Egyre több szakács fedezi fel újra a vér ízbeli és szerkezeti előnyeit a konyhában.
Szöveg: Georges Desrues Fotó: spxChrome/GettyImages
Az ötlet Thomas Dorfert akkor érte, amikor egy nap az anyósa szakácskönyvgyűjteményében kutatott. „Eredeti receptet kerestem a Bruckfleischhez” – meséli a híres mauterni „Landhaus Bacher” étterem szakácsa –, „és eközben rátaláltam több olyan történelmi változatra is, amelyekben ennek a klasszikus belsőségételnek a mártását vérrel sűrítik.” Ezt követően friss vért szerzett be, és arra gondolt, milyen érdekes lenne ezt másra is használni, nem csak mártások sűrítésére. „Tojásfehérjével együtt felvertük, sóztuk és borsoztuk, így készítettünk belőle egyfajta makaront, amelyet a sütőben szárítottunk ki. Az eredmény nemcsak lenyűgözően könnyed állag volt, hanem kiváló, nagyon fűszeres íz is” – lelkendezik a szakács.
Dorfer egyáltalán nem az egyetlen a világ kreatív séfjei között, aki ezzel a sűrű és színintenzív hozzávalóval dolgozik. Éppen az Egyesült Királyságban – ahol az emberek egyrészt tapasztalatból inkább válogatósak a túl nehéz és állati eredetű összetevőkkel kapcsolatban, de ugyanakkor arról is ismertek, hogy reggelire szívesen esznek véres hurkát a tojásételeik mellé –, néhány szakács szintén kísérletezik ezzel az összetevővel. Köztük például Heston Blumenthal, a talán legismertebb közülük, aki rizottó formájában tálalja vendégeinek. Vagy a kolbászkészítő és a divatos londoni „Rusty Pig” kisétterem üzemeltetője, Robin Rea, aki pralinét készít belőle. És természetesen Fergus Henderson, akit az úgynevezett „orrától a farkáig” (Nose to Tail Eating) evés atyjának tartanak, ami abból áll, hogy valóban mindent megesznek a levágott állatból, és akinek a „Saint John” éttermében a jellegzetes ételei közé tartozik egy tojásfehérje-bomba egyfajta vérsütemény formájában, amelyet tükörtojással fed be. „A vér nagyon jó dolog, édeskés ízzel” – mondta Henderson a The Times újságnak –, „hogy ilyen rossz a híre, az valószínűleg csak ezeknek a vámpírfilmeknek köszönhető.” A köztudottan kulináris dolgokban nagyon kísérletező kedvű Spanyolországban viszont a baszk sztárszakács, Andoni Luis Aduriz keltett feltűnést, amikor vérből készült habcsókot tálalt.
És akkor ott van még az osztrák csokoládémester, Josef Zotter, aki olyan csokoládét kínál, amelybe saját vágásból származó friss sertésvért dolgoztak fel. „Még Jörg Haider életében jutott eszembe az ötlet, mert ő terjesztette akkoriban azt a pletykát, hogy az Európai Unió engedélyezné az állati vérrel kevert ipari csokoládékat a szín elérése és a spórolás érdekében” – emlékszik vissza Zotter –, „aminek következtében számtalan ügyfél keresett meg és akart megbizonyosodni arról, hogy remélhetőleg mi nem teszünk ilyet. Egyszer csak elegem lett, és megcsináltam ezt a csokoládét, mert azon a véleményen vagyok, hogy a friss sertésvérben semmi kivetnivaló nincs.” Ezzel Zotter még egy hagyományhoz is csatlakozik, nevezetesen a Sanguinaccio dolcéhoz, egyfajta csokoládés-véres krémhez, amelyet Nápolyban a karnevál idején fogyasztanak.
Volt idő, amikor semmi ehetőt nem dobtak ki, főleg nem olyasmit, ami olyan tápláló, mint a friss állati vér. Európa-szerte a vért éppúgy használták a földhözragadt népi konyhában, mint a kifinomult francia konyhaművészetben. Előbbi kapcsán biztosan elsőként a véres hurkára gondolunk, amely a kontinensen szinte mindenhol megtalálható; másodsorban pedig esetleg ma már szinte elfeledett regionális ételekre, mint például az északnémet Schwarzsauer vérlevesre vagy a svéd Blodplättar-ra, amely egyfajta palacsinta vérrel; vagy a dél-tiroli Schwoaßnudeln-re, amelyet elrettentő neve ellenére nem izzadsággal, hanem viszonylag finom sertésvérrel készítenek. A klasszikus francia konyhában viszont a vér hozzávalóként megtalálható a híres Coq au vinben, de a Canard pressében is, egy kacsában, amelynek életnedveit egy speciális eszközzel préselik ki az állat teteméből és dolgozzák fel mártássá. És természetesen a mitikus Lièvre à la Royaleban, egy nyúlban, amelyet vörösborból, belsőségekből és a saját véréből álló sűrű mártásban tálalnak, amelyet a legjobb házaknál gyakran napokig főznek.
„Manapság a vérnek olyan híre van, mint valami határeset, szinte tiltott dolognak” – mondja Elisabeth Paul –, „valószínűleg azért, mert szembesít minket a vágással, és ezzel együtt az állat halálával is, amelyből származik.” A 28 éves lány élelmiszertudományt és állattenyésztési technikákat tanul a svédországi Uppsalai Egyetemen, és nemrégiben a dán sztárszakács és a „Noma” étterem tulajdonosa, René Redzepi koppenhágai Nordic Food Labjában dolgozott. Ott intenzíven foglalkozott a vér mint élelmiszer tulajdonságaival. De pontosan ezt az elveszett kapcsolatot az élőlénnyel, amelynek meg kellett halnia ahhoz, hogy táplálékként szolgáljon nekünk, kellene ma helyreállítani. „Egy levágott sertés 2,5 és 4,5 liter közötti vért tartalmaz, következésképpen a vágásoknál naponta hihetetlen mennyiség keletkezik belőle, és senki sem tudja, hogyan lehetne a legjobban és legértelmesebben felhasználni.” Valójában a vért manapság vágási hulladékként kezelik, és gyakran haltáppá dolgozzák fel, trágyaként szolgál, vagy ipari hústermékek, sőt cigarettaszűrők gyártásában is felhasználják.
„Pedig táplálkozástudományi szempontból egy nagyon értékes élelmiszerről van szó, magas fehérjetartalommal” – mondja Paul –, „kb. 65 gramm belőle egy egész tojásnak felel meg. És kb. 43 gramm egy tojásfehérjének. Ezenkívül a tojáséhoz nagyon hasonló fehérjeszerkezete van, ezért használták ősidők óta szívesen kötőanyagként, mint például a véres hurkában.” Alig használták azonban – legalábbis eddig – fantasztikus habképző tulajdonságait, amelyeken szintén osztozik a tojásfehérjével. „Ha felverjük a vért, pompás és gyönyörű habot kapunk, amely nagyon-nagyon hasonlít a felvert tojásfehérjéhez, csak kicsit sűrűbb” – erősíti meg Paul Thomas Dorfer tapasztalatait. Ebből az következik, hogy a vér a tojás helyettesítésére is használható, ami viszont a tojásfehérje-érzékenységben szenvedők növekvő számának kedvez, akik között elsősorban gyerekek találhatók. De a vér konyhai és táplálkozási alkalmazásának talán legfontosabb egészségügyi érve a magas vastartalma, amely alkalmas az anémia megelőzésére – ez az az egyik leggyakrabban előforduló hiánybetegség, amelyet németül találó módon vérszegénységnek is neveznek.
Már csak a kérdés marad hátra az – óvatosan fogalmazva – meglehetősen szokatlan, intenzív fémes utóízről, amely ezzel a viszkózus testnedvvel jár. „Igaz, hogy nem mindenkinek való. Ami azonban annak is köszönhető, hogy az emberek elszoktak attól, hogyan kell helyesen bánni a vérrel mint hozzávalóval” – válaszolja erre Paul. Így a korábbi időkben nagyon pontosan tudták, hogy ezt az utóízt akkor lehet a legjobban elnyomni, ha a vért zsírral, fűszerekkel vagy savval, esetleg mindezekkel egyszerre kombinálják. Mint például a már említett Schwarzsauer vérlevesben, amely a nevének második részét az ecetről kapta, amellyel készítik. De a svéd Blodplättar esetében is jelentősen enyhíti a fémes utóízt a kovászos tészta hozzáadása.
A vérrel való főzés és sütés nem annyira a misztikus aura miatt vonzó, amely ezt a szív mellett talán leginkább szimbolikusan terhelt testrészt körülveszi, hanem sokkal inkább az állat iránti, az elmúlt évtizedekben elveszett tisztelet miatt – hangsúlyozza Paul, akinek kutatási eredményeiről már brit napilapok és televíziós csatornák is beszámoltak. „Mindig is lenyűgözött a hús, és az, hogy honnan származik” – mondja –, „az állatok evése egy bizonyos hatalmi pozíciót feltételez, amelynek jelentőségét újra tudatosítanunk kellene magunkban.” Ugyanakkor hozzáteszi, hogy be kell ismernie: a vérből készült fagylalt elég elvont dolog. És hogy a kísérletei után néhány hétig nem bírt vérre nézni – és kerülnie kellett a rostélyost és hasonló, nem átsütött húsokat.