A-La-Carte

Szépen lapozott (2021/5)

A croissant után jön a sfogliatella, magyarul „kifelé lapozott”. Ezek a háromszög alakú, kagylóformájú, változatos töltelékkel készült leveles táskák eredetileg az Amalfi-partról származnak, és Nápoly és Ausztria között az új, divatos édességnek számítanak.


Az eredeti recept bőségesen tartalmaz sertészsírt. Miután a sok-sok réteg rétestésztát ricottával, durumbúzadarával és citromhéjjal töltik meg, majd művészien feltekerik, megkenik azzal, ami régen amúgy is kéznél volt: a vágott állatok kisütött zsírjával. Bármilyen nem romantikusan is hangzik, a sfogliatelle elsősorban a maradékok hasznosítására szolgált. „A vajjal finomított sütemények régen csak Észak-Olaszországban léteztek, ott, ahol teheneket is tartottak” – magyarázza Christoph Bob, a Nápolytól másfél órás autóútra délre fekvő Monastero Santa Rosa séfje. Egy mediterrán, meleg őszi délelőttön a teraszon ül, kilátással a történelmi kolostorfalakra, amelyek mögött az étterme található, miközben a háta mögött a tenger csillog, mint egy Windows képernyővédő. „A ricotta használata sem véletlen, hanem annak a tejnek a praktikus továbbhasznosítása, amely a mozzarellakészítés során keletkezik. És az egészet citrommal finomítani itt, az Amalfi-parton, egyszerűen magától értetődő.” Hogy ezen a nagyon különleges helyen még ma is egy több mint háromszáz éves specialitást sütnek, az egyrészt egy texasi vállalkozónő Olaszország iránti szeretetének, másrészt egy hallgatag cukrász ügyes kezeinek köszönhető.

Az Amalfi-part az észak-európai dolce vita vágyakozás megtestesítője, még most, október végén is (a helyiek számára viszont szeptember 1-jén pontosan elkezdődött a tél, amelyet szőrmekabátban, pehelykabátban és a bikinialaktól való búcsúval ünnepelnek). Összehordott panorámás villák, sportkocsi- vagy Vespás túrákra termett tengerparti utak (az az érzése az embernek, mintha minden második James Bond-filmet itt forgatták volna), a Földközi-tenger csúcsminőségű csillogása. Négy kilométerre attól a helytől, amelyről a part a nevét kapta, egy homokkő színű épület magasodik ki egy szikláról. A Monastero Santa Rosát 1681-ben építették egy gazdag család pénzéből, akik elsőszülött lányukat, Rosa Pandolfit, ahogy akkoriban szokás volt, átadták az egyháznak. Ora et labora volt az ott élő apácák élvezetellenes életmottója: imádkozni, munka a kolostorkertben és a konyhában, és közben semmiképpen sem kerülni semmilyen férfi látóterébe, ezért még a kolostorból a kápolnába vezető folyosó is rácsos volt. Az utolsó domonkosrendi apáca 1912-es halála után a Conca dei Marini településen fekvő ingatlan az enyészet sorsára jutott. 2000-ben a frissen megözvegyült amerikai Bianca Sharma fedezte fel egy tengerjáró hajó fedélzetéről, úgy döntött, megveszi, és luxusszállodát csinál belőle. Már ez is úgy hangzik, mint egy kitalált történet, de még ennél is döbbenetesebb: a tizenkét évig tartó építési munkálatok során előkerült egy egész Olaszországban kedvelt sütemény eredeti receptje. Mégpedig egy törmelék alá temetett íróasztalfiókban elrejtve, olasz átiratban, mivel az eredeti latin nyelvű volt.

A sfogliatelle, magyarul „kifelé lapozott”, háromszög alakú, kagylóformájú leveles táskák, amelyek elkészítése nemcsak hasonlóan bonyolultnak tűnik, mint a croissanté, hanem az is. Két fajtája létezik, a rétestésztából készült (riccia) és egy omlós tésztás változat (frolla). Megtalálhatók bárokban és cukrászdákban egész Olaszországban, de legfőképpen az ország déli részén. A legenda szerint a Santa Rosa-i apácák a 18. század elején a kenyérsütésből megmaradt tésztát cukorral, zsírral és saját készítésű, őshonos San Nicola fajtájú fehérborral keverték össze. Egyesek szerint azért, hogy az apátnő gyomorfájdalmait enyhítsék, mások szerint a nehéz mezei munka utáni snackként. Nemcsak az apácáknak ízlett az eredmény, hanem a falubelieknek is, ami miatt egy virágzó cserekereskedelem alakult ki: hús és zöldség süteményért cserébe; mégpedig egy forgatható fahenger segítségével, elvégre az apácáknak az átadásnál rejtve kellett maradniuk.

