Még azoknak a tányéroknak is, amelyeket nyugati értelemben töröttnek tekintünk, van egyfajta szépségük, amelyet fel kell ismerni.
Annak, hogy a Kintsugi jelenleg ekkora megbecsülésnek örvend, több oka is van. Aki keramikussal készíttet egyedi étkészletet, amelyet néha egyetlen ételhez terveznek, annak nehezére esik lemondani a kisebb-nagyobb sérüléseket szenvedett darabokról. Nemcsak az érthető pénzügyi okok miatt – a tálankénti magas, két- vagy akár háromjegyű összegek nem ritkák –, hanem a mögötte álló munkaidő és az egyedi kerámia különlegessége miatt is. A jelenleg oly divatos, látható kézműves jegyeket viselő tányéroknak és tálaknak kifejezetten jól áll egy nyilvánvalóan kézzel felvitt arany vonal.
A Kintsugi technikának kedvez a még nem mindenütt, de már jelenlévő fenntarthatósági szemlélet is: egy étterem nem prédikálhat „zéró hulladékról”, és nem reklámozhatja magát a „görbe sárgarépák” és a karfioltorzsa-kimchi iránti szeretettel, ha közben tökéletesen funkcionáló, de kisebb hibákkal rendelkező edényeket selejtez ki, hogy újabbakkal váltsa le őket, ami további nyersanyagokat és energiát emészt fel. Szerencsére ma már sok vendég értékeli, ha egy sérült tányér második, harmadik vagy negyedik életet kap az arany kitt-tel történő javítás által. Mások számára még szükség van a szemléletváltásra, hiszen a repedt edényben tálalt étel, különösen a drágább éttermekben, mindig is keltett egyfajta furcsa benyomást.

Az elsők között Ausztriában, aki arannyal javíttatta ki a lepattant széleket – ha nem éppen az első nem japán származású –, Helmut Rachinger volt a Mühltalhofból. A Kintsugi akkoriban még nem volt közismert fogalom, Rachinger meghatározó japán útja is csak később történt. A számára különösen kedves, vagy egyszerűen csak drága porcelántányérok kicsorbult széleit – „bár itt harminc euró körüli összegről beszélünk, ami mai mércével mérve egyáltalán nem magas ár” – egy fogtechnikussal javíttatta meg. „Szerencsére számára ez nem volt derogáló.” A „hibák” méretétől függően, ahogy Helmut Rachinger nevezi, egy tányér javítása akár 150 euróba is került. Ez az ár azonban önmagában nem tükrözi a tárgyak új értékét: sokkal inkább a törődés, az az idő, amelyet a használat nyomait viselő tárgyra fordítanak. „Egy zokni is értékesebb lesz, ha rászánom az időt a stoppolásra. Vagy gondoljunk egy pulóverre, amelyet lefejtett gyapjúból kötnek újra…”
A hamburgi 100/200 étteremben, amely saját megfogalmazása szerint „fenntartható fine-dining” hely, a Kintsugi-filozófia szerinti edényjavítás és a termékeknek adott második élet tökéletesen illeszkedik a gondolkodásmódjukba. Egyfajta állásfoglalásként a dobjuk-eldobjuk társadalom ellen. A Hering Berlin tányérjait (amelyek nem éppen olcsók) maguk javítják, miután a csapat egyszer egy külső szolgáltatót bízott meg a javítással, de nem voltak elégedettek az eredménnyel. Az anyagokat, a műgyanta-epoxit és az aranyfestéket a 100/200 művészellátó boltokban szerzi be. „Mindent autodidakta módon csinálunk, így sok különböző variációban.” Egy másik Kintsugi-autodidakta a fiatal séf, Lukas Kienbauer, aki az ausztriai Schärdingben a Lukas Restaurant és a Lukas Steak mellett a japán ihletésű Lukas Isakayát is vezeti. És mégis időt szakít az edényei javítására. Mivel a klasszikus japán anyagok nem mosogatógép-biztosak, egy „egyszerű, rugalmas ragasztót használ a barkácsboltból”, amelyhez aranyport ad.

A Steirereck konyhai csapatából Michael Bauböck szintén maga tanulta meg a gyógyítást az arany masszával. „Nálunk csak gyűltek a Petra Lindenbauer által készített kicsorbult tányérok, és tudjuk, mennyi szív és lélek van ezekben az egyedi darabokban.” A séf, aki a VMceramic márkájával keramikusként is tevékenykedik – darabjai nagyfokú szellemi rokonságot mutatnak Japánnal –, kezdetben az internetet használta forrásként a továbbképzéshez. „De a tippek olyan triviálisak voltak, hogy semmi sem működött igazán.” Sokkal hasznosabb volt a tapasztalatcsere a stockholmi Michelin-csillagos Frantzén sous-chefjével, aki ott a Kintsugiért volt felelős. „Azóta mindkettőnk tányérjai egyre jobbak lettek.” Bauböck „úgymond a rövidített módszerrel” dolgozik, a drága, növényi alapú japán lakk nélkül, helyette kétkomponensű ragasztóval és élelmiszerbiztos arany- vagy ezüstfestékkel, amit belekever. Évente egyszer vagy kétszer a séf leül egy halom tányér mellé, ragasztószalagot, csiszolópapírt, ragasztót és festéket vesz a kezébe, és a megfelelő gondossággal „meggyógyítja” a sebeket, ahogy ő nevezi. De csak azokat a tányérokat vagy tálakat, amelyeknek kisebb sérülései vannak, „egy vágás a szélén vagy egy repedés”. Egy darabokra tört tányért arany vonalak egész hálózatával bevonni szerinte nem érdemes. „Vizuálisan is passzolnia kell.” A Steirereck szervizcsapatát néha szembesítik a kérdéssel, hogy miért csinálják ezt. „Ezért kidolgoztunk egy megfogalmazást a vendégtér számára.” Egy olyan megfogalmazást, amely Michael Bauböck japán tapasztalatain alapul. „Ott ugyanis így magyarázzák: a kijavított darabok, amelyeket visszahoztak az életbe, sokkal értékesebbek, mint a gyári újak. Mert történetük van, amit elmesélhetnek.” —

mint a gyári újak. Ezeknek van egy
történetük, amit elmesélhetnek.”
Michael Bauböck, Steirereck