Napfény vagy árnyék
Szöveg: Eva Rossmann Illusztráció: Auge
Végre itt a nyár, és a városlakók tömegesen vágynak a szabadba. Mi lehet szebb annál, mint egy stresszes napot pár fröccsel és egy könnyű vacsorával a szabadban lezárni? Mi lehet pihentetőbb, mint néhány órára vidékre menekülni, egy nagy gesztenyefák alatti kerthelyiségbe, ahol a gyerekek veszélyes utaktól távol hancúrozhatnak, és a vasárnapi ebéd vasárnap délutánba, estefelé hajlik, végre levegő és idő.
És ha nem is olyan idilli a helyzet, a legtöbbünk akkor is megelégszik kevesebbel. A bécsi kerthelyiségekben a helyekért keményen meg kell küzdeni, hét japán turistával kellett védeni, és hogy a szomszéd asztalnál lévő nagy kutya hét centiméterről milyen éhesen néz, azt jobb figyelmen kívül hagyni, mielőtt az ember elgondolkodna: most engem akar megenni vagy a carpacciómat (amit egyébként inkább nem kellett volna megrendelnem, láthatóan ezt a cuccot már készre szeletelve és kiszáradva is árulják)? Ami pedig az árnyas gesztenyefákat illeti, mint ismeretes, a legtöbbjüket felfalta az aknázómoly.
A napernyők egyébként kevesebb gondot okoznak, mondják a tapasztalt vendéglősök. De hát a napernyőket könnyebb ide-oda tologatni, mint a fákat vagy az asztalokat. Ez előny, ha az ember fél óránál tovább akar árnyékos helyet garantálni a vendégeknek. Hátránnyá válik, ha maguk a vendégek kezdenek el babrálni az ernyőkkel. Ez csoportterápiává vagy tömeghisztériává fajulhat. A 26-os asztal ugyanis árnyékot szeretne, a 27-es viszont csak azon a helyen, ahol a nagymama ül. Ha a 26-os asztal úgy húzza el az ernyőt, hogy a csokihabjuk ne olvadjon el, akkor a beesési szög és a nap vándorlása, a napernyő dőlésszögével és felületével kombinálva, ahhoz vezet, hogy a 27-es asztalnál ülők elégedetlenkedni kezdenek. Mert most ők is árnyékban vannak (a nagymama kivételével, akinek ez egyébként is mindegy).
Csillagok háborúja? Ártatlan dolog ahhoz képest, amikor a napfényért folyik a háború. És hogyan oldják meg ezt a csaknem intergalaktikus problémát? Ha van elég más asztal, felajánlhatjuk a vendégeknek a vándorlást. Ehhez nem kell több öt percnél és két pincérnél, akik mindent átszállítanak. Nem probléma, hogy a vendégek elégedettek legyenek – hoppá, ha nem lennének ott a többi vendégek, akik éhesen és szomjasan figyelnek.
Miért tart, könyörgöm, ma olyan sokáig, mire megkapjuk a palack DAC borunkat? Hiszen van belőle elég, nem? Ráadásul nincsenek is tele az asztalok. A kiszolgálás talán nyári szüneten van, vagy beleesett a hőség gödrébe, mi?
És máris egy újabb matematikai probléma, bár könnyebb kiszámolni, mint a napdőlésszög-árnyékolófelület-egyenletet. Jó időben a vendéglők terjeszkednek. Legalábbis azok, amelyeknek tulajdonosai keményen és dacosan (hogy milyen keményen, azt gyakran csak a kerületi hatóságok képviselői, a szomszédok és az illetékes biztonsági erők tudják) kiharcolták a kerthelyiséget és a teraszt. A vendégeikért. Hogy kielégítsék az árnyas (vagy napos) kerthelyiség iránti vágyat. És persze a forgalomért is.