Hogy a különlegesség a kolostorból hogyan jutott el először a környező településekre, majd Nápolyba, és végül az egész országba, nem világos. Bianca Sharma számára, aki már régen az Amalfi-partra tette át a székhelyét, nem volt kérdés, hogy vendégeinek profitálniuk kell ebből a szép véletlen leletből, azaz az eredeti receptből. Így történik, hogy nap mint nap hatvan sfogliatella kerül a mintegy negyven szállodavendég tányérjára. „Klasszikus módon reggelire eszik, minél frissebb, annál jobb” – magyarázza Christoph Bob, miközben kapucsínót rendel, majd az előtte álló sütemények felé nyúl. Az ötvenes, feltűnően kellemes hangú férfi 2012 óta vezeti a Michelin-csillaggal kitüntetett Il Refettorio szállodai éttermet. Előtte többek között Rómában Heinz Becknél és Párizsban az Alain Ducasse-nál, a Plaza Athénée-ben főzött. Míg az osztrákok a sajtos, húsos és lekváros zsemlék között választanak, Olaszországban klasszikusan édesen reggeliznek. Krémes vagy pisztáciás töltelékű cornetti, biscotti és egyéb aprósütemények, valamint a sfogliatelle, amelyek akár ökölnyi méretűek is lehetnek. Egészen más a helyzet itt, a Monastero Santa Rosában. Alig öt centiméter hosszúak, számtalan tésztaréteggel körbevéve, búzadarából, fahéjból, cukorból, kandírozott citromból és a közeli Agerolában készült ricottából álló töltelékkel. Az egészet porcukorral, vaníliakrémmel és egy kandírozott cseresznyével díszítik. Ezen extrák nélkül a sfogliatelle majdnem sós süteményként is elmenne. Bár a hagyományt, ahogy Bob megjegyzi, e tekintetben inkább bőkezűen értelmezik. „Valószínűtlen, hogy az apácáknak akkoriban lettek volna hozzávalóik egy vaníliakrémhez, ahogy porcukorhoz sem. A kandírozott cseresznye viszont valószínűnek tűnik, mert az itt termett a régióban, és jól el lehetett tenni télire. Őszintén szólva, még abban sem vagyok biztos, hogy az eredeti egy rétes- vagy nem inkább egy omlós tészta, azaz 'frolla' volt-e.”

Gyakorlat teszi a mestert: „Fél óra alatt talán öt darabot tudok elkészíteni, és azok sem különösebben fotogének” – vallja be Christoph Bob séf. Fotó: GettyImages

A kagylóforma is vélhetően későbbi cukrászművészeti termék. Valószínűleg akkoriban a kolostorban egyetlen nagy sfogliatella került az asztalra, amelyből mindenki vágott egy darabot. A tészta gyúrása, nyújtása, legyezővé formázása és töltése – egyébként nem a várt leveles tészta, hanem egy zsír- és tojásmentes rétestészta – amúgy is elég bonyolult. Először kinyújtják, néhány órát pihentetik, majd rétegekben olyan vékonyra húzzák, hogy át lehet látni rajta, ami legkönnyebben tésztagép segítségével sikerül. Ezután zsírral kenik meg, és rétegről rétegre feltekerik. Újabb húsz óra pihentetés után a tésztát adagonként a tipikus formára lapozgatják, megtöltik, majd végül megsütik. „Fél óra alatt talán öt darabot tudok elkészíteni, és azok sem különösebben fotogének” – vallja be a németországi Braunschweigben született Bob. Ezért ezt a tevékenységet szívesebben bízza cukrászára, Francesco Todiscóra, egy visszahúzódó férfira, akinek majdnem fekete szemei vannak, amelyek úgy hatnak, mintha a napot pislogná el. Egy félénk kézfogás után eltűnik a konyhában.

Itt az ideje a kóstolónak. Beharapáskor a tészta ezer kis rakétaként szilánkosodik, mielőtt a nyelv durva szemcsés krémsajttömeggel találkozna, mögöttes narancsaromával. A második falat a csak enyhén édesített vaníliakrémet tartalmazza, a harmadik a marcipánszerű szirupos cseresznyét. Éles ellentétben az olasz cukrászdák kínálatának nagy részével, itt nem a látványtól kap az ember fogszuvasodást. Nemcsak látványában, hanem ízében is rafinált dolog. Delizioso! Egy sfogliatellát zajtalanul megenni egyébként ugyanúgy lehetetlen, mint morzsamentesen, éppen ellenkezőleg, a maszatolás ugyanakkora garancia a minőségre, mint egy párizsi croissant esetében.

