Spanyolországban, Portugáliában és Dél-Franciaország egyes részein a különös kacsakagyló ínyenc és értékes különlegességnek számít. Hogy kivegyék őket a tengerből, a halászok az életüket kockáztatják.
Ez egy apró sziget Portugália partjainál, nem más, mint egy rakás jelentéktelen szikla, amelyeken megtörik a hullámverés. „A szigetet Chico Chapának hívják, egy halászról, aki ott lelte halálát” – mondja lakonikusan João Castro, és a partról messzelátóval kémleli a tengert.
Sines városa előtt sok szigetet és sziklát neveztek el olyan halászokról, akik a munka közben szenvedtek balesetet – folytatja Castro tengerbiológus. De nem azokat, amelyeket éppen a messzelátójával vizsgál. Az a legnagyobb közöttük, bár maga is csak néhány méter hosszú, és Percebeira a neve, mert rajta találhatók meg a leginkább ezek a bizarr tengeri herkentyűk, amelyek csak ott nőnek, ahol a habok a szaggatott sziklaalakzatoknak csapódnak. Amelyeket a portugálok Percebes-nek neveznek.
„Angolul goose barnacles-nek hívják őket, mivel a ludak vándormadarak, következésképpen sosem látták őket Észak-Európában fészkelni, ezért azt feltételezték, hogy ezekből a tengeri állatokból kelnek ki, amelyek páncélos része úgy néz ki, mint egy libacsőr” – szórakozik Castro. Hogy németül hasonló okokból hívják kacsakagylónak (Entenmuscheln), azt eddig nem tudta, de ugyanúgy mulatságosnak találja. „Főleg azért, mert nem kagylók, hanem rákok” – mondja, és tovább néz a távcsővel a kis sziget felé, ahol időközben láthatóan történik valami.
A Percebeira szigeten egy férfi látható, aki zsák a hátán ugrik a vízbe, és egy bodyboarddal úszik a part felé. „A halászok nem mehetnek ki csónakkal, mert akkor túl sokat vinnének el az állatokból, és veszélyeztetnék az állományukat. Az iparág meglehetősen szigorúan szabályozott, meghatározott halászati idők vannak, és maximális mennyiség, amit ki lehet fogni” – hangsúlyozza a tudós, miközben a férfi egyre közelebb ér, végül partra száll, és kihúzza a zsákot, valamint a deszkát a vízből.
Jorge Perreira halász egy edzett, harmincas éveiben járó férfi, atlétikus teste jól kitölti a neoprén ruhát, a Percebeiro a legfontosabb eszközét, egyfajta meghosszabbított vésőt, az úgynevezett Arrelhadát viseli az övén, amellyel lekaparja a rákokat a sziklákról. Körülbelül hét éve halássza itt a percebes-t – meséli a halász; és igen, a halászat számára sporttevékenységnek is megfelel.
„Természetesen az egész nem veszélytelen” – mondja némi hiúsággal, és kinyitja a hálós zsákot, hogy bemutassa a zsákmányát –, „ismerni kell a tengert, és pontosan fel kell tudni mérni, mikor van a megfelelő pillanat, hogy leereszkedjünk a hullámverésbe.” Balesetek azért mindig előfordulnak, néha könnyűek, olykor súlyosabbak, és néha végzetesek – folytatja Perreira. Őt is elkapta már többször a hullámverés, számos sérülést szenvedett, csak eszméletét nem vesztette még el soha.
Az eszmélet elvesztése a Percebeiros legnagyobb félelme. És a munkájuk során a döntő halálok. Aki eszméletlenül esik a tengerbe, az megfulladhat. Ezért sok halász kettes csoportokban indul el, hogy vészhelyzet esetén kihúzzák egymást a vízből. Vannak azonban, akik erről lemondanak, és inkább egyedül halásznak, azért is, hogy ne fedjék fel a halászhelyeiket. A tengerparton az a mondás járja, hogy nem szabad hátat fordítani a jóistennek, ha az ördög ujjaira halászik az ember.
„A Percebes a hullámverésben él, hogy a planktonnal táplálkozzon, amelyet a habokból szűr ki, valamint a ragadozók elleni védelem miatt” – mondja João Castro tengerbiológus, aki sok éve kutatja a csodálatos állatokat. A rákok valójában kicsit úgy néznek ki, mint a fekete ujjak. Csőrszerű páncéljukat egy hosszúkás izom végén viselik, amelyet bőrnemű burok vesz körül, és kicsit egy miniatűr elefántlábra emlékeztet.
„Hímnősek, a páncél alatti kis fogókarokkal szerzik meg a planktont a vízből, az izommal pedig a sziklákhoz vannak kötve” – mondja Castro. És éppen ez az izom az, ami miatt az állatok keresett csemegekké válnak, amelyeket Európában csak itt, az Atlanti-óceán hullámverésében, Portugália, Spanyolország és Franciaország egyes részein lehet megtalálni.
„Az évszaktól függően egy profi halász legfeljebb tíz-tizenöt kilogrammot takaríthat be” – hangsúlyozza Castro. „Ha többet vesz el, a licencét felfüggeszthetik, vagy akár el is vehetik.” Jelenleg a Sines környéki régióban alig 80 licenc van, nagyon keresettek, újakat már néhány éve nem adnak ki. Gyakran adódnak konfliktusok a magán halászokkal, akiknek szintén szükségük van licencre, és legfeljebb két kilogrammot foghatnak. Ennek ellenére a profik folyamatosan azzal vádolják őket, hogy sokkal többet vesznek el, és a zsákmányukat meg nem engedélyezett módon értékesítik.
„Észak-Spanyolországban az 1990-es években új szabályokat állítottak fel, amelyek teljesen megtiltják a magánszemélyeknek a halászatot” – folytatja Castro –, „ez néhány tiltakozáshoz vezetett, de időközben a rendszer jól megalapozott. Nálunk a politikának előbb el kellene szánnia magát ilyen döntésekre, ami azért is nehéz, mert sok család generációk óta halássza a Percebes-t, és egy tilalmat valószínűleg nem fogadnának el csak úgy.”
A spanyolok valójában még őrültebbek ezért a csemegéért, mint a portugálok, akik főleg az év végi ünnepekkor engedhetik meg maguknak. Madridban, a messze legnagyobb forgalmú helyen, tavaly decemberben akár 250 eurót is fizettek egy kilogramm tengeri herkentyűért. Ez az akkori rendkívül viharos tengernek volt köszönhető a partoknál. Ráadásul abban az évben a megfelelő minőség sem mindig volt adott. Mert az is döntő szerepet játszik.
„Különösen jól eladhatók azok az állatok, amelyeknek inkább rövid és vastag az izmuk, azok, amelyeknek vékony és túl hosszú, gyakran tele vannak vízzel, és alacsonyabb árakat érnek el” – mondja Perreira halász. Hogy mik a minőségi ingadozások pontos okai, azt a tengerbiológus sem tudja megmagyarázni. „Csupán annyit tudunk, hogy bizonyos helyeken jobban, másokon kevésbé jól fejlődnek, hogy miért van ez így, azt a mai napig nem tudjuk.”
Természetesen a rákok népszerűségét tekintve érdekes lenne megtalálni a módját a tenyésztésüknek. Voltak is már próbálkozások ebben az irányban, de csak részleges sikerrel. „A fő probléma az, hogy más élőlényekkel versenyeznek a sziklákon lévő helyekért” – magyarázza Castro –, „és a tenyésztett példányok nem elég erősek ahhoz, hogy érvényesüljenek a kagylókkal, algákkal és más szervezetekkel szemben, amelyek el akarják venni tőlük a helyet.”
A zsákmányát Perreira halásznak először alaposan meg kell vizsgálnia, a rákokat méret szerint szétválogatnia, hogy tudja, mennyit fognak fizetni neki egy kilogrammért. De 50 euró körül kellene lennie, mondja. Csak piaci kereskedőknek adhatja el őket, közvetlenül magánügyfeleknek vagy éttermeknek nem, ez is egy olyan előírás, amely a halászat és a kereskedelem jobb szabályozását hivatott szolgálni, teszi hozzá Castro tengerbiológus.
A Sines-i Cais Da Estação étteremben a tengeri herkentyűket a lehető legegyszerűbb módon készítik el, nevezetesen csak néhány percig főzik tengervízben. Ez így is van jól, mert az ínyencek körében bűnténynek számít túlságosan elnyomni az intenzív tengeri ízüket.
Az evéshez a körömmel be kell nyúlni a héj és a durva bőr alapja közé, és egy csavaró mozdulattal lehúzni. Alatta rejtőzik az omlós narancssárga-barna izom, amely ízében és állagában a garnélarák, rák és kagyló keverékére emlékeztet. Mindenekelőtt azonban – ahogy a rajongók mondják – a hullámverés, a plankton, a habok és az óceán ízével rendelkezik. Egy valódi élmény tehát, ami megéri az árát. Főleg akkor, ha belegondolunk, hogy a Percebeirosok, mint Jorge Perreira, az életüket és egészségüket kockáztatják, hogy kivegyék őket a tengerből.