A-La-Carte

Szebb étkezés, szebb ivás (2015/2)

Az ízek szemmel és füllel való érzékelésérőlAlexander Rabl szövege Pierre Monetta fotója A régi nagymama-bölcsességet, miszerint „az ember a szemével is eszik”, a század francia szakácsa, Joël Robuchon nemrégiben professzionálisabb nyelvre fordította, amikor azt mondta: „Az éttermi siker 50%-a az étel, a másik 50%-a a hangulat.” Ehhez tartozik…


Az ízek szemmel és füllel való érzékeléséről
<

Alexander Rabl szövege Pierre Monetta fotója

A régi nagymama-bölcsességet, miszerint „az ember a szemével is eszik”, a század francia szakácsa, Joël Robuchon nemrégiben professzionálisabb nyelvre fordította, amikor azt mondta: „Az éttermi siker 50%-a az étel, a másik 50%-a a hangulat.” Ehhez hozzátartozik a kiszolgálás is, de nem fér hozzá kétség, hogy a fény, a színek, az anyaghasználat és egy vendéglátóhely egyedi „hangzása” egyre fontosabbá válik a fennmaradása szempontjából. Aranykor az építészeknek, nagy a lemaradás az osztrák éttermeknél.

Tökéletes. Majdnem. Vegyünk egy almát. Az alma, ez az archaikus élvezeti cikk, a tökéletesen megtervezett termék. Forma, színek, ívek és fény. Frissességet és természetességet sugároz. Még az almába harapás hangja is tökéletesen hangolt. (Ezt a fogkrémreklámokból tudjuk.) Ehhez az embernek már nincs mit hozzátennie. Mégis megteszi. Peszticideket és egyéb vegyszereket ad hozzá. Senki sem mondhatja – a bécsi Reinhard Gessl, a Biogazdálkodási Intézet munkatársa szerint –, hogy a tisztán biogazdálkodásból származó almához képest a konvencionális termesztésű alma több káros anyagot és vegyszermaradványt tartalmazna. De csak azért, mert a tudomány nem tudja bizonyítani, még nem jelenti azt, hogy ott ne lenne valami. Az alma – egy szépség, amelynek belső világa esetleg beváltja azt az ígéretet, amit a tökéletes külső adott. Fennáll a veszélye annak, hogy az étkező a saját, generációkon át trenírozott, a mércére vonatkozó tekintetének áldozatává válik? Egyébként a málnára, az uborkára és a paradicsomra is érvényes, hogy a makulátlan megjelenéssel szemben esetleg némi szkepticizmus indokolt. Ha a belső értékek nem stimmelnek, a tökéletes külső sem használ. Ennyit az étkezés mindennapi érzékeléséről és igazságáról. De nem ezért vagyunk itt. Nem a mindennapi dolgok miatt.

Az egyensúlynak stimmelnie kell. Armin Ebner építész és az általa „koherensnek” nevezett dolgok híve: „Egy étterem vendége hamar észreveszi, ha a környezet és a kiszolgálás nem illik az étterem konyhájához. Akkor az étterem veszít az erejéből. Sebezhetővé válik.” Az étkezés környezetének kialakítása, mint megtanuljuk, az éttermi koncepció tartósságának eszköze. Ugyanakkor gyorsan tönkre is teheti azt, ha nem illik az kínálathoz. Mert egyszerűen így van: „Az emberek érzik, ha valami nem stimmel.” Ma mindenhol tervezők dolgoznak. Néha az a feladatuk, hogy színekkel, fényrendezéssel és anyagokkal leplezzék a gyengeségeket. Ebner elgondolkodik ezen: „Két trend van: az egyik a mozgó embertömeg, például turisták, akiknek kevés idejük és kevés pénzük van. Számukra a kulturált étkezés szóba sem jöhet.” Itt jönne képbe – Ebner szerint – egy olyan étteremlánc, mint a Vapiano. „A dizájn itt egyfajta McDonald’s ruhája.” Másrészt ott van a pénz és az idő. „Itt a kialakítás, a gasztronómia és a kiszolgálás közötti egyensúly győzi meg az embereket arról, hogy több időt töltsenek el és több pénzt költsenek. De ha egy étteremtulajdonos azt hiszi, hogy az esztétikum hiányát rendkívül jó konyhával és rendkívül magas árakkal kompenzálhatja, az csak egy bizonyos ideig működik” – mondja Ebner. Ezzel a bécsi felsőkategóriás gasztronómia bizonyos helyeire utal. És egy tudatos törés? Nem abban rejlik gyakran a legnagyobb feszültség? „Rendben van” – mondja az építész, ezzel egy olyan trendre utalva, amely sok párizsi étterem kopottas eleganciájában (shabby chic) érezhető. Mi jön előbb, a környezet vagy az, amit felszolgálnak benne? „A fabiosban először nem a dizájnra gondoltunk. Az asztalról és a magasságáról volt szó. A székekről, amelyekben kényelmesen lehet ülni, a poharakról és az evőeszközökről.” Csak aztán gondolkodtunk el a színeken: padlizsán a mediterrán konyhához, a fény, a függönyök. Bizonyos anyagok használatát olyan lényegi hátterek határozzák meg, amelyeket csak helyben lehet megismerni, sokat kell utazni. „Gyakran idegen kultúrába kell elmerülni.” A víz szerepet játszik a Shikiben, mert a víz Japánban is fontos. A bécsi kritikusok a Shiki megnyitása után röviddel, tavaly tavasszal, mindenekelőtt a mellékhelyiségekről beszéltek. Ehhez Ebner tömören, a közép-európaiak higiéniai kultúrájára utalva: „Japánban mindenkinek van ilyen WC-je otthon.” Egy kérdés, ami sok vendéglátóst elbuktat: Átültethető-e egy japán, olasz, francia vagy perui étterem hangulata egyfajta másolás-beillesztés módszerrel egy másik országba? Ebner biztos benne: „Aki megpróbálja, elbukik. De bizonyos dolgokat lehet transzponálni.” És aztán Armin Ebner rögtön megadja a választ egy másik kérdésre: Nem, a dizájn és az építészet sem elég ahhoz, hogy valaki egy étterem törzsvendége legyen. Ott a szabály így szól: „Add meg a vendégnek az érzést, hogy ő az egyetlen fontos vendég, és hogy örülnek az érkezésének.”

A tányér peremén túl. Ne egyél az asztalról, mondták. Ne egyél a földről, mondták. Amikor gyerekek voltunk, megtanultuk, hogy az evéshez evőeszköz és tányér kell. Ez már valahogy nem teljesen igaz – mint ahogy sok más dolog sem, amit a gyerekeknek régebben meg kellett tanulniuk. Miközben a házhoz szállítós generáció karton- és műanyagtányérokból táplálkozik, amelyek tökéletesen illenek ahhoz, amit meg kell enni belőlük, az úgynevezett avantgárd szakácsok köveken vagy fadarabokon szolgálnak fel. Ám egy ideje a tányér újra visszatért. A legfinomabb anyagokba burkolózott, amelyektől a jó öreg fehér szállodai porcelán irigységében elsápad. És olyan formákban kerül az asztalra, amelyek a kétezres évek hullámos, görbe standard tányérjait olyannak láttatják, amilyenek mindig is voltak: tervezési hiba, nevetséges dolog. Míg Alain Ducasse új, a Plaza Athénée-ben található éttermében kalkulált törést merészel elkövetni a fényűző környezettel, és párizsi bolhapiacokról származó tányérokat használ, addig azok a tányérok, amelyekért a sztárszakácsok rajonganak, maguk is nagyon drága áruk, gyakran drágábbak, mint ami rajtuk felszolgálásra kerül.

A tányér peremén belül. Hannes Tiefenthaler egy vorarlbergi pékcsaládból származik, és ott fejlesztette ki a terítési kultúra trendjei iránti érzékét. Az egyik felismerése így szól: „Nem szépnek kell lennie, hanem jónak.” Aztán mesél egy Dieter Koschinával végzett kísérletről, amikor egy fogást különböző tányérokon szolgáltattak fel. Hogyan befolyásolná a tányér az étel érzékelését, vagy akár az ízbeli benyomását? „Nincsenek erről egyértelmű eredmények. De az biztos, hogy hatással van rá.” Már önmagában a tányér mélysége is hatással van arra, hogyan mutatkozik be egy étel, például hogyan illatozik egy mártás. Vagy hogyan nem illatozik. Tiefenthaler szereti a jó és bonyolult kézműves munkát. A kenyérsütés művészetéről is tud rajongani: „A jó kenyér kultúra” – mondja, majd hozzáteszi: – „Ha nem adják tovább, kihal.” De Európa számos neves konyhafőnöke nem kenyérszállítóként alkalmazta Tiefenthalert, hanem sokkal inkább elragadtatják őket azok a tányérok és terítési kiegészítők, amelyeket kínál nekik. Például bivalyszarv nyelű só- és borsszórók. Sok minden ezek közül drága. Muszáj annak lennie? „Az érték igazolja az árat.” Bár nem mindig a legdrágább evőeszköznek és a legdrágább tányérnak kellene lennie. „A Collióban egy San Danielét heringes tányéron felszolgálni nevetséges.” Az edényzetnek ahhoz kell igazodnia, amit esznek belőle. Tiefenthaler a kis falatkák, a velencei cicchetti kultúrájára gondol: „Az ombrához való poharak egyedülállóak. Pontosan illenek az alkalomhoz.” Az egyszerűséghez egyszerűség kell. Akár egyszerű, akár bonyolult: Hannes Tiefenthaler egyre mélyebben elmerül az anyag témájában. Egy tervezővel, aki tulajdonképpen a síbakancs-ipar számára dolgozik, azzal a kérdéssel foglalkozott: Lehetnek-e szénszálas tányérok? Egy ideje léteznek. És aztán Hannes Tiefenthaler még mond valamit, amit az ember olyasvalakitől, aki terítési kultúrát árul, talán nem várna el azonnal. Azt mondja: „A legfontosabb azonban még mindig az, ami a tányérra kerül.”

Több fényt. És ez viszont nagymértékben attól függ, mit és hol esznek. Birgit Eschenlor építész: „Az, hogy hogyan mutatják be az ételt, nagyban függ a kultúrától.” Néhány évet Spanyolországban töltött. „Ott az étkezés kulturális és társadalmi esemény.” Így is mutatják be. „Az étel a létezés középpontjában áll. Megfelelő megvilágításba kerül. Spanyolországban a fény nagyon fontos.” Ami Ausztriában még gyerekcipőben jár, az az éttermi étkezés színrevitelénél a fényrendezés. „Az étel elég hamar sápadtnak tűnik, az étvágy nem éppen fokozódik.” Ami szintén feltűnt neki az Ausztriába való visszatérése után: „Ausztriában mindenki a saját tányérjáról eszik. Kis asztalok. Kis tányérok.” Hozzátennénk, hogy cserébe nagy adagok. Ahogyan itt az emberek magukba húzódva éltek és függönyök mögé rejtőztek, olyan a klasszikus osztrák étkezési kultúra is. Otthon és étteremben egyaránt. De ez most változóban van. „A megosztás (sharing) nálunk is megérkezik.” Valójában már van néhány bécsi vendéglátóhely, amely átvette az egyszerre felszolgált ételek trendjét. Dél-Amerikából, valamint Ázsia egyes részeiről érkezik. Az ON Market kialakításánál az eredeti ötlet az ázsiai tapasokon alapult. De nem vált be. Ám a totális nyitottság térbeli elképzelése megmaradt. És a bár mint a tér alapvető eleme. Ehhez Birgit Eschenlor: „Kínában az étel mindennél előbbre való.” Szerencsés, hogy Simon Xhi Hongban ideális építtetőre talált. „Elképzelem, ha az ember egy étterem építészeként nem szereti az építtető konyháját – azt hiszem, akkor abból nem lehet semmi.” Barcelonában Birgit Eschenlor hosszú ideig Carlos Ferraternél dolgozott. „Szigorú iskola. Egy teret kevés anyagra redukálnak. A fény nagy szerepet játszik.” Ezért lenne neki Bécsben is a Steirereck a legkedvesebb vendéglátóhely a kialakítása szempontjából: „Ennek a legjobb az összhangja. Kultúrát közvetít. Közben semmi sincs, ami mesterkéltnek tűnhetne.” Amit szintén példaértékűnek érez, az a belgiumi In de Wulf. „Itt egy ellenkultúra esztétikáját élik.” Amit a többiek csinálnak, azt mi nem tesszük. „A kialakítás az önállóság színrevitelét szolgálja.” Egy parasztház csatlakozó étteremmel és szállodával vidéken, egy önellátó rendszer: „A gyökerek színrevitele.” Izgalmas az is, amit újrahasznosítási kultúrának lehet nevezni. Az improvizált mint az egész állandó része. Az utcai étkezési kultúra elemei áramlanak be oda. „Ez azonban a déli városokban vagy Közép-Amerikában teljesen másként mutatkozik meg, mint nálunk Közép-Európában.” Lehet, hogy az éghajlat miatt is van. Ahol az utcán nyolc hónapig barátságtalan az idő, ott kevéssé működik az utcai étkezés. Az adott napokon és helyeken tartott utcai étkezési partik inkább meghatónak tűnnek ahhoz képest, ami Mexikó utcáin naponta történik. „Mexikóban az utcán élnek. Ennek ott részben dzsungelszerű formái vannak. Természetesen egy város textúrája kihat az ottani étkezésre.” És hogyan hat Ausztria felszíne arra, amit a tányérunkra kapunk? „Az étel Ausztriában jobb, mint ahogy az emberek érzékelik. Ausztriában egyre fontosabbá válik.” De alig veszi észre valaki, mert: „A márkaépítésben nem vagyunk igazán jók.”

Kávéművészet. Az Illy kávépörkölőnek nincs problémája a márkaépítéssel. A szépség erejét, amellyel az élvezetet emelheti, az Illy család már régóta felismerte, és a maga javára használja. A művészeti szponzorálás ebben éppúgy szerepet játszik, mint a nagy fellépések, például az idei milánói expón. Vagy Velencében, ahol az Illy szponzorálja a Biennálét. Ott Carlo Bach, az Illy dizájnfőnöke gyakrabban fordul elő, szinte kívülről ismeri minden pavilonját. Munkája nem egyszerű. Elgondolkodik a színeken: „Egy bizonyos vörös egy csésze kialakításával összefüggésben csodálatos lehet. De előtte tudnom kell, hogy nincs mellékhatása a kávé ízére, vagy esetleg nem mérgező.” A csészék kialakításakor régebben a jól ismert „a forma követi a funkciót” elvből indultak ki. A felismerés, bár túl gyakran idézik, mégis gyakrabban helytálló. Egy érezhető örökkévalóságig csiszolták a csészék fülét, valamint azok tapintását és formáját, és aztán még a megfelelő csészealjakat is csiszolgatni kellett. Bach szerint mindennek a tökéletesen elkészített eszpresszó élvezetét kellett támogatnia. És aztán, amikor az eszpresszó az Illy család akarata és elképzelése szerint már létezett, és a csészéket a csészealjakkal együtt rendben levőnek találták, azon gondolkodtak, hogyan közvetíthetnének az ügyfélnek az illat- és ízélmény mellé egy további érzéki élvezetet. Így született meg az ötlet, hogy művészeket hívjanak meg, mutassák be eszpresszócsészékre vonatkozó tervezési elképzeléseiket. Az Illy Art sorozat mára egyfajta kultusz lett. Önállósodott, és a gyűjtők számára biztos tippnek számít. Bach azt mondja: „A Yoko Ono projekt után most egy kicsit nyomás alatt vagyok. Ezt hogyan lehet még felülmúlni? Mi jön legközelebb?” A tervező tulajdonképpen inkább véletlenül került a pozíciójába, mint ahogy a véletlen sok dologban szerepet játszik. Most már semmi másért nem él és lélegzik.

