Szöveg: Eva Rossmann · Illusztráció: Georg Wagenhuber
Izzadságcseppek a homlokon. Két pár szem figyeli minden apró mozdulatomat. Túl gyorsan veszem a levegőt, próbálom leplezni. Betűk, egyik szó a másik után az oldalon. Név, dátum és helyszín – és vér. Egy vérvörös ujjlenyomat.
Ó, elnézést, mondtam. „Hozok egy másik könyvet.“
„Ezzel az ujjlenyomattal különleges az aláírás“, válaszolta.
„Ez a maga vére?“, kérdezte.
Galloway marha, magyaráztam, éppen a májánál tartottam, és tulajdonképpen, sajnálom, már rég vissza kellett volna térnem a konyhába a májhoz és a sok rendeléshez. Mert: ma újra – természetesen átvitt értelemben – gyilkos a hangulat a Buchingernél. Szombat este van, egy szabad hely sincs, az ajánlatok listáján mindenféle szerepel, de a legtöbben májat akarnak. Szóval közben újabb májszeleteket kell megtisztítanom. Hannes már vár, ő főz – nem dühében, hanem a tűzhelynél. A mindenki által tisztelt főnökünk pedig lövöldöz – ide-oda a konyha és a vendégtér között, mert az világos, hogy éppen fuldoklunk a munkában, de nem fogunk elsüllyedni.
Úgy tűnik, rengeteg kapcsolat van a bűnügyek és a kulinária között, még a krimijeimen kívül is. Mert azoknál világos: a főhősöm, Mira főz, és közben az esetein gondolkodik, a főzéssel (és evéssel) nyugtatja meg magát, néha menükre hív vendégeket, és így akar mellékesen többet megtudni róluk. Csak éppen Mira nem én vagyok, és én nem Mira vagyok.
„Na, éppen valami új gyilkosságon töri a fejét a konyhában? Remélem, nem mi vagyunk a kísérleti alanyok...“ Hallottam már ezt. És mindig elég vicces. Még akkor is, ha ritkán állok a vendéglői konyhánkban gyilkos módszereken töprengve. Oké, beismerem, tizedmásodpercekre támadnak gyilkos gondolataim, de ha a gondolatvillanást tettek követnék, az akkor is hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosság lenne. Például amikor Buchinger két nagy asztalt is egyszerre tálaltat, és én zihálva kérdem, nem lenne-e jobb az egyiket a másik után csinálni, mire ő azt válaszolja: „Ha ennyit beszélsz, nem csoda, hogy lassú vagy!“
Az adrenalin igenis hozzátartozik minden rendes vendéglői konyhához. Ezt most bátran állítom. Ismerek sokakat, akik inkább a nyugodt, stresszmentes környezetet kedvelik, ők biztosan jobb emberek is, de hogy jobb szakácsok (és szakácsnők!) lennének-e, abban kételkedem. A konyhában úgy tesz az ember, mintha az élet és halál lenne a tét, amikor mindenki egyszerre akarja az ételét: a hátszín legyen pontosan átsütve, a zöldség roppanós, de ne nyers, a sütőtökleves krémes, de ne pépes, a kacsa rózsaszín, de ne véres, a mousse lágy, de ne szivacsos legyen. És persze jól is kell kinéznie. És a megfelelő asztalhoz kell kerülnie. És akkor még meg is kellene érteni... és ha ez nem történik meg... Emlékszem (mint sokan mások, akik szenvedéllyel dolgoznak a konyhában) a „Bella Martha“ című film egyik nagyszerű jelenetére. A vendégnek nem tetszett a steakje. Nem is először. A nő fogja a nagy kést, kiszalad, és a tányérja mellett egyenesen az asztalba vágja. Csodálatos!!! (Ennyit a figyelmeztetésről is, kedves elégedetlen éttermi vendégek...)
Pedig az evés tulajdonképpen az élet. A jó evés pedig jó élet. Egyfajta ellensúly a legrosszabbal, azaz a halállal szemben. Nem csoda, hogy nemcsak én hagyom sütni, párolni és főzni a szereplőimet a krimijeimben. Rex Stoutnál (akinek a Nero Wolfe-krimijeit sajnos eléggé elfedte a meglehetősen felszínes televíziós sorozat) többé-kevésbé csak az evésről van szó, a halálesetek és a nyomozások nem többek, mint zavaró elterelések a lényegtől. Vázquez Montalbán megismertette velem a legkiadósabb spanyol paraszti konyhát, a véres hurkát, a töltött hagymát, a pacalt és a rizst vénuszkagylóval. És hozzá gyönyörű, irodalmi és melankolikus történeteket az életről és a korai halálról. Néha csodálkoztam, hogyan lehet ennyi zsír és koleszterin után egyáltalán tiszta gondolatot alkotni, nemhogy azt tettekre váltani.
Elszomorít, ha ezzel kapcsolatban eszembe jut valaki, aki tökéletesen megélte a kulináris és a kitalált gyilkos világ kapcsolatát: Christoph Wagner. Halála nemcsak az ínyencvilágnak, hanem a bűnügyi irodalomnak is nagy veszteség. Egyébként ő volt az is, aki csodálatosan tudott gúnyolódni a szakácsok, az ínyenc-„templomok“ és az új trendek olykor már hisztérikus színrevitelén.
A határ az odaadó önbemutatás és a tökéletes önbecsapás között igencsak elmosódott, még ha gasztronómiáról van is szó. Egy kérdés, amely mindenkit foglalkoztat, aki nemcsak az előlapokkal, hanem a mélyben megbúvó dolgokkal is foglalkozik, így hangzik: Mi leselkedik a szép látszat mögött?
Én (eddig) csak egyszer írtam alá vérrel (bár nem a sajátommal). Pedig önmagában kézenfekvő és csodálatos show-elem lenne: hiszen ma nemcsak a kulinária, hanem az irodalmi élet is kötelességének érzi, hogy többet tegyen, mint magát a tényleges kézműves munkát. Képzeljük csak el, ha elterjedne a hír, hogy egy főzőcskéző krimiírónő vérrel ír alá... Ha a megfelelő újságíróknak a megfelelő időben (az uborkaszezonban) szükségük lenne egy kis sztorira, akkor az ilyesmi bejárhatná a világot. És a krimijeim is követnék... Én pedig vérszegény lennék. Mert aligha tarthatnék mindig egy Galloway-májat a retikülömben.
„Az embereknek élményre van szükségük, nem jóllakottságra“, mondta egy ismert és elkötelezett molekuláris gasztronómiával foglalkozó szakács nem is olyan régen. Szóval ne azért együnk, hogy jóllakjunk (ami jó esetben boldogságot okoz), hanem a show kedvéért. Elég gyilkos dolog ez, ha arra gondolunk, hány ember éhezik minden nap. És senki ne jöjjön nekem azzal, hogy még senki sem lakott jól Afrikában azért, mert mi tisztességesen megettük az ételünket. Nem erről van szó. Hanem... egy bizonyos fajta tiszteletről. Nemcsak azok iránt, akiknek nem volt annyi szerencséjük, mint nekünk, hanem magával az étellel szemben is. És ezzel együtt az élettel szemben.
Mi lenne a fokozás? Az ókori római kenyér és cirkusz újrakiadása? Csak a kenyeret kellene valami sokkal sikkesebb (és semmiképpen sem hízlaló) dologgal helyettesíteni.
Izgalom és konyha... elgondolkodom azon is, vajon muszáj-e a fugu. Fogalmam sincs a japán étkezési hagyományok finomságairól, ez igaz. (Ők sem tudják, milyen csodálatos íze volt a nagymamám régi fatüzelésű kemencében sült töltött csirkéjének.) De tényleg szükség van arra a nagyon enyhe bizsergésre a nyelven, amelynek állítólag jeleznie kellene, hogy az adott haldarabka közelében volt a hajszálvékonyan kiszedett, erősen mérgező máj?
