A-La-Carte

A mustár a hetesen van (2007/4)

Szemek és fülek, orr és nyelv, szájpadlás és kezek: a gasztronómia mindet megpróbálja bevonni. De mi van akkor, ha a konyhai erőfeszítések hiábavalóak? Mi van, ha egy érzék hiányzik?


A mustár a hetesen van

Szöveg: Anna Burghardt Fotók: Alexi Pelekanos
Herr Fink precíz, erőteljes mozdulatokkal vágja ketté a csirkét a vágódeszkán. Fogja a darabokat, egy tepsibe rendezi őket, és ráhelyezi a megpucolt fokhagymagerezdeket, valamint az előkészített krumpliszeleteket. Most már csak a só és az olívaolaj hiányzik. A só hamar kéznél van, ám az olajosüveg utáni nyúlás a semmibe vész. Herr Fink morog valamit, a keze tapogatózva jár a munkafelület felett. A mixer mellett jobbra végre ráakad. „Ez az egyik fő probléma a főzésnél” – magyarázza –, „bár az ember mindig ugyanoda teszi a dolgokat, de ha véletlenül arrébb teszel valamit, mint én most a tepsit, akkor tapogatnod kell. És akkor előfordulhat, hogy felborítasz valamit, legutóbb például az áfonyaszörpöt. Hát, az nem volt semmi!”
Herr Finknél a szem nem eszik, ő már néhány éve teljesen vak. És mégsem hagyta abba a főzést. Nemrég még tésztagépet is használt. A konyhájában olyan eszközök segítik, mint az aprítógép, ami a hagymához nagyon praktikus, vagy a beszélő mérleg. A késeit mosogatáshoz mindig a pult szélén felállított vágódeszkák mögött készíti elő, hogy ne vágja meg magát egy rossz mozdulattal. A konyhaszekrényében lévő különböző ecetfajtákat az üveg alakjáról ismeri fel, a lekváros üvegeknél pedig egy elektronikus chip segíti, amelyet fel lehet mondani és le lehet hallgatni. Herr Fink mindig szeretett enni és főzni, nagyobb társaságoknak is, mindent, kivéve a hüvelyeseket. Órákig tudna beszélni „az evés szörnyű amerikanizálódásáról”, vagy ugyanilyen hosszan áradozni az Oberlaa cukrászda csokoládémousse-tortájáról. Bár hiányzik egy érzéke, amelyet gyakran nélkülözhetetlennek mondanak egy étel tökéletes élvezetéhez, gourmet-ként valójában kevéssé érzi korlátozva magát. Egy dolog azonban elveheti Herr Fink étvágyát: ha az öntelt szakácsok azt hiszik, inkább dekorálniuk kell, mint főzni, inkább expresszionista szószművészetet alkotni, mint a szószok minőségére figyelni, vagy ha szobrásznak képzelik magukat, akik azt hiszik, tornyosuló műalkotásokat kell létrehozniuk.
A jelenlegi tornyozásokon bukik el Susanne Buchner-Sabathy is, aki körülbelül öt éve vakult meg teljesen. Az viszont számít, hogy az alapozás elgurulhat-e vagy sem, a pürék például nem annyira veszélyesek – mondja. Néhány látó számára a trend, hogy mindent egy magas hengerré halmozzanak a tányér közepén, és különféle ropogós elemekkel „topoljanak” (kifejezés főleg német szakácskönyvekből és magazinokból), művészi ambíciók jeleként pozitívan hat. Más gourmet-k azonban viszolygással fogadják ezt a gyakorlatot, amely gyakran látszólagos exkluzivitást mímel. A vak étkezők igényeit mindenesetre messziről elkerülik a tornyozások. Az az ideális, mondja Buchner-Sabathy asszony, ha minden egymás mellett van a tányéron, és a pincérek vagy kísérők az óramutató-módszerrel írják le az ételt: „A hús hat és kilenc óra között, a ratatouille háromnál van.” Ha tudja, mi van előtte, úgy állítja össze a falatokat, mint régen, amikor még látott egy keveset. Nehezebb a helyzet, ha a vakok kíséret nélkül mennek étterembe. Bár körülbelül tudják, mit kapnak, de azt nem, hogyan van tálalva. A tányért az evőeszközökkel kell feltérképezni, a zöldséget, pürét vagy húst késsel és villával kell kitapintani. Egyszeri kísérletként ez a látók számára szórakoztató lehet egy „sötét vacsorán” (Blind Dinner), ahol a komponált étellel való kudarc látens veszélye még az élményekkel telített gourmet-knak is ad egy bizonyos löketet. A vakok számára azonban a tányéron végzett munka mindig bizonyos komoly kockázattal jár. Elszámíthatják magukat egy húsdarab levágásakor, amelynek mérete aztán rágás közben kellemetlenné válik, szószt fröcskölhetnek, üres villát emelhetnek a szájukhoz, vagy fordítva tarthatják a kést, és hiába próbálkozhatnak a vágással. „Nem szabad elfelejteni, hogy a vakokat és étkezési baleseteiket mindig látják, míg a „sötét vacsorán” résztvevő, rövid távon vakoknak hitt embereket a többiek nem láthatják” – emlékeztet Susanne Buchner-Sabathy.
A látás mint elsődleges ellenőrző szerv (mi van a tányéromon, ehetőnek tűnik-e stb.) a mindennapokban aláássa a többi érzék kompetenciáját, ami a sötétített helyiségekben történő étkezéseknél nyilvánvalóvá válik. Látásérzék nélkül az ember ott csonkának és tehetetlennek érzi magát. Pedig, ahogy Erich Schmid mondja – aki születése óta teljesen vak –, sokkal jobban bele lehetne fülelni az ételbe, ha a szemek nem „esznek”. Nem csoda, az ízlelés és a szaglás végül is közelérzékelés, a látás ezzel szemben távolságérzékelés. És érzékszervileg valószínűleg a közelérzékelésekkel kerülünk közelebb az ételhez. Erich Schmid arra is figyelmeztet, hogy bár a külcsín növelheti az étkezés örömét, nem szabad, hogy elfedje az ételek minőségét. A látásnak ugyan nagy szerepe van az ételek megfejtésében, de korántsem olyan mindenható, mint hinnénk. Az olyan szakácsok, mint Ferran Adrià, tudják ezt demonstrálni. Számára a szemfényvesztés stratégiája a konceptuális munka elengedhetetlen része. Ha az, ami a tányéron van, bár kuszkusznak néz ki, de a valóságban lemorzsolt minimálkukorica-szemek, vagy a kaviár nitrogénnel „gömbölyített” dinnyelé, akkor a vendég látása mint információközvetítő az agy felé kudarcot vallott, ami a szakácsot, a csalás elkövetőjét, bizonyára örömmel tölti el. Majdnem azt is gondolhatnánk, hogy Adriàéknak nevelési szándékaik is vannak a látás kompetenciáját illetően, mellesleg érdemes felidézni a kóstolók intézményét, akik akkor teljesítettek szolgálatot, amikor még nem bíztak a szemükben; lehet, hogy rossz korszakban, elvégre az élelmiszertechnológia ma jobban mint valaha képes aláásni a látás védelmi és rendező funkcióját, és megtéveszteni a fogyasztók ízlelését, gondoljunk csak az élénkvörös, de teljesen ízetlen eprekre.
Walter Kohl írót nem igazán érdeklik az ilyen turbó-élelmiszerek. Bár látja, mit eszik, de ha valami nem úgy ízlik, ahogy kinéz, azt nem veszi észre. Egy baleset során elvesztette a szaglását, ami azt jelenti, hogy bár az alapízeket érzékeli, mint például az édeset vagy keserűt, de egy élelmiszer aromáját nem. Az eper a szájában ugyan édesnek bizonyul, de ugyanúgy ízlelhetne, mint a banán, nem venné észre. Tehát azt tapasztalta, hogy amit mi általában íznek nevezünk, az valójában mindig a szaglás és az ízlelés kombinációja. Walter Kohl számára az evés évekig unalmas kötelező gyakorlat volt, csak az utóbbi időben próbálja ismét az élvezetek körébe vonni. Az étkezések akkor válnak vonzóvá, ha egy ételhez szép emlék fűződik, ha például egy húsos sonkás zsömle (Leberkässemmel) gyermekkorának szombat délelőttjeire emlékezteti, amikor az egész család összegyűlt a konyhaasztal körül, és mindenki a ropogósan friss zsömlét és a gőzölgő húsos sonkát egyenesen a papírból ette. Az étkezés során keresett érzékszervi élményeknél, amelyek kompenzálják a hiányzó szaglásérzéket, a színekből és a tapintásból kinyerhető ingerek kézenfekvőek: egy jó bécsi szelet vékony, szaftos húsból, nagyon ropogós panírral, éppúgy képes lehet őt egy kicsit kielégíteni, mint a színesen vonzó zöldséges rizs. Walter Kohl néha úgy érzi, mintha vattába lenne csomagolva. Az ember szaglóként el sem tudja képzelni, hány életterületre van hatással a szaglásérzék – mondja. A vattából a grillezett ételek tudják kiszedni, mivel a pörkölt aromák jól érzékelhetőek számára, és – sajnos, mondja Kohl – a gyorséttermek. Egyrészt a burgerek és társai ott optikailag vonzó módon vannak prezentálva a világító táblákon, másrészt az ízfokozók technológiája elképesztően fejlett lehet, hiszen még ő is érez ott valamit.
Számára a tornyozások és a tányérfestmények újra értelmet nyernek. Minél vonzóbban van valami tálalva, annál inkább megszólítja. A jelenleg eluralkodó fókusz a tapintási kontrasztokon olyan étkezők számára, mint Walter Kohl – akiknek más érzéke hiányzik, mint a vakoknak –, áldás. A különböző textúrájú, hőmérsékletű és halmazállapotú elemekkel való játék, ahogy azt jelenleg a különféle ropogós dekorációkkal, a mindenütt jelenlévő sörbetekkel és a „habokkal” gyakorolják, nála természetesen jól betalál. Nála a fül is eszik, a kéreg ropogását valószínűleg erősebben érzékeli, mint mások. Akinek hiányzik egy érzéke, az gyakran másképp fülel bele az ételbe, mint azok, akiknek minden érzékük megvan.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!