A kikapcsolódás helye. Térjünk vissza még egyszer az almához. Marco Simonis, aki Bécsben azonos nevű koncepcióüzletet vezet, a legmagasabb minőségre törekszik beszállítói kiválasztásakor. Gazdák az Erdőnegyedből (Waldviertel), saláták a legjobb kertészektől, zöldség a chioggiai piacról. Akár alma, akár sajt – mindenből a legjobbnak kell lennie. Ám a környezet, amelyben a termékeket és a félkész, elvitelre szánt ételeket, valamint a helyben fogyasztható kész ételeket kínálják, itt kiemelkedő szerepet játszik, mint csak kevés hasonló helyen Bécsben. A különleges hely iránti törekvés az vendég felé irányul, de a közeledés kellemes módja ez. Mi volt ebben Simonis számára fontos? „Az ötlet az volt, hogy Bécsben létrehozzunk egy olyan helyet, amilyet az utazásaink során tapasztaltunk. Egy kikapcsolódási helyet.” Kikapcsolódás? Tulajdonképpen elsősorban a vásárlásról van szó. Simonis ezt tágabb összefüggésben látja, és ezzel Ausztriában az egyik kevesek közül való: „Egy másik világba lépek. Visszahúzódok és közben élvezem, érzéki benyomások érnek, amelyek inspirálnak. Engedhetem keringeni a gondolataimat.” Ezért van Simonis koncepcióüzletében sok minden, de főleg egy dolog nincs. „Nincsenek akciókat hirdető táblák.” Időt és teret hagy az ügyfélnek az inspirációra. Főzzek ma? Vagy vigyek elvitelre valamit? Vigyek a barátoknak egy üveg bort ajándékba, és milyet? Ajándékozzak valakinek egy új szalvétakészletet, egy vicces tányért, vagy ajándékozzam magamnak? Egy valamit felismert Simonis, amit másoknak, főleg az iparnak kell még felismernie: „A dizájn, legyen az jó vagy kevésbé jó, már nem elég. Azok az emberek, akik reflektálnak az esztétikára, nem vesznek zsákbamacskát. Túl jól ismerik a dolgokat.” Vásárlás mint az élvezet aktusa. „Itt minden szerepet játszik: háttérzene, zajok, a személyzet. Az étel a tányéron.” És aztán a fény témájához is eljutunk: „Bécs nem a fény városa. A műszaki lehetőségei mindenkinek megvannak. Hiányoznak azok az emberek, akik a hangulattól és a napszaktól függően tudatosan hatnak a fényre.” Valószínűleg nem a legrosszabb ötlet olyan üzletet csinálni, amiben az ember maga is szívesen vásárolna. „Nálunk hiányzik minden vásárlási kényszer. Az ügyfelek pohárral a kezükben flanírozhatnak az üzletben. Aztán talán felfedezhetnek egy tányért, ami illik az ételhez, amit este felszolgálnak.” Simonis üzlete nemcsak azoknak okozott örömet, akik Bécsben már régóta hiányoltak ilyesmit. Zavart is okozott: „Sokan kérdezték az elején, miért nem teszek be több asztalt? Hiszen ott annyi hely lenne.” Igen, miért is?

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!