A-La-Carte

Ördögi paradicsomok (2011/3)

Allergiákról, fóbiákról és különleges igényű vendégekről


Ördögi paradicsomok

Szöveg: Eva Rossmann / Illusztráció: Georg Wagenhuber

Szombat este. A vendéglő dugig tele. Az adrenalin a konyhában a maximumon, ha elektromos energiává tudnánk alakítani, erősáramú vezetékre lenne szükségünk. Az ilyen estékért érdemes főzni.

Feltéve, ha az ember olyan konyhai stresszfüggő, mint én. Feltéve, ha a vibráló feszültség a pozitív tartományban marad. Megint egy hattagú asztal kint. Úgy jó. Hannesnek úgy tűnik, nyolc keze van, Moritz olyan hűvösen néz, ahogy csak egy tizenöt éves képes, Christina desszerteket tálal, és fagylalttal, ostyával meg menta-levelekkel varázsol kis műalkotásokat. A páraelszívó zúg, a mosogatógép gőzölög, Jolanda letörli a verejtéket a homlokáról, forr és sistereg minden. A blokknyomtató zakatol, bemondom a következő három asztalt. Figyelem, itt à la carte rendelések keverednek meglepetésmenükkel. Az órára nézek. A tizennyolc fős csoport húsz perce itt van. És majdnem ugyanannyi ideje Buchinger náluk van. Szuper lenne, ha végül mégis rá tudná őket venni egy közös menüre.

Tovább csinálni. A 4-es asztalnál lévő gyerek paradicsomszószos tésztát akar, de semmi zöldet rajta. Könnyű játék. Teresa egy halom üres tányérral érkezik, és bekiabál a konyhába, hogy a 18-as asztalnak kiválóan ízlett minden. Jeee, ez az, amire szükségünk van! Vigyorgok, és egy bazsalikomlevelet teszek az előttem lévő tányérra. „Gyerek, zöld nélkül!” – kiabálja Hannes. Jó ég, egy pillanatnyi figyelmetlenség és már... Másfelől: mi lenne, ha a kicsi találkozna egy bazsalikomlevéllel? Világvége? Lecsippentem az ártatlan ízdekorációt. A szülőknek tényleg minden ostobaságot támogatniuk kellene a gyerekeiknél? Nos, talán csak nyugalomra vágynak.

Buchinger bejön a konyhába, és ezzel egy időben a konyhai nyomtató úgy zakatol, mintha egy regénytől akarna megszabadulni. A tizennyolcak nem tudtak megegyezni egy menüben, à la carte rendeltek, méghozzá többé-kevésbé mindent, amit az étlapunk kínál. No problem, ma mindent meg tudunk csinálni! Azonban csak néhány pillanat telik el, és nyilvánvalóvá válik, hogy a bazsalikomlevél egy baljós előjel lehetett: A nagy asztalnál ülő vendégek közül kettő abszolút nem ehet borsot, súlyos allergiáról van szó, magyarázza Buchinger érzelemmentes arccal, és egy nagy P-t rajzol egy felkiáltójellel a rendeléseikre. Egy nő laktózérzékeny, ő nagy salátát rendelt hallal és marhahúst gombás mártással. Hannesnek csak arra kell vigyáznia, hogy ne tegyen bele egy csepp tejszínt sem. És – Buchinger tekintete olyan, mint egy pókerjátékosé – a vendég, aki a tiszta zöldséglevesünket és a vegetáriánus hagymás rostélyosunkat választotta, semmi esetre sem ehet semmit, amiben hagyma van. „Ez vicc” – kiabálom, és érzem, ahogy az adrenalin egy egészen gonosz irányba tolódik el. Buchinger többek között Franciaországban is főzött. És ott – ízlésem szerint kissé túl gyakran meséli – mindenki csak azt kiabálta: „Oui, Chef!”. A vendégek különkéréseit nem kell kommentálni, az enyéimet meg pláne nem, hiszen példaképnek kellene lennem a konyhában lévők számára, ráadásul ez csak felesleges energiát emészt fel. Mielőtt még mondhatna valami hasonlót, a lehető legnyugodtabban hozzáteszem: „És mi van a zöldhagyma-szárral a zöldségalaplében? És a borsszemekkel a pecsenyelé-alapban?” – „Nincs pecsenyelé! És csak össze tudtok dobni egy à la minute zöldségalaplevet!” Látom, ahogy Hannes elharapja a száját. Szuper, akarom mondani, főleg ma, amikor amúgy is alig van dolgunk! Micsoda gyengeelméjűek... maradjanak otthon és..., de valahogy sikerül lenyelnem a lávadarabot, még ha majdnem meg is égtem tőle. Az erőt a lényegesre összpontosítani. A fenébe! Majdnem odaégett a csőben sült csiga a szalamanderben!

De mi van, ha valahol, észrevétlenül, egy borsszem leselkedik, a konyhában a rossz tányérra kúszik, és onnan a súlyosan allergiás szervezetbe? Fulladás, hörgés, allergiás sokk, összeomlás, légcsőmetszés... ki tudná... tudnék-e ilyet... Orvosok, valószínűleg orvosok vannak a vendégek között... Koncentráció!!! Ott egyszerűen nem lehet borsszem. És mi van, ha nem is számítana annyit? Ha valami bolond csak egyszerűen nem szereti a borsot, és ezért terrorizálja a konyhánkat? Mert hogy rögtön ketten is borssokk-állapotoktól szenvedjenek egy asztalnál, az már különös, nem? Egy ilyen rohadt allergia nem ragadós, mi? Bár egypetéjű ikrek esetén...

„Magadban motyogsz” – vigyorog Buchinger. „Mint egy ősöreg szakácsnő.” Már támadni akarok, de a fenébe, tényleg abba kéne hagynom ezt az ostobaságot. Megoldjuk. Visszavigyorgok.

Soha nem fogom megtudni, mennyire kellett komolyan venni a két borsmegtagadó allergiáját. A vegetáriánus hagymás rostélyost hagyma nélkül kicsit ízetlennek találtam, de a vendég el volt ragadtatva. Ez egyike azoknak a kérdéseknek, amelyeket Buchinger konyhájában nem tehetek fel, de van életem a vendéglőn kívül is: Nagyon szeretném tudni, hogy az allergiák, ételintoleranciák és vegyszerérzékenységek (ez a legújabb trend: az emberek nem bírják a tisztítószereket, illatgyertyákat, parfümöket vagy a gázzal főzött ételeket sem. Nem arról van szó, hogy egyszerűen – mint nekem az illatgyertyák – büdösek lennének nekik, hanem szemmel láthatóan rosszul lesznek, szédülnek, ájuldoznak) valóban rejtélyes szerves okokra vezethetők-e vissza, vagy egyszerűen csak egyre több olyan ember van, aki a figyelem egy különleges formájára vágyik.

Mindenesetre az interneten már vannak saját oldalak, ahol kártyákat lehet kitölteni, amelyeket azután magunkkal vihetünk az étterembe és átadhatunk a személyzetnek. Főleg több intolerancia és allergén anyag esetén ez előnyös, tanácsolják. Mi van, ha a közeljövőben vagy távolabbi jövőben a legtöbb vendégünk ezzel a különleges névjegykártyával örvendeztet meg minket? Szinte mindent à la minute főzünk, ott már lehet ezt-azt elhagyni, pótolni vagy hozzáadni – de időbe kerül, gyakran az íz rovására megy, a spontaneitásba és az automatizált folyamatokba is. Aki egy dugig telt vendéglőben minden egyes összetevőre gondol minden ételben, az megőrül. És mi van azokkal a vendéglőkkel, amelyek mélyhűtött, gyorsételekre és előre csomagolt készítményekre alapoznak? Vannak állítólag olyan szakácsok, akiknek sem kémiai diplomájuk, sem alkalmazott irodalmi végzettségük nincs. Szinte vicces, hogy az internetes fórumok azt tanácsolják az allergiásoknak, kerüljék a kínai éttermeket glutamát-intolerancia esetén. Teljesen függetlenül attól, hogy ismerek olyan kínai éttermeket, amelyek glutamát nélkül működnek: Még egy nagyon népszerű és mindenhol használt vegetáriánus zöldségfűszerben is van glutamát. Egyébként ez az egyik oka annak, amiért a zöldségfűszerünket magunk készítjük. De mivel nemcsak sok szakács, hanem sok vendég sem ismeri az apróbetűs részt, a rohamok és összeomlások a glutamát-pestis ellenére is láthatóan határokon belül maradnak.

Bár az ilyen betegségben szenvedőkkel szemben sem akarok igazságtalan lenni. Rossz tudni, hogy a legkisebb adag petrezselyemtől is elzáródik a légcsöved. És: Bár nekem nincs allergiám, de túlérzékenyen reagálok a szecsuáni borsra. A nyelvem elzsibbad, és az ajkaim úgy érzik, mintha valaki botoxolt volna. Nem több, elég gyorsan el is múlik, de ez egy tény. És egészen biztos vagyok benne, hogy nem csak a figyelemért küzdök – erről még sosem meséltem egy étteremben sem, a szecsuáni bors nálunk amúgy is ritka, és a túlérzékeny reakciómat ki lehet bírni.

Időközben egy másik előítélettől is meggyógyultam: Mégpedig attól, hogy az intoleranciában szenvedők egyáltalán élvezetellenesek lennének. Bár még nem volt nálunk senki internetes allergiakártyával, de volt egy vendégünk, aki előre, e-mailben küldött nekünk egy egész listát azokról a termékekről, amelyeket nem ehet. Igyekeztünk, ő nagyon elégedett volt, és visszatért. Megkérdezte, megvan-e még a listája. Elismerem, nem kereteztük be, de megtaláltam az e-mailjét, és újra varázsoltunk fogyaszthatót. Csak a harmadik látogatáskor alakult úgy, hogy az asztalához mentem. Bevallom, egy sápadt, vizet ivó nőt kerestem. Egy vidám, harmincas éveiben járó nőt találtam, egy dupla málna pálinkával előtte. Bort nem ihat, de szerencsére a pálinka nem esik az idióta intolerancia-reakciói alá. Az embernek egyszerűen meg kell barátkoznia a testével – és ő orvosi programban vesz részt, mert annyi minden van, amit nagyon szívesen enne.

Egy hozzáállás, amely a különleges igényű vendégek egy másik csoportjának idegen: a fóbiásoknak. Ők nem tudnak, és nem is törekszenek rá, nem akarnak, utálnak... például paradicsomot. Míg Ferdinand, aki minden vasárnap megeszi a húsos palacsintánkat vegyes salátával, egyszerűen elégedett, ha nem találkozik ezekkel a piros gyümölcsökkel, vannak nehezebb esetek is. Amikor először jött el hozzánk a doktornő a bájos, idős anyukájával, az volt a kérés: Jaj, csak paradicsom ne legyen az ételén!!! Akkor is nagy volt a hajtás, a párolt nyári zöldségből tényleg kihagytam a paradicsomot, de tálaláskor, úgymond az utolsó pillanatban, a halát egy sült paradicsomhéjjal díszítettem. Az étel azonnal visszajött, és az én meglehetősen elégedetlen kérdésemre, hogy vajon a hülye paradicsomhéj-darabot nem tudná-e egyszerűen levenni a tányérról, azt a választ kaptam: „Nem tudja megenni, ha paradicsom feküdt rajta!” A doktornő ennek ellenére a 13-as asztal törzsvendége lett. Nemcsak a paradicsom esküdt ellensége volt, hanem vegetáriánus is, aki a salátáját kifejezetten enyhén szereti, és mindent elutasít, amiben egy csipetnyi csípősség is van. Kifejlesztett egy hajlamot néhány olyan étel iránt, amelyeket nem volt szabad megváltoztatnunk. Az ambíciónk, hogy mást és újat (természetesen paradicsommenteset, enyhét és vegetáriánust) kínáljunk neki, többnyire csalódást okozott. Míg Walter úr barátságosan körüludvarolta a két hölgyet (ez nemcsak azzal függ össze, hogy a doktornő bankár volt, és jól tudta, hogyan kell célszerűen pénzt elkölteni), Buchinger viszonya hozzájuk némileg ellentmondásos volt. Főleg, amikor a doktornő tudtára adta: „Látja, Buchinger úr, időközben már saját magam állítom össze az étlapját.” A sokéves kapcsolat azonban azon bukott el, hogy egyik délben a 13-as asztal nem volt elérhető, hogy miért, az megérne egy külön esszét, mindenesetre a doktornő nolens volens, idős anyukája követésében, dühösen elhagyta a vendéglőt. Ellenszenves megjegyzéseket tettek, Buchinger törölte az összes már meglévő foglalást, és egy telefonhívás, ami mindent helyrehozhatott volna, megszakadt – mert a konyhában a vezeték nélküli készülék akkumulátora felmondta a szolgálatot, miközben a doktornő valószínűleg még mindig azt hiszi, ez a Buchinger egyszerűen csak letette a kagylót. Az a különleges gomb, amelyet akkoriban a blokkológépünkön létrehoztam, még mindig létezik: „Nincs paradicsom!!!”

Eva Rossmann újságíróként dolgozott, mielőtt a Mira Valensky-krimikkel bestselleríróvá vált. Emellett időnként moderálja az ORF Club 2 című vitafórumát, és szakácsként dolgozik Manfred Buchinger Zur Alten Schule vendéglőjében, ahonnan rendszeresen tudósít az A la Carte számára a konyhai mindennapokról.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!