Itt a grillszezon. Az osztrákok ismét a tűzzel játszanak. Egyesek odaégetik a steakjüket, amitől a vendégeik elszenesedettnek érzik magukat. Eközben a kulináris avantgárd már nem csak mostanában foglalkozik a fa, a tűz, a parázs és a hamu témájával. A modern kor szakácsai egészen messzire mennek ebben. Emlékezzünk csak vissza, mit tettünk, ha egy szelet fehér kenyér túl sokáig maradt a kenyérpirítóban, és dühünkben feketére égett. Odaégett, de mi egyszerűen levágtuk a fekete részt, a nem égett részre pedig vajat és lekvárt kentünk. Ma ez már szinte nagykonyha lenne.
Daniel Lindeberg, a stockholmi Frantzens Lindeberg cukrásza és partnere, szándékosan hagyja odaégni a dolgokat. Ezt követően az égett részt eltávolítják, így egy erős pörkölt aroma járja át a maradékot. Újszerű és jó ízű. Az úgynevezett French Toast, egy stockholmi alkotás, szinte élvezhetetlenségig van pörkölve, ami a fehér szarvasgomba aromáival, mézzel és egy szója alapú mártással együtt szépen és jól működik. Daniel Lindeberg elmeséli, hogyan hat ki az égettek iránti öröme a stockholmi étterem konyhájára, például a hamu esetében: „Úgy használom a hamut, mint egy fűszert. Például a szénahamu. Jól illik a desszertekhez, kesernyés jegyet ad az egésznek.” Tehát Lindeberg úgy használja a hamut, mint egy fűszert? „Mondhatjuk így is. Fésűkagylókhoz is használom.”
Gyerekként megtanuljuk, hogy jobb nem hozzáérni a forró tűzhelylaphoz. Régebben anyuka pánikba esett, ha odaégett a tej a konyhában. Lindeberg nem csinál belőle ügyet, abból a tejből, amit odaéget, és újra meg újra friss tejjel tovább éget, krémet készít. Az égetéstől a tej karamellás-pörkölt ízt kap. A krémből Lindeberg fagylaltot vagy halszószt készít.
A hamu, meséli Heinz Hanner, az egyik legrégebbi főzési módszer. Tartósító hatással van az alapanyagra. Lásd és ízleld meg a híres hamus kecskesajtot. Ha a hamu forró, lehet benne főzni. Őseink – szívesen ástak gödröt a földbe, és abban temettek el egy darab húst levelekbe csomagolva vagy egy nