Már tizenegy évvel ezelőtt is saját soundtrackje volt a kijárási tilalomnak. „Ursula stressned“ volt a címe annak az anonim Copy Paste kollektíva által készített dalnak, amellyel Bécs első kerületének akkori vezetőjét emlékeztették az éjszakai kényszerszünet embertelenségére. Ma már nemcsak a főváros, hanem az egész ország ismeri ezt a problémát. Az egyik sok korona-intézkedés közül ugyanis a kijárási tilalom előrébb hozása volt és maradt. Némelyek talán elfelejtették, hogy egyáltalán létezik ilyen. Annak üzenjük: igen, létezik, és sok minden arra utal, hogy ez a rendelkezés még osztrák szellemből is fakadt. Így rendelte el IV. Zsigmond osztrák főherceg 1470-ben Bozenben az elsők között az úgynevezett „Hausaus”-t, az éjszakai borkimérés tilalmát. Ennek példaértéke volt. A kora újkorban biztonsági okokból éjszakára bezárták a városkapukat, az embereknek pedig illendően a saját négy faluk között kellett maradniuk. Éjjeliőrök gondoskodtak a nyugalomról. Később főként arról volt szó, hogy gátat szabjanak a munkásosztály pálinka-tivornyáinak, akik a kocsmákban itták el a bérüket, miközben feleségük és gyermekeik otthon éheztek. Míg olyan országok, mint az USA, Belgium vagy Skandinávia általános alkoholtilalommal reagáltak erre, mások az emberbarátibb kijárási tilalom mellett döntöttek. Anglia az első világháború után létrehozott alkotmányában azzal indokolta ezt, hogy a katonáknak egy esetleges spontán háború kitörése esetén másnap reggelre újra fittnek kell lenniük.
Speaking about: Angliának egészen különleges kapcsolata van a kijárási tilalommal. A záróra előtt nem sokkal a kocsmákban végigzengő „Last order!” régen sokak számára felért egy paranccsal: irány az utolsó korsóért folytatott csata. 2005. november 24-én Angliában és Walesben nagy felhajtással eltörölték a kijárási tilalmat. Nem kevesen féltek attól, hogy az ország emiatt káoszba süllyed. A BBC felmérései szerint a britek kétharmada „életminőségének súlyos romlásától” tartott, a Daily Mail pedig azt jósolta: „Ez az intézkedés féktelen hedonizmust szabadít majd el a lakosság körében.” Valójában az ezt követő időszakban csak a vendéglátóhelyek egy kisebbsége folyamodott éjjel-nappali nyitvatartási engedélyért. Összesen napi 23 perccel van átlagosan tovább nyitva a kocsma ma, mint 2005 előtt. Ettől eltekintve az esti 11 óra után a belvárosok utcáira ömlő, frusztráltságukban verekedést kezdeményező vagy egyéb módon garázdálkodó részegek jelensége sokkal ritkábbá vált.
Ez egybevág egy 2018-as német tanulmány megállapításaival, miszerint az előrehozott kijárási tilalmak nem vezetnek kevesebb erőszakhoz, épp ellenkezőleg. Ott, ahol egyébként is több bűncselekményt követnek el az átlagnál, a számuk tovább emelkedik, ha gátat vetnek a felszabadultságnak.
Világszerte a kijárási tilalom megteremtette a maga különleges jelenségeit, például a „Last Order!” felkiáltást kísérő harangozást. Ennek hagyománya van: a középkorban így emlékeztettek a tűzhely tüzének eloltására. A leghíresebb harang még ma is Londonban lóg, a St. Stephen’s Tavernben, nem messze a brit parlamenttől. Amikor megszólal, a képviselők tudják, hogy itt az ideje az utolsó kortynak, mert pontosan nyolc perccel később kezdődik a szavazás. Aztán ott van még a „Six o’clock swill”, magyarul körülbelül hatórás ivászat. Ausztráliában és Új-Zélandon ez a kifejezés az első világháború után azt a rövid időszakot jelölte a 17 órai munkaidő vége és a 18 órai utolsó kör között. El lehet képzelni, milyen elszántsággal vették fel a harcot a munkavállalók a józansággal. 1967-ben Új-Zéland 22 órára hosszabbította a szabályozást – bár néhány évvel korábban a lakosság többsége ellene szavazott.
Az USA-ban a kijárási tilalom máig általános, egy kivétellel: Las Vegas. Egy online utazási tanácsadó szerint sok nyaraló „szemtelenségnek” érzi a szabályozásokat, csak hogy aztán rájöjjenek: „Egészségügyi okokból ésszerűbb nyaraláskor az éjszakákat ágyban és nem egy bárban tölteni.”
Egy mondat, amit Stermann & Grissemann sem találhatott volna ki jobban. A komédiás duó azonos című podcastot szentel a jelenségnek. A helyszín a fiktív bécsi „Bauchstich” kávéház. „A kijárási tilalom mindig a kedvenc időszakom” – hangzik el az egyik részben. „Ilyenkor rajtunk kívül senki sincs itt, senki sem zavar minket, ilyenkor filozofálhatunk.” Igaza van mindkettőjüknek. A kijárási tilalomnak, amit köznyelven „takarítási órának” is hívnak, megvan a maga különleges varázsa. A csókolózó, világtól elrugaszkodott párok újra visszatérnek a realitás talajára, a törzsvendégek cinkosan kacsintanak a pincérre, mert egy pohár bor (az osztrák nyelvben erre van egy külön fogalom, a „Fluchtachterl” – menekülő nyolcad liter) biztosan még belefér. Némely „Veltelini-veteránt” szó szerint le kell emelni a csatatérről, vagy legalábbis kisöpörni. Kint ragyognak a csillagok. Illúzió természetesen azt hinni, hogy az emberek akkor kényszerűen hazamennek. Amíg valahol folyik az alkohol – és az mindig folyik –, addig tovább isznak, otthon, a parkban vagy a metrón.
Legalábbis a korona előtt. Több területre kiterjedő lezárás után az azt követő kijárási tilalmi rendeleteket kedves gesztusnak szánták a vendéglátás felé. Néhányan középső ujjat mutattak felé. Így például tavaly novemberben az olasz L’Osteria lánc Münchenben felülvizsgáltatta a vonatkozó alkotmányosságot, az eljárás még folyamatban van. Nem alaptalanul teszik fel a kérdést a vendéglősök, vajon a vírus 22 óra után fertőzőbb-e, mint előtte. A politika berkein belül is megoszlanak a vélemények. Míg Kurz volt kancellár a kijárási tilalmat „nagyon-nagyon bölcsnek” érezte, Michael Ludwig bécsi polgármester azt válaszolta, számára az a jobb, ha az emberek kocsmában ülnek, mint illegális összejöveteleken. Komplikált volt ez egyébként mindig is. Míg egy burgenlandi bárnak a járvány előtt 4 órakor be kellett zárnia, addig Tirolban elméletileg még két órával tovább lehetett vedelni. És ha a bécsi kávéházban 2 órakor a főpincér elszámoltatott, az alsó-ausztriai kollégája még további három órán át dolgozhatott volna.
Ami segít, az az, ha az ember derűsen látja a dolgokat, mint Hans Moser. A bécsi népszínész is saját dalt szentelt a kijárási tilalomnak: „Sperrstund is, ja irgendeinmal macht jedes Lokal a bissal zu. Sperrstund is, man räumt langsam ab, ah, i freu mi, hab a bissal Ruh.” (Záróra van, igen, egyszer minden hely bezár egy kicsit. Záróra van, lassan pakolnak, áh, örülök, van egy kis nyugalom.) És a nyugalom nem feltétlenül a legrosszabb dolog. —