Amikor Buchinger „Zur Alten Schule” vendéglője, ahol továbbra is besegíthetek a főzésbe és tapasztalatokat gyűjthetek, zsúfolásig megtelik, akkor körülbelül 75 hely foglalt. Ha nyár van, elméletileg 150 ember fér el. – Feltéve, hogy egy részük beéri azzal, hogy tető alatt étkezik. Ami viszont, ha a városiak és a vidékiek keverednek, szintén nem gond. Mert a városiakkal ellentétben a vidéki lakosság körében még mindig sokan vannak, akik sokkal felemelőbbnek tartják egy szépen megterített asztalnál étkezni az étterem belsejében. Ez valószínűleg még abból az időből maradt, amikor többségük amúgy is egész nap a szabadban dolgozott.
Legtöbbször amúgy sem foglalt minden hely, egy asztal a kertben szabad, kettő a teraszon és négy a belső teremben. Szóval: miért tart ma tíz perccel tovább, mire megérkezik ez a különleges nyári saláta? Újra számolni, és akkor: a maximális 75 hely helyett 120 foglalt. Persze a személyzettel meg lehet oldani, de: a konyha nem nő együtt a vendéglővel. És: egy vendéglősnek akkor nemcsak tökéletes szervezőnek és sok elérhető segéderő irányítójának kell lennie, hanem okleveles időjósnak is. Mert a mediterrán térségekkel ellentétben (ahol az összes jobb étterem szinte kizárólag bent szolgál fel, néha légkondicionálóval, amiért a felelősöket egy órára be kellene zárni a hűtőházba), nálunk semmi sem biztos.
Időjárás-előrejelzés: napos vagy felhős, időnként elvonuló záporokkal. Az ember hagyatkozik a „naposra” – és szakad az eső. De lehet fordítva is, vagy pont a kettő között.
A nyári katasztrófa: napos és meleg van, mindenki a kertben ül, és hirtelen: fekete felhőfal, kétperces vihar, zivatar, szakad az eső. Mindenki bemenekül. A komoly éttermek amúgy sem olyanok, mint a légitársaságok, itt nincs „túlfoglalás” (vagy legalábbis nem olyan gyakran): mivel az időjárás köztudottan változékony, mindenkinek legyen helye bent is – csak abban az esetben, ha gyorsan szükség van rá: a pincérek próbálják a kint felállított kiszolgálóállomásokat száraz helyre vinni, összeütköznek a poharakkal, félig elfogyasztott ételekkel, kézitáskákkal és kutyákkal felfegyverzett vendégekkel. Mindenki menti az irháját (és néha a gyerekeket, a nagymamát vagy a szerelmét), végül meghódít egy asztalt az étterem belsejében. – Csakhogy ekkor kezdődik csak az igazi káosz.
Mert a kiszolgáló személyzet nem mindig a barátságos vagy esőtől ázott arcáról ismeri fel a vendégeket és rendeléseiket (a törzsvendégek itt is kivételt képeznek, és egy előnnyel többel rendelkeznek), hanem minden esetben az asztalszám alapján. A 26-os asztal viszont most az 5-ösön ül, a 31-es pedig a 11-esen. Kezdődik a számok, arcok és rendelések keresgélése, és én különösen örülök, hogy a konyhában vagyok. Mi – szárazon, bár forrón (nyáron egy ilyen konyhában a tűzhelynél 50 fok van árnyékban) és a káosztól érintetlenül – elkészítettük a 26-os asztal előételeit és a 31-es főételeit is. Hová velük? Bármennyire is sajnálom, nem a mi dolgunk, csak vigyék ki, különben a zselé megolvad, a hal pedig kihűl.
De a főnökasszonyt még kínozza a 32-es asztal is, amely bent nem kapott helyet. Bár nem volt túlfoglalva, de mit csináljon az ember, ha a legszebb napsütésben négy éhes vendég érkezik, látják, hogy kint minden foglalt, de bent az étteremben a legtöbb hely üres, és úgy gondolják, éppen jól jönne nekik egy levegős vendéglő? Elküldeni őket, csak mert felhőszakadás jöhet? Bolondnak néznének. És a legtöbb vendéglős saját magát is. Szóval, egy rövid pillantás a ragyogó égre, „Kérem, foglaljanak helyet!”
Természetesen a szerencsejátékot az időjárással részben a vendégekre is lehet bízni. Telefonos asztalfoglalási kísérlet. „Sajnos vasárnap délben tele vagyunk.” – „A kertben is?” – „Csak belső helyekre veszünk fel foglalást, hogy mindenkinek legyen helye, ha változna az idő...” – „Nem baj, írjon be minket a kertbe.” – „Az időjárás-előrejelzés nem túl biztató... és nem tudunk belső asztalt...” – „Majd lesz valahogy, bevállaljuk.” Vasárnapra aztán négytől negyvenig terjed a lehetőségek száma: az idő csodálatos. Nyertünk. Az idő borzalmas, a vendégek mégis jönnek, azt mondják, foglaltak, és dühösek, ha egy talpalatnyi hely sincs. Az idő változékony, a vendégek fáznak. Az idő borzalmas, a vendégek nem jönnek. De mióta kiszámítható bármi is a vendéglátásban vagy az időjárás-előrejelzésben?
Egy egészen másfajta kerthelyiségi élményben viszont egykor vendégként volt részem. Az elmúlt napokban pocsék volt az idő, most: végre nyár. Barátokkal egy nem is olyan ismeretlen étterembe megyünk, elönt minket (mint a lakosság nagy részét) a levegő és a napsütés iránti vágy. Benézünk a kerthelyiségbe, és mondjuk a főnökasszonynak, hogy inkább itt szeretnénk ülni. Válasz: De ez nincs megterítve. Nem baj, hangzik a barátságos válaszunk, minden tiszta.
És ernyőket sem tud már felállítani. Nem baj, mosolygunk, a sok eső után a napfény amúgy is jót tesz.
A főnökasszony arca savanyú. „Tényleg azt hiszi, hogy maguk miatt fogok kiszaladni a kertbe felszolgálni?” A kert ugyanakkora távolságra van a konyhától, mint a – nagyrészt üres – belső vendégtér. Döbbenten engedtük, hogy asztalt jelöljenek ki nekünk, valahogy még elmenni sem mertünk.
De vissza sem mentünk. Most, hogy egy kicsivel többet tudok a kerti üzletről, mint amennyit valaha is kérdezni mertem volna, még mindig ugyanúgy látom a dolgot: nem terheltük volna túl a hölgyet. És, kissé cinikusan fogalmazva: aki kerthelyiséget üzemeltet, annak számolnia kell a napsütéssel és a vendégekkel is.
Hogy másrészt úgy tűnik, van egy természeti törvény, miszerint a vendégek a kertben mindig a lehető legtávolabb ülnek a konyha és a söntés ajtajától, arról sok pincér tudna mesélni. Talán a vendégek szabadban mutatott viselkedése egy szociológus hallgató – vagy egy viselkedéskutató – számára hálás diplomamunka témája lehetne. Szorgalmas doktoranduszok még bevonhatnák a kiszolgáló személyzet viselkedését is. Például azt a pincért, aki minden alkalommal, amikor bejön a konyhába, sóhajt egyet: „Húúú, de meleg van kint!” (A konyhában melegebb van.) Vagy a mi Rudinkat, aki képes felnézni a vakító napra, és megjegyezni: „Ma telihold van.” – „Miért, Rudi?” – „Nem ismerem én a csillagállást, de már előre megérzem.” Vagy a menő fiatal pincért, aki a téli szezonból, az Arlbergből megszokott módon próbál sötét napszemüvegek mögé rejtőzni. Vagy a vitát arról, hogy a haspóló a kiszolgáló személyzetnél (és ha igen, meddig) megengedett-e...
Mindenesetre végre nyár van, és ha rövid időre kimegyek a konyhából levegőt venni, akkor tudom, mit csinálunk a szabadnapon: este egy árnyas kerthelyiségben fogunk ülni, vagy legalábbis majdnem, én ugyanis egy napos helyet szeretnék, amíg még süt a nap.