Szaftos combok
Szöveg: Florian Holzer Fotók: Luzia Ellert
A sonkát hajszálvékonyra szeletelik, ideális esetben nagy, régi, amerikai gépekkel, amelyeket még valahol Olaszországban sikerült beszerezni. A sonka sós. A különféle sonkák nómenklatúrája világszerte nagyjából annyira ismert, mint a bordói öt első osztályú bor neve; hogy az ember egy lágyan olvadó San Danielének, egy aromásan testes Pármainak, egy diósan diszkrét andalúziai Iberico Bellotának vagy egy karsztlevegőtől fűszeres horvát Prstnek ad-e előnyt, leginkább attól függ, melyik érhető el épp ezekből a ritka szárított húsokból, a választás kényszere ugyanis csak kevés helyen érinti az embert a világon.
Csak Bécsben más a helyzet, ott egy olyan sonkavilág létezik, amelynek semmi köze a szárított disznólábakhoz. Bécsben (illetve Stájerországban is) ugyanis nem az volt a cél, hogy a levágott állat hátsó lábát minél tovább elállítsák; épp ellenkezőleg: itt a comb elkészítéséről volt és van szó, egy olyan csemege megalkotásáról, amelynek eredete valószínűleg Prágába nyúlik vissza, de amely az elmúlt évszázadok során nálunk kissé módosult és karakteresebbé vált. S amelyet Bécs kóstolóhelyein, büféiben, a csemegeüzletek vitrinjeinél és egy olyan pikniken, amely kiérdemli ezt a nevet, minden nap magabiztos örömmel ünnepelnek: ez a csontos sonka (Beinschinken).
A név persze kissé félrevezető, mivel természetesen minden igazi sonka a sertés hátsó lábából származik, ugyanakkor valamivel világosabbá válik, ha tudjuk, hogy Bécsben a „Bein” szó „csontot” is jelent, így a Beinschinken egy olyan sonka, amelyet csonttal együtt dolgoznak fel és vágnak meg (bár a ma kereskedelmi forgalomban lévő Beinschinkenek nagy része természetesen már rég csontozva kerül forgalomba, de itt már egyfajta bécsi paradoxonhoz közelítünk). A Beinschinken a bécsi csemegeüzletek számos kolbász- és sonkakülönlegességének királya; Beinschinkent rendelni az óbécsi hagyományt, a polgári tudatosságot és bizonyos társadalmi állást tanúsít. Aki egy zsemlét eszik Beinschinkennel, az környezete számára megmutatja, hogy a rántott húsa természetesen borjúból, a marhahús-különlegessége (Schulterscherzel) ökörből, a túrós táskája pedig a Demeltől való. Mert a Beinschinken a jobb társadalom gyorsétele, ideális esetben kézzel, frissen a darabról szeletelve, erős mustárral vagy közvetlenül előtte reszelt tormával a porcelánra helyezve – tökéletes.
Ha elgondolkodunk azon, mi teszi olyan vonzóvá a bécsi élvezeti hagyományban, találunk néhány mutatót ehhez a sonka iránti vágyhoz: Először is a nagy darab. Egy nagy darab mindig szuper, bőségérzetet, elégedettséget és azt az archaikus garanciát közvetíti, hogy lesz még mit enni egy darabig; aztán a rózsaszín szín. Mi lehet rossz, ami rózsaszín? A rózsaszín az ártatlan csábítás színe, az ártatlan fehér (ami a jó sonkában a szép zsírréteg és az izmok közötti rész formájában jelenik meg) és a buja vörös (a sonkában ritkább, de időnként előfordul) keveréke, a rózsaszín a tökéletes sonka színe, egy összetéveszthetetlen kép-íz társítás; és végül az íz – finoman sós, szaftos a zsír és a víztartalom tökéletes egyensúlya révén, vaníliásan olvadó szalonna, puhán simuló izomzat...
Jó sonkát készíteni nem igazán könnyű. És mindenekelőtt akarni kell. Mert Beinschinkent készíteni pénzbe kerül, „de a Beinschinkennél ezt meg is fizetik” – tisztázza a dolgot Josef Fröhlich. Az ottakringi Gissinger Ausztria legnagyobb Beinschinken-termelője lehet, hetente 20 tonnát dolgoznak fel a tradicionális üzemben, ennek negyedét teszi ki önmagában a Beinschinken. A hentesüzletet 1935-ben alapította Josef Gissinger, Fröhlich nagyapja, aki viszont egy cseh hentestől tanult – ami a Beinschinken esetében sosem volt rossz előfeltétel.
Az előállítás bonyolult, kézügyességet és sok tapasztalatot igényel. Lényeges pont már a vágás maga – magyarázza Rudolf Thum junior, a Thum sonkamanufaktúrától, a bécsi különlegesség második legnagyobb és rendkívül elismert gyártójától. Mert ezzel határozható meg a Beinschinken-készítés következő, döntő és leginkább kézműves lépése: A régi hagyományok szerint a sertéscomb vénáiba és artériáiba fecskendezik a tartósító nitrites pácsó-dextróz oldatot; az érrendszeren keresztül a folyadék eljut a láb teljes izomzatához, sőt még a csontba is behatol, „tökéletesen sózva – egy gép sosem tudja ezt olyan jól, mint a vérkeringés” – mondja Rudolf Thum junior. Kapcsokkal zárják el a rendszert (tökéletes vágásnál egyetlen kapocs is elég), majd a sonkát receptúrától függően néhány naptól két hétig a hűtőkamrában érlelik.
A speciális sütőkben történő főzés előtt következik egy lépés, amelynél két iskolát különböztetünk meg, amelyek valószínűleg sosem fognak megegyezni, de ez is hozzátartozik a Beinschinken mítoszához: füst vagy nem füst. Roman és Rudolf Thum a sonkáikat rövid ideig és forrón, bükkfaforgács felett füstölik. Először is, hogy a szaftos sertéssonka aromáját ezzel még jobban kihangsúlyozzák, másodszor pedig, mert a sonka így azért egy kicsit tovább eláll – konkrétan tíz-tizenkét napig a füstkezelés nélküli sonka két napjával szemben. És a kinézetnek sem árt a füstölés, véli Rudolf Thum. A Gissingernél is füstölőbe kerülnek a sonkák, legalábbis a nagy része, mert egy kisebb tétel füstöletlen marad, „egy osztrák jelenség, füstöletlen sonka csak Bécsben létezik”.
És a leghíresebb a füstöletlen Beinschinkenek közül kétségtelenül a „Schwarzes Kameel”-ben kapható sonka. A szaftos sertéscombokat Bécs étterem- és büféklasszikusa számára természetesen nem a Bognergasséban állítják elő, a sonkakészítést inkább bérbe adják, de egy házi receptúra alapján, amelynek publikussá tételét igyekeznek elkerülni. Valójában a Kameel összehasonlíthatatlanul omlós és szaftos sonkájának titka a viszonylag csekély sózás. Ez a füstölés mellőzésével kombinálva természetesen feszes logisztikát és az érzékeny áru rutinos kezelését igényli. És pontosan ez a lényeg, magyarázza Peter Friese, a Kameel tulajdonosa: Az étteremben vagy a pultnál történő azonnali fogyasztáshoz a kb. 13 kilós combból csak a „Schale” nevű, legjobb és legszaftosabb részből szeletelnek négy kilót, a többi közvetlenül a feldolgozásba kerül, sonkás zsemlékhez vagy „Beinschinken-salátához” (egy légies, egészen csodálatos húskrém).
Természetesen léteznek olyan Beinschinkenek is (vagyis konkrétan a legtöbb ilyen), amelyeket nemcsak csont nélkül kínálnak, hanem csont nélkül is dolgoznak fel. Ez kétségtelenül sokkal olcsóbb változat, és ízében is elnyerheti az ember tetszését, amint azt az A-la-Carte teszt bizonyította, de a két dolognak viszonylag kevés köze van egymáshoz. A csont nélküli Beinschinkent – legalábbis az osztrák gyártóknál – manuálisan bontják ki, ez nagyon gyorsan megy, egy gyakorlott bontómunkás másfél perc alatt darabokra szed egy sertéscombot. Ezeket azután „megtisztítják”, a legjobb részeket, mint a Schale és a Fricandeau, az injektorba helyezik, amely a legfinomabb tűkön keresztül juttatja az oldatot a húsba. Ezt követően a masszírozódobok következnek, amelyekben a sonkadarabokat speciálisan kidolgozott programok szerint mozgatják és forgatják. Ezáltal a fehérje és az oldat összekapcsolódik, és a darab húsból sonkává válik. Ezt követően füstölik, főzik, és az egyes darabokból ismét egy egész sonkát csinálnak – egy comb alakú prés, vágott és megfelelően felhelyezett bőrrel vagy anélkül, formába hozza a dolgot. Ennek az eljárásnak az előnye nyilvánvaló: az előállítás nagy mértékben automatizálható és vezérelhető, emellett az ilyen sonka mindenhol egyformán ízlik és viszonylag egyformán is néz ki. A kereskedelem kedveli az ilyesmit.
Egy másik pont a foszfát. Ez a húsiparban a vízmegkötő képességével gyakran arra szolgál, hogy az árut „szaftosabbá” tegye, „vágható víz” – mondja Josef Fröhlich, aki a Beinschinkenjeihez elutasítja ezt az adalékanyagot, „vannak országok, ahol elöl bemegy egy kiló hús, hátul meg kijön három kiló”. A foszfátmentesség a jövőben a húsiparban biztosan nagyobb téma lesz, egyelőre azonban a közönségnek még hiányzik ehhez az érzékenysége. Egy uniós szintű kezdeményezés, hogy a bécsi Beinschinkent OFJ- (oltalom alatt álló földrajzi jelzés) vagy HKT- (hagyományos különleges termék) pecséttel definiálják, ebben az értelemben biztosan nem lenne téves, sőt indokolt lenne. A Slow Food eddigi erőfeszítései a bécsi Beinschinken védelmére azonban mindig meghiúsultak a prágai konyhák sütőiben gyökerező eredete miatt. De néhány bécsi ügyvédnek, akik még mindig fenntartják a Beinschinken-villásreggeli hagyományát, biztosan eszébe jut majd valami...