Természetesen mindig az eredeti konyhát keressük, és mosolygunk azokon a turistákon (ők mindig a többiek), akik még a legcsábítóbb helyeken is rántott húst kérnek. Már az elhaladáskor latolgatjuk, melyik étterem „néz ki jól”, nem elegáns vagy éppen nagy, hanem olyan, ahol a helyiek is szívesen ennének.
Nem csoda, hogy azonnal beleszerettünk Szardíniába. Az egész egy csodálatos irodalmi fesztivállal kezdődött Gavoi hegyi faluban, ahol minden nemcsak a legkülönfélébb műfajú könyvek körül forog, hanem a megfelelő kulináris aláfestő zenéről is szól. Mivel csak két – egyébként kiváló – trattoria van, a lakók egyszerűen asztalokat és padokat tesznek a kőházaik elé, és felszolgálják, amijük van. Papírvékony, ropogós Pane carasau, Purpuzza, ez az apróra vágott sertés- vagy bárányhús, amelyet enyhe ecetben pácolnak, majd később nehéz serpenyőben olívaolajban sütnek ki. A Barbagia vidékének egy specialitása, amelyet a tengerparti régiókban egyáltalán nem ismernek. Kolbászok és természetesen a sziget aromás juh- és kecskesajtja.
Amikor tavaly átutaztunk a sziget belsején, lepedők lógtak az ablakokból. Egy régi szokásra gyanakodtunk, talán valami olyasmire, mint a „Knut” Svédországban, még ha azt a repülő karácsonyfákkal egy bútoráruház forgalomnövelése érdekében találták is ki. De a lepedők a pásztorok tiltakozó akciójának részei voltak. Ugyanis a juhtej túlnyomó része „Olaszországba” megy (a szardíniaiak nem tekintik magukat olasznak), ott készül belőle Pecorino Romano. Csak éppen a pásztorok a méltánytalanul alacsony tejárakból alig tudnak megélni.
Mi örülünk a juhoknak és a kecskéknek. Az északi művi üdülőhelyeket leszámítva többé-kevésbé mindenhol ott vannak. Néha az úton is, vagy dekoratívan a fűvel benőtt körforgalmakban. Egyszerűen más érzés, ha az ember úgymond személyesen ismeri a juhokat, és a pásztoroktól veszi a sajtot. Bár. Ők nem az idegenforgalmi hivatal alkalmazottai. Náluk ennek megfelelően illatozik, az ember kiépítetlen utakon caplat a barakkok mentén, míg két nagy fehér pásztorkutya fel nem fedezi. Ők is keveset hallottak még a vendéglátásról, bár nem harapnak, de úgy néznek ki, mintha tudnának. Cserébe a sajt: van érlelt vagy kevésbé érlelt, emellett egy fajta csak kecsketejből. És Ricotta salata. Minden egész gurigában, tehát jóval több, mint elég, de lehet túl sok jó sajtból? A pásztor farmert visel, amely kellő állati kontaktuson volt túl, és egy pólót, amin az ABBA felirat áll. Amióta ismerjük a sziget történelem előtti vízi szentélyeit, már nem világos, hogy ennek köze van-e a híres zenekarhoz. Ugyanis szardíniai nyelven az „abba” vizet jelent.
Sok mindent tanultunk Szardínián. Ott van az Agriturismi kérdése. Régen a gazdák vendégszeretete hagyta életben az utazót az országon át utazva. Azt ette az ember, ami az asztalra került. Hol lehetne közelebb az igazi szardíniai konyhához? Most fix áron és előre foglalhatóan. Mint minden szerelemnél, az elején hajlamos az ember némely dolgot megszépíteni. Hogyan lelkesedünk a kolbászért és a pácolt zöldségekért, és az ugyanazzal a szósszal készült kétfajta tészta is bizonyára hagyomány volt. Ezenkívül minden disznó más, tehát nem lehet minden Maialetto ropogós. Egyáltalán, a Maialetto: ez képezi minden Agriturismo „menu”-jének csúcspontját. Mindig. Szardíniai kismalac, faszénen grillezve. Ez lehet ízletes, főleg ha valóban frissen készítik. Persze: a gazdák nem eszik naponta. És a többi étel is inkább az, amit a turisták tipikusnak várnak, mintsem a ténylegesen mindennapi. Retro bájú gasztronómia, többnyire nem rossz és néha mégis más. Mint Sarrabusban, Muravera hátországában. Ünnepi lakoma május 1-jén, Donatella és Alberto elvitt minket. Négy vagy öt óra hosszú asztaloknál, a ház asszonyai főznek, belsőség-ragu, Pasticcio sajttal és vadspárgával, mindenféle töltött tésztatáskák, igen, Maialetto is, még aromásabb volt a grillezett kecske. Érdemes keresgélni – és a megfelelő barátokkal rendelkezni.
Bár az igazi szardíniai konyhát természetesen a leginkább privát keretek között lehet megtapasztalni. Meglehet, hogy Maria, a művészettörténész, és Ettore, a díjnyertes „poeta”, minket is tesztelni akart egy kicsit. Fél főtt bárányfej. Kézzel kell feltörni, hogy az arcán lévő finom húshoz jusson az ember. Nos, Ernest szerint az evőeszköz használata a civilizáció vívmánya. És akkor a szem. Az valahogy… valami más, mint az agy. Ennek ellenére. Még szét is vágtuk. Amit a barátaink nem tettek volna. De a megosztott szem csak egy fél szem. Egyébként leginkább a finom „brodo” íze volt rajta. Ha már teszt: van valami, ami a YouTube-videóknak köszönhetően kellően ismert: Casu marzu – szardíniai Pecorino a sajtlégy lárváival. A kis kukacok egészen különleges aromát adnak neki. Felejtsétek el az internetes pletykákat. Nem „büdösebb” (és nem sokkal másabb), mint más érlelt sajtok. Azt sem tapasztaltuk, hogy a kukacok az ember arcába ugrálnának. A mi Casu marzunkat a kukacok láthatóan már elhagyták. Egy kevés belőle egy darab Pane carasau-n több, mint egy bátorságpróba. Ízlik. És sokat közülük senki nem eszik Szardínián.
Ez az ország egyik bölcsessége: un po’ di tutto. A szardíniai hegyekben az emberek különösen hosszú életűek. Ha megkérdezik a százéveseket a titkukról, szívesen válaszolják pontosan ezt: egy kicsit mindenből. Kevés hús, egy kis kolbász, sajt, babfőzelékek, meleg savóban – ami a sajtgyártáskor keletkezik – feláztatott Pane carasau, a híres Gavoi-i krumpli, friss zöldség és egy pohár Cannonau, a fűszeres, tüzes vörösbor.
A tengerparton az élet és a konyha is más. Bár egy megáldott öreg szakács elmesélte nekünk, hogy a tengerparti éttermek még nem régóta léteznek. Nagyapjának volt egy kikötői kocsmája Cagliariban. Amikor azzal az ötlettel állt elő, hogy ételeket is kínáljon, az emberek őrültnek nézték. A halászoknak nem volt pénzük ilyesmire, a városiak pedig nem akartak olyan közel a vízhez enni. Apja annyira bátor volt, hogy még halakat és tenger gyümölcseit is felszolgált – majdnem tönkrement. Csak a háború után tudott egy hagyományos vendéglővel a kikötőben jó pénzt keresni.
Mostanra a tengerparti régiók étlapjai elég hasonlóak: csodálatos dolgok nekünk, Zuppa di cozze vagy Spaghetti con la bottarga, és a halak szinte mindig pontosan vannak megsütve. De időközben örülünk mindenkinek, aki kicsit többet vagy éppen mást kínál. Mint például a Mammai a Cagliari és Villasimius közötti tengerparti úton. Ott szinte stílusos atmoszférában keverik a hagyományosat a ki tudja honnan származó hatásokkal. Ehhez jönnek a sziget sziklaosztrigái és vörös garnélái, valamint a közvetlen környezetből származó borok. Igazán enni ott egyébként csak a téli szezonban lehet. Amikor a nyaralók többen lesznek, a szomszédos nagyobb Tegamino Bianco-ba költöznek, ott aztán kiváló pizza is van. Arra nem csak a turistáknak van szükségük, hanem a sok szardíniaira is, akik nyáron a tengerparti második otthonukba költöznek. Jónak kell lennie. A Le Camelie viszont kemény konkurencia, még akkor is, ha sokáig még tábla sem volt az ajtaján. Pizza, papírvékony, ropogós, szezonban akár „ricci”-vel, a tengeri sün friss belsejével.
A szardíniaiak őrültek a „ricci”-jükért. Télen a Cagliari nyolc kilométer hosszú városi strandján, a Poettón, kis standokon lehet élvezni őket. Egyedülálló tengeri íz. Ami magát a fővárost illeti, ott van egy étkezőutca is tolakodó pincérekkel, a Via Sardegna. Nem velünk! Aztán Elena és Andrea meghívott minket a Lillicu-ba. Menu turistico-t rendeltek. Meg voltunk döbbenve. Amíg nem ettünk. Hosszú márványasztaloknál, vidáman növekvő zajszinttel, micsoda Fritto misto! És aztán a magyarázat: Természetesen a fix menüt választja az ember, jó, olcsó, mindig friss. És máris eggyel kevesebb előítélet.
Aki nyugalomra vágyik, az autózhat néhány kilométert a vidékre. Ott bámulatos dolgokat fedezhet fel. Például a sztárséfek által agyonhypeolt, egészben sült karfiolt. Mi hagyományos szardíniai ételként ismerjük. Egyébként nem főzik elő, hanem egyszerűen tengeri sóval, egy csepp borral és jó olívaolajjal egy lezárt agyagedényben nagy hőfokon, akár nyílt tűzön is megsütik. Vagy a Cordula, nem rokon a névadó zölddel. Báránybelsőségről van szó, nyársra tűzve, báránybéllel körbetekerve és grillezve. Ez mindig kapható a Sa Tuedda-ban. Ott az étlapot minden nap egy táblára írják. A bejárat közelében támaszkodik, felette egy szardíniai nyelvű utasítás: Fotózd le és ülj le! Csak mert a Signora hagyományosan főz, még tudják a mobilkorszak előnyeit. Férje felszolgál, és odaadással magyarázza a borjúmirigyre, az omlós lóhúsra vagy, kevésbé egzotikusan, a sült szardíniára vonatkozó szardíniai kifejezéseket. Ide a Cagliariba ingázó munkások, a falubeli családok, tájékozott ínyencek járnak. Mert a Sa Tuedda ismerete nélkül nehéz lenne arra gondolni, hogy itt megálljon az ember, hacsak… az ember éppen nyomkeresésben van, és még egy kis szerencséje is van. Távozáskor a vendéglős „a si birri”-t kíván nekünk, ami azt jelenti, viszlát.
Sa Tuedda
Via San Salvatore, 14,
09040 Settimo San Pietro
Trattoria Lillicu
Via Sardegna, 78, 09124 Cagliari
Mammai
Via Tirso, 2, 09045 Quartu Sant’Elena
Le Camelie
Via Leonardo Da Vinci, 205,
09045 Quartu Sant’Elena
Sarrabus
Località S’Ollasteddu, 09043 Muravera
Osteria Borello
Viale Repubblica, 104, 08020 Gavoi
Szardínia, de igazán.