzve a Natursuccóból Naturkraftsucco lesz, ami levesként, természetes szószként vagy krémek, illetve aromás vaj előállításához használható.

A forróra szűrt Natursucco viszont ezentúl Feinsucco névre hallgat, és akkor teljes értékű alapléként használható, vagyis az említett klasszikusok, mint a paradicsomvíz vagy a zellerlé helyett.

Ha a Feinsuccót tovább főzzük, az eredményt Feinkraftsuccónak hívják, és Jus-höz és szószokhoz, de önálló ízhordozóként is használható: a színes ízbombák, amelyek a Nibelungenhof-látogatásunk kezdetén álltak, például a „Feinsucco” fajtába tartoztak.

Ökológiai, erkölcsi és esztétikai szempontból is kielégítő az a körülmény, hogy a préseléskor keletkező visszamaradt anyagokat szintén értelmes kulináris felhasználásra lehet küldeni, vagyis szinte egyáltalán nem keletkezik hulladék: a zeller-, petrezselyemgyökér- és sárgarépapép kiválóan szárítható a sütőben, majd vagy sóval egy általános fűszerkeverékké darálható, vagy felhasználható levesek ízvilágának aromás megtámogatására. A száraz borsóvisszamaradék (a léhányadot este finom természetes szószként fogja kísérni a harcsa) pillanatok alatt (tejföllel, sóval, borssal, porcukorral és tojással) olyan tésztává dolgozható fel, amellyel gőzölés után egy csodálatosan légies borsós felfújt (flan) készíthető.

A paradicsom- vagy olajbogyó-maradékok a kenyértésztába vándorolnak, és ott jól érzik magukat, és mellesleg még élénk színű zselék vagy – zselésítő cukor hozzáadásával és sütőben szárítva – ropogós, vékony gyümölcsös ostyalapocskák is készíthetők.

És így tovább, és így tovább.

Mindez persze, ha az ember otthon próbálja, nem megy olyan könnyedén, ahogy a Rainer Melichar általi bemutató során tűnt, de azért megy. Sőt, saját tapasztalatból biztosíthatom, meglehetősen jól.

Az első próbálkozásom, egy halalaplé és paradicsom-Feinkraftsucco bázisán gyártott halleves, rögtön olyan kiválóan sikerült, hogy azonnal elhelyeztem az emlékezetem „Receptek a felvágáshoz” feliratú fiókjában. A paprika-Naturkraftsuccóval felöntött krumpligulyás ismeretlenül gyümölcsös frissességű volt, anélkül, hogy veszített volna a kiadós laktató jellegéből. És az édeskömény-Feinkraftsuccóban párolt édeskömény, amit nemrég rövid ideig sütött marhabélszínhez tálaltam, átütő sikert aratott, legalábbis az asztalnál ülők azon 60%-ánál, akik nem gyűlölik elvileg az édeskömény ízét.

A gyümölcscentrifugám mindenesetre már nem csillog olyan újan, mint nemrég – a céklát csak nem lehet büntetlenül pépesíteni a hófehér műanyagban, és a zöldes és halványnarancssárga elszíneződéseket sem lehet már teljesen eltüntetni.

Ez jó jel. Már nem új beszerzés, hanem egy konyhai eszköz.

És mint ilyen, várhatóan nem is fogja túl hamar a selejtek között végezni, ott, ahol a dinnyemagozó és az elektromos gofrisütő mondja egymásnak, hogy jó éjszakát.

Wiener Straße 23, 3133 Traismauer
Tel.: 02783/63 49 vagy
0676/400 46 45
www.nibelungenhof.at

Az étterem elvileg naponta nyitva tart, legalábbis nyáron (télen alkalmanként megengednek maguknak egy szabad vasárnapot), hacsak – a szállásadónő, Elisabeth Melichar-Haimeder szerint – nem tartanak zártkörű rendezvényt, mindenképpen az a legokosabb, ha előre foglalunk. A Nibelungenhofnak szobái is vannak, az év 365 napján lehetséges az éjszakázás. A SuccoWell-módszerrel kapcsolatos közelebbi információkért Rainer Melichar, az Úristen előtti lelkes ember, bármikor személyesen megkereshető, amennyiben az üzletmenet éppen engedi. Létezik egy saját kiadásban nyomtatott füzet is („SuccoWell – Kochen mit Aromasäften. G’schwind / G’schmackig / G’sund”), amiért a helyszínen lehet folyamodni. Traismaueren kívüli további tanulmányokhoz a Melicharék az alábbi könyvet ajánlják: „Küche: Garmethoden und Rezepte” a Trauner kiadótól, ISBN 978-3-85487-999-2. Azoknak pedig, akik gyümölcscentrifuga vásárlásával kacérkodnak, Rainer Melichar mellesleg (anélkül, hogy százalékot kapna, a marketing, mint mondtuk, nem az erőssége) nagy meggyőződéssel ajánlja a klasszikus Champion Juicert, amiről könnyedén lehet tájékozódni az interneten.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!