Sarah Satt bécsi írónő Miss en Place című regényében a főhősnő egy sfogliatella emléke láttán hasonlóan lelkesedik, mint Proust a madeleine-jénél: „Amikor a zörgő papír alatt bőséges porcukorral megszórt tésztarétegek bukkannak elő, a szívem adagióról allegóra vált. [...] Miközben a finom legyező a fogaim alatt enged, és alatta előbukkan a belső részében lévő gazdag, krémes vaníliatöltelék, egy ismerős eufória kerít hatalmába, amely az utóbbi időben ritkává vált.” Hogy a regényhősnő, Sofia Sabato ezt az élvezetet az osztrák fővárosban is átélheti, az valóság: sok kávézó és csemegeüzlet is kínál sfogliatellét (lásd keretes írás).

De, mamma mia: mint minden évszázados múltra visszatekintő specialitást, ezt is olykor lábbal tiporják. Miközben az Amalfi-parton, a Monastero San Rosától csak néhány kanyarra lévő Amalfiban, Andrea Pansánál még kézműves példányok fekszenek az üvegvitrinben, a környező turistakávézókban gyakran ipari termékről van szó, teljesen egyformák és túl édesek. Egyesek a tenyérnyi szörnyetegeikre még, szörnyűség, tejszínhabkoronát is tesznek. Nápolyban is érdemes alaposan körülnézni, mielőtt beleharapunk. A legjobb, ha a főpályaudvarhoz közeli Forno Attanasio pékségbe megyünk, ahol a forró sfogliatelle mellett a régió második specialitását, a rumos, élesztős babàt is példásan készítik.

Egy vegetáriánus utolsó kérdése a német szakácshoz: mi a helyzet a struttóval, a sertészsírral? Semmi gond, nyugtat meg Bob, kollégája, Francesco Todisco helyette kiváló minőségű vajat használ. Mindig jó, ha a hagyományokat bőkezűen értelmezik, vagy ahogy Christoph Bob fogalmazott: „Szerencsés disznó.”

Az Amalfi-parton

Pasticceria Pansa Amalfi
Piazza Duomo, 40, 84011 Amalfi

Antico Forno delle Sfogliatelle
Calde Fratelli Attanasi
Vico Ferrovia, 1-2-3-4, 80142 Nápoly

Ausztriában

Super Mari
Leopoldsgasse 22, 1020 Bécs
Hat darabot szállít naponta a Dolce Pensiero cukrászda a második kerületi környékbeli kisboltba. Néha reggel kilenckor már elkapkodják őket. A dél-olasz eredetihez képest ezek hatalmasnak tűnnek, cserébe hiányzik róluk a cseresznye- és vaníliakrém feltét. De finomak.

Casa Caria
Lindengasse 53, 1070 Bécs
A hetedik kerületi napközbeni bár egy nápolyi péktől szerzi be a sfogliatelléket, majd kisüti őket, így akinek szerencséje van, forrón eheti őket.

Barbarella – Specialitá siciliane
Lerchenfelder Straße 16, 1080 Bécs
Szicíliaiak üzemeltetik ezt a csemegeüzletet a hozzá tartozó cukrászdával. A sfogliatelle ennek ellenére olyan, mint a campaniai eredeti.

Monte Ofelio
Schottenbastei 2, 1010 Bécs
Szigorú értelemben véve az itt felszolgált filigrán sütemények nem sfogliatellek, hanem Coda d'aragosta, magyarul homokfarok. Ricotta helyett vaníliakrémmel (crema pasticcera) és pisztáciakrémmel töltik őket.

La Spiga Take Away
Lerchenfelder Straße 70, 1080 Bécs
A La Spiga pizzéria átellenében a tulajdonosok egy cukrászdát nyitottak. A babà, cannolo és társai mellett a kínálatban sfogliatelle is szerepel.

Pizzeria al taglio JOLLY
Franz-Josef-Str. 16A, 5020 Salzburg
A név csalóka: a különféle variációkban készült pizza mellett a tulajdonosok odaadással foglalkoznak az olasz desszertekkel is.

La Pausa
Kiebachgasse 11, 6020 Innsbruck
Un bar Italiano con il cuore Napolitano, egy olasz bár, nápolyi szívvel. Világos, hogy egy megfelelő reggelihez a Passalacqua-kávé mellett a sfogliatelle is hozzátartozik.

Non Solo Vino
Bischofstraße 15, 4020 Linz
A linzi Non Solo Vino kisbolt tulajdonosa rendszeresen utazik az Amalfi-partra, kulináris továbbképzés, úgymond. Birgit Massimilla-Kern ennek megfelelően kreatív a sfogliatellek töltelékével.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!