Olyan közel a tűzhöz
Szöveg: Eva Deissen Illusztráció: Eva Deissen
Lusta vasárnap. A tévében spanyol konyháról szóló műsort adnak. Vaníliakrémet töltenek lapos, cserépformákba, és meghintik cukorral. Most a szakács egy nagy vasbélyegzővel közelít: egészen közel tartja a vörösen izzó fémet a felszínhez. Halk sziszegés. Másodpercekkel később a crema catalana elnyeri üvegkemény, ropogós, karamellizált cukorrétegét.
Szívbemarkoló finálé, még ha nem is egy olyan gyakorlott profi számára, mint a tévében látott maître. Ha a parázs egy milliméterrel közelebb kerül, vagy egy másodperccel tovább marad a cukros felszín közelében, az egészet elszenesedetten és keserűen csak ki lehetne dobni.
Manapság már alig valamelyik magánháztartás rendelkezik nyitott kandallóval, a konyhatűzhelyen nyílt lánggal és azokban izzó piszkavassal, amelyet korábban a karamellizáláshoz használtak. Az imént említett bélyegző formájú vasak nosztalgikus szerszámok. Hogyan és hol lehetne azokat egy átlagos háztartásban izzásig hevíteni? Egy szalamander sem található meg minden átlagos konyhában, a sütő felső hőjének pedig az a hátránya, hogy nincs meg benne a lobogó lángok szórakoztató értéke.
Így aztán jól jön, hogy mi, mai emberek bármelyik barkácsáruházban vehetünk propángázos forrasztólámpát, amely kiválóan alkalmas crème brûlée és egyéb cukrozott ételek flambírozására, amelyeknek étvágygerjesztő barna kérget kell kapniuk. Ráadásul olcsó is. Természetesen választhatunk a sokkal elegánsabb és drágább készülékek közül is, amelyeket egy ideje már kínálnak a felső kategóriás vendéglátóipari szaküzletekben.
Mindenesetre a tévériport tisztességes étvágyat csinált nekem. Sajnos éppen nincs a zsebemben jegy Barcelonába, ahol egykor először találkoztam a katalán krémmel.
Valami karamellizált dologra van most szükség, sürgősen. Ha tegnap egészségesebben vásároltam volna, és lenne otthon alma, megpróbálkozhatnék egy Tarte Tatinnal, amilyet egykor Párizsban ettem, amikor a Nouvelle Cuisine-t meghirdették, és a fiatal szakácsok a karamellizált almás pite omlós tészta arányát a nullára csökkentették. Felkerül a kívánságlista élére a közeljövőre nézve.
Karamell. Vajon mikor és hol ismertem meg ezt a fogalmat? Na persze! Mint minden bécsi gyerek, a tejkaramella vásárlásakor. Attól a cégtől származtak, amelyik ősidők óta gyártja a világhírű nápolyi szeleteket is, és darabja tíz garasba került. Ez volt a korai évek kemény valutája: egy schillingért tíz Manner-karamellát kapsz. Egy olyan biztos pont, mint egy kézfogás, amely még sok éven át dacolt minden inflációs folyamattal.
Ha már a nosztalgikus emlékeknél tartunk, akkor mindjárt jelentkezik a Micky-egér is: ott volt az a történet, a legendás Carl Barks rajzolásában, ahol Tiki, Niki és Viki karamellcukorkát főznek, és Donald kacsa azt mondja: „Álljatok meg! Ezt nem bírom nézni. Ha így folytatjátok, hamarosan tetőtől talpig ragadni fogtok, és az egész lakás is!”
Ez a történet gyerekként annyira lenyűgözött, mert el sem tudtam képzelni, hogy karamellát máshonnan is lehet szerezni, mint a kisboltból, szépen, kis pergamenpapír-négyzetekbe csomagolva. Saját kezűleg főzni? Hogy is lehetséges az?
Ma pontosan tudni akarjuk a választ erre a kérdésre, és saját kezűleg akarunk karamellcukorkát készíteni. Vaj és egy doboz tejszín van a hűtőben, cukor a kávésvendégeknek, akik nem ragaszkodnak az édesítőszerhez, a kredencben tárolódik.
A szakácskönyveket lapozgatva a karamellcukorka témában a következő figyelmeztetést találom: „Figyelem! Ezt a receptet csak felnőttekkel együtt hajtsátok végre! A kis okostojások jobban teszik, ha a szüleik segítségét kérik, mert a cukorkakészítés bizony eléggé forró dolog!”
Bár sehol sincs megbízható felnőtt a közelben, azért vágjunk bele. Olvasszunk meg egy kis vajat, olvasszuk fel benne a cukrot, és öntsük fel tejszínnel. Egy csepp ecet és egy csipet só hozzá. Kész? Hát, éppen nem, mert most jön a keverés, mégpedig legalább fél órán át. Minden másodpercnyi figyelmetlenség megbosszulná magát. Az első stádiumban a tejszín-cukor keverék kifutásával. A második stádiumban pedig, amikor a massza barnulni kezd, a leégéssel.
Aki ilyen hosszú ideig áll megszakítás nélkül a tűzhely mellett és keverget, annak sok minden átfut az agyán. Jolesch néni és az ő káposztás kockájának általam megfejtett titkát, amelyből mindig kevés volt, és amelyet cukorral pirítottak meg, már korábban elárultam önöknek ezen a helyen.
A karamellizált cukor szinte minden ételben jól jön, ami a hagyma pirításával kezdődik. Egy futó, de tényleg csak egy csipetnyi kristálycukor a hagymára szórva sosem árthat a savanyú káposztának, de a gulyásnak sem. Minden esetben meg kell duplázni a figyelmet, mert a hevített cukor érzékeny háztartási társ, amely másodperceken belül a molekulái végleges szétesésével és ördögi bűzzel bosszulja meg a törődés hiányát.
A megfelelő időben adagolt csipet cukor kvázi a „cum grano salis” megfelelője. Ahogy néhány szem só édes süteménytésztának vagy a borsdaráló egy tekerése az eperbólénak adja meg a végső kerekítést, úgy egy nagyon kevés cukor sok savanyú vagy csípős ételben is nagyon jól érvényesül.
Ez érvényes a sokszor szidott bécsi szokásra is, hogy a salátát cukros páccal fejezik be. Egy karintiai mesélte nekem egyszer a megindító történetet, hogyan utazott akkori kiskorú fiával a vonaton Klagenfurtból Bécsbe. A fiú szívszaggatóan sírt, egyáltalán nem lehetett vigasztalni. Az apa sürgetve követelt választ, miért zokoghat a sarja oly keservesen. Hosszas vonakodás után végül mégis kibökte: „Igaz az, apu, hogy a bécsiek cukorral készítik a salátát?”
A regionális preferenciákat itt valóban nagyon különböző ízlések és pofonok jellemzik. Ki számolja a fejeket, ki nevezi meg azokat, akik nálam már ettek cukros zöldsalátát vagy majonézes salátát rántott húshoz, és utána a jóléttől majdnem könnyekre fakadtak? Csak elmondani nem szabad. Ahogy nekem, a jószándékú fecsegőnek is sok időbe telt, míg megtanultam bizonyos apróságokról inkább hallgatni. Egy erény, amely a régi vágású háziasszonyoknak magától értetődő volt és az is maradt. Ezeket a hölgyeket jobb sosem kérdezni recept felől. Mindig beépítenek valamilyen, a versenytárs számára végzetes hibát: Na jó, önnek elmondhatom: A mokkáskanál cukrot a salátapáchoz vagy a majonézhez mindig egészen kevés ecettel főzöm fel, amíg a dolog enyhén karamellizálódni nem kezd …
A receptek szóbeli továbbadásánál történő füllentést ősrégi női cselnek tartják. A gasztrozófia német nagyurától, Wolfram Siebecktől ilyesmi remélhetőleg nem várható el. Ő így ír: „Kevés desszert olyan ismert, és eszik olyan ritkán. A Crème au caramel egyenesen klasszikus desszert, de senki sem emlékszik rá, hogy otthon készült volna. Ez sajnálatos, mert a Crème au caramel nagyon tiszta ízű, nem túlzottan édes, és egy bőséges étkezés után is kellemesen könnyűnek hat – amennyiben az ember maga készíti. Ez olyan, mint a nagyi karácsonyi süteménye és a nagyüzemi pékségből származóé.” Siebeck receptje is a lista élére kerül.
Most viszont koncentrálnom kell, mert a tejkaramellák a végkifejletükhöz közelednek: most már szép barnák, éppen karamellszínűek. Egy kis löttyintés hideg víz, még egyszer heves keverés. Aztán a sűrű masszát az előkészített, sütőpapírral kibélelt formába önteni és hűvös helyre tenni.
A lábos és a habverő tisztításakor nagyon sok forró, nagyon édes karamellmassza csöpög. Az ember nyalogat egy cseppet itt, egy falatot ott, aztán a habverőn. Nem tudom abbahagyni … Mmm.
A Tiki, Niki és Viki stílusú tejkaramellák megdermedtek és szabályos kis négyzetekre vágtam őket. Közben egy kicsit úgy érzem magam, mint Donald kacsa, amikor a karamellmasszában elveszett gyémántgyűrűt kereste. Már 999 cukorkát kellett elszopogatnia. A szerencsés Gusztáv gúnár pedig ráharap az ezredikre, megtalálja a gyűrűt, és bezsebeli a jutalmat. Donald a szerencsés gyűrűtulajdonostól egy zacskó karamellcukorkát kap jutalmul, és erre idegösszeomlást kap.