A-La-Carte

Think big (2013/2)

A regionális teljesen divatos, de mégis: mi lenne, ha az egyhangúság helyett a sokszínűséget választanánk?


Szöveg: Eva Rossmann · Illusztráció: Malin Rosenqvist

A mondás szerint sok bába közt elvész a gyerek. De ki főz ma már kását? És ha az időközben világméretűvé vált egyentermékről, a convenience-ételekről lenne szó, nekem nem lenne kifogásom ellene. De: Lehet, hogy léteznek a tanúsított és minden szempontból kiszámított „laberl”-ek – így hívják nálunk, a Weinviertelben ezeket a egyébként ízletes fasírtokat –, pépes kenyérrel, sok csomagolással és az azt követő fojtogató érzéssel a gyomorban, amiről sosem tudom, hogy éhség vagy émelygés-e. Hagyjuk a „tömött” gazdagokat a „common food”, vagyis az általánosan ismert ételek másik végén a folyton ugyanazt a gyilkos libamájat falni, mert még a leghülyébb evő is tudja, hogy az az áru értékes: a sokszínűség az, ami izgalmassá teszi a főzést és az evést. Szinte egyfajta felfedezőúttá az időn és főleg a saját terünkön túl, amely az mérhetetlenben, az élvezetes pillanatban éri el a csúcspontját.

A legjobb a régióból! Szakácsok és gasztrozófusok szajkózzák: természetesen csak a legtermészetesebb termékeket vesszük a szomszédtól. A receptek pedig a nagymamától származnak. Újra a régi tűzhelyünkön főzünk. Saját magunk tesszük el a télire valót. Sütjük a saját kenyerünket. Kora reggel dirndliben vagy bőrnadrágban repkedünk a mezőkön, réteken és erdőkben, hogy saját kezűleg gyűjtsük a fűszernövényeket. Boldogok vagyunk, hogy utána a vendégeknek kínálhatjuk mindazt, ami a sarkon termett. Nem létezhet kulináris Isten (bocsánat, Witzigmann úr!), különben az egész bagázst már rég agyonütötte volna a villám a hazugságaik miatt. Ne is beszéljünk a fagyasztott olcsó rántott húsokról: a kis vendéglőknek egyre nehezebb öt eurós menüár mellett ennél többet nyújtaniuk. És természetesen a Buchingernél is a tiszta zöldséglevest csak zöldségből készítjük, semmi másból, és ez így van jól. A hús pedig a környékről származik. Mert minden szempontból ostobaság és rövidlátás, hogy az élelmiszerek túl messzire utaznak. Lásd a kínai fokhagymát. De mégis: melyik vendég bírná ki, hogy egész télen csak gondosan tárolt sárgarépát, babot, esetleg még káposztát és céklát egyen? A saláta máshonnan jön. A cukkini is. Az olívaolaj meg végképp.

De ezt a lelkes lassú evők (az embernek érdemes a nyelven forgatni ezt a szót), a lokálpatrióták és az ínyenc vendéglő-ücsörgők nem akarják hallani. A „regionális” egyszerűen divatos. A kicsi szép. Az EU? Emészthetetlen és átláthatatlan, akkor már sokkal jobb a saját kis szigetünkön gubbasztani, és meg sem próbálni elgondolkodni az összefüggéseken, a közös pontokon vagy akár a szolidaritáson. A nagy kellemetlen, valahogy túlmutat a látókörünkön, és megijeszthet. Szabad is. Ha például a nagy vágóhidak koncepciójára gondolok. Gyárak az élőlények hatékony megölésére, amelyeknek szemük, nyelvük, lágy pofájuk van, és olyan szívük, amelyről legalább világos, hogy dobog. Hogy hol van a lélek székhelye, és kiben telepedett meg, arról az ókor óta folyik a gondolkodás. Cserébe mindenki megkapja a magáét, aki tisztességgel, otthon szeretné az állatát az életből a halálba juttatni.

És mégis: mi lenne, ha közelednénk az „európai konyhához”? Mindannyian az EU vagyunk. A közös valutával kapcsolatban szörnyű gyomorgörcseink vannak, miközben néhányan egyre kövérebbek lesznek. De amikor a lényegről, vagyis az életről és a túlélésről, tehát legalább a táplálékfelvételről van szó, arról nem akarunk tudni semmit. Talán összefügg azzal, hogy sok népképviselőnk gyomorbajosnak tűnik. Az ember nem akar megfertőződni.

Pedig mindig is a szűk és egyre szűkülő határainkon túl élveztük az ételeket. A klasszikus francia konyha például Olaszországból származik. Legalábbis ezt állítják az olasz konyha-őrültek és bizonyos kultúrtörténészek. Mert Medici Katalin Firenzéből Párizsba ment, hogy feleségül menjen egy Henrikhez, aki később király lett. Egy ilyen hölgy sosem indult egyedül ilyen kalandokra. Magával vitte a szakácsait is. És állítólag ők tanították meg az akkori, még meglehetősen középkori módon főző franciákat fagylaltot, finom desszerteket, de kifinomult húsételeket készíteni, és az egészet a klasszikus menüsorrendben a savanyútól az édesig tálalni. Nincs többé nagy darab hús nyárson, hanem Tournedos, ahogy később Rossini (aki királyi udvari zeneszerző és az ének főfelügyelője volt Franciaországban) készítette szarvasgombával és mindennel együtt. Ha az ilyen klasszikusokat egyszerűen európainak neveznénk, az olasz-francia konyhai viszály tegnapi, összeesett tojáshab lenne, ősrégi textúra, molekuláris hab, amit kidobnak.

Például a tésztatasakok ügye: ezek (ismét csak) egész Olaszországban léteznek, de még Karintiában és Cipruson is, és nemcsak ott. A pirogot nemzeti specialitásként ünneplik Finnország karéliai részén, Észtországban, Litvániában. Lehet, hogy az olaszok ott is kulinárisan aktívak voltak. De valószínűbb, hogy más okból bukkannak fel ilyen sokféleképpen. Mert a távoli Keletről érkeztek. Egyszer a szárazföldi úton Kínán és Oroszországon keresztül, egyszer a tengeri úton (állítólag Marco Polóval, de ő nemcsak kalandor és üzletember volt, hanem főleg történetíró, és ismerem a hajlamukat a túlzásokra, magam is ebből az ágból származom).
Vagy: egyszerűen itt is, ott is rájöttek arra, hogy ha megfelelően összekeverik, a liszt és víz tölthető.

Havonta egyszer kellene lennie egy estének az EU-Parlamentben, amelyen minden biztos, nagykövet, ügyvivő és aktahordozó jelen lenne. Ott aztán országokon átívelően recepteket – például épp a tésztatasakokhoz – cserélnének. Micsoda közös vonásokat fedezhetnének fel! Milyen különböző árnyalatokat ízlelhetnének meg! És ezt tovább lehetne adni az otthoniaknak. Micsoda? Így töltik a lettek a tésztatasakjaikat? És: A ciprusi ravioles szinte megkülönböztethetetlen bizonyos Schlutzkrapfenektől? Hogy lehet ez? Miben nem különbözünk még? Mit tanulhatnánk egymástól?

Végre nem lenne többé probléma, hogy sok minden a tésztaételek országából, Ausztriából, valójában Csehországból származik. Még inkább, mivel az északi szomszédunkat még most is szívesen érezzük alacsonyabb rendűnek, mert sokáig az „vasfüggöny” mögött voltak, míg mi mindig olyan demokratikusak, világra nyitottak, elfogadóak voltunk, teljes utazási szabadsággal, egészen Jesolóig és Caorléig, ahol aztán a bécsi szeletet úgymond visszahoztuk a hazánkba. Mert ki akar „külföldön” valami idegen dolgot? Így lehet csalódni. Mert a mi szeletünket nem Mária Terézia találta fel (még ha úgy is néz ki), hanem a nyughatatlan Savoyai Jenő herceg hozhatta be köztudottan Olaszországból.

És most jön a lényeg. Mert ami egy olyan embert, aki időnként elhagyja a Weinviertelt, hogy idegen életformákat kutasson, már régóta foglalkoztat: Miért hívják a hosszú vékony dolgokat nálunk „frankfurtinak”, míg Frankfurtban és környékén „bécsinek” nevezik őket? Valami rosszindulat húzódik meg mögötte? A „te kis virsli” nem feltétlenül pozitív csengésű, eltekintve attól, hogy ezek is sokkal többnek tűnnek, mint amik (többnyire) valójában: nevezetesen víz, pácsó, liszt, egy kevés hús, amit nem tudtak másra, csak húspépnek feldolgozni, minőségtől függően több-kevesebb „E”-vel dúsítva, vagyis ezekkel a jelölésköteles, állítólag nem különösebben egészséges, mindenesetre alig természetközeli adalékanyagokkal. Nem telt el sok idő, mióta valaki rádiós közvélemény-kutatást végzett arról, mit is jelent ez az „E”. A legtöbben az EU-ra tippeltek. Mivel a nyelv köztudottan tudatot teremt, az ötletem: nevezzük át az „E”-ket, a legjobb lenne „X”-ekre, ezzel sértenénk meg a legkevesebbeket. Cserébe viszont kereszteljük át legalább a bécsi/frankfurti virslit „európaivá”. És akkor lehet jó virslit is készíteni. Még jó tiramisu is létezik. Pedig azt nem Olaszországban, hanem Németországban találták fel. Míg a pizza Velencében éppoly ismeretlen volt, mint Hamburgban. Mert az Dél-Olaszországban honos. Hm. És egyébként hasonló formában Törökországban is. – Lehet, hogy ők is hozzánk tartoznak?

Még valami: A legjobb sült krumpli, legalábbis számomra, ... nem Angliában van. Nem is Franciaországban, a különleges formák ellenére, mint a Pommes Pont-Neuf, még csak nem is Belgiumban. Ahol aztán tudja az ég, mennyire büszkék arra, hogy hagyományosan még marhazsírban készítik. Szerintem: érezni rajta. És a marhazsír jó okkal szorult háttérbe. Megtalálható: CIPRUSON. Épp azon a szigeten, amely jelenleg akkora válságban van. És egyszerű a magyarázat: ők a megfelelő krumplit használják hozzá. És szívük van a nem túl zsíros, de ropogósra sült ételekhez. Ahogy általában a főzéshez és az evéshez. Segítsen nekik megemészteni a pénzügyi katasztrófát. És: Nem lenne rossz, ha tanulnánk tőlük. Legalább a sült krumpli készítését.

Jó. Lehet állítani, hogy „európai konyha” nem is létezik, az sem önálló, hanem sok mindent kívülről, szó szerint bekebelezett, de: legalább tehetnénk úgy, mintha létezne. Egyébként is szoktunk ilyesmit tenni. A csodálatos regionális dolgok mellett. Az összes kereszthivatkozással és árnyalattal. Ez egy ízlelhető kezdet lenne. Sokszínűség az egyhangúság helyett. És kérem, egyszerűen néha-néha lépjünk túl a saját tányérunk szélén.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!