Másrészt mondhatnánk, hogy legalább a sok halálos történetet is belekalkulálják (és láthatóan az élvezet részét képezik). Míg néhány élvezetünknél sok mindent figyelmen kívül hagyunk: például amikor a libamáj több mint kilencven százaléka úgy keletkezik, hogy az állatokat élő gyártóegységként rögzítik, és a csőrükön keresztül gépi úton erőszakolják meg a későbbi élvezetünkért. Érdekes az is, hogy a libatömés nálunk már sok éve be van tiltva, mégis a legtöbb csúcsminősítésű étterem étlapján szerepel libamáj. Csak „állatok“? – Bár: bizonyos állatvédők szemében én is gyilkos vagyok, gyakran vagyunk a Buchingernél egy bűnöző tetemdaraboló intézmény (főleg, hogy egész vagy félbevágott állatokkal dolgozunk). De én úgy gondolom, van határ az állatkínzás és az olyan bánásmód között, amely legalább egy boldog (élet)előzményt is magában foglal.
Egyébként a kulináris és a bűnügyi világ közötti – gyakran keskeny – határmezsgyén a határokról és azok átlépéséről van szó. A nagy közétkeztetőknek nagyon alacsony árakat kell kínálniuk, hogy megkapják a megbízást. Így fordulhat elő, hogy Kínából származó fagyasztott eper (!) több mint tízezer gyermeket betegít meg Németországban. Feltételezhető, hogy a felelősöknek nem esik bántódásuk. Mert: tulajdonképpen mindent szabályszerűen ellenőriztek. Mikor válik bűnössé az, ha éppen a gasztronómiában a pénzt, a nyereséget tekintik legfőbb célnak? A pangasiusfilé teljesen legális, és mégis ott, ahol „termelik“, tönkreteszi az emberek megélhetését. Mennyi önbecsapás megengedett, ha hangulatos vendéglők és sikkes éttermek zacskós félkész termékekkel vagy olyan hússal dolgoznak, amely több ezer kilométert töltött mélyhűtött álomban?
De még a törvények és rendeletek esetében sem egyértelmű minden. Ebben egy kicsit jártas vagyok. A múlt homályában jogot tanultam (és ezt, ellentétben bizonyos politikusokkal, be is fejeztem). De bizonyos, gasztronómiával kapcsolatos előírásokat még így sem értettem meg máig. Egy tanuló hat napot dolgozhatna, és csak egy nap szünete lehetne. Nálunk egy tanulónak három nap szünete van, de ha a hosszú szünet előtti napon akár csak negyedórával is tovább dolgoztatjuk, akkor vaskos büntetések fenyegetnek. És feldühödött szülők. És rengeteg bürokratikus hercehurca.
Vagy: ex-pénzügyminiszterek, bankárok és mások abban bízhatnak, hogy a hatóságoknak kell bizonyítaniuk a vétségüket vagy bűncselekményüket. Amikor viszont vendéglősöknél tartanak adóellenőrzést, meglepő módon a vélelmezett bűnösség elve érvényesül. Sok ellenőr nyíltan abból indul ki, hogy rengeteg dolog zajlik a törvény és az adóhivatal háta mögött. És mivel a már elfogyasztott és megemésztett dolgok esetében nehéz az ellenkezőjét bizonyítani (a folyamatos videós megfigyelés egy lehetőség lenne, talán majd eljön az is), és egy ilyen eljárás mindig egyre több pénzbe és időbe kerül, ezért egyezségeket kötnek: mindegy, hogyan is volt a bűnösséggel és az ártatlansággal.
Természetesen nem mindenki szent a gasztronómiában. De ez állítólag még korábbi kormánytagokra és néha egy-két vendégre is igaz.
Talán egyszer írnom kellene egy gasztro-adó-krimit... de valahogy ez gyomorsavasan és gasztronómia-ellenesen hangzik. Így inkább továbbra is a vendégben és az ahhoz tartozó vendéglátásban rejlő jóban bízom. És örülök, ha valaki azt mondja: Gyilkosan jól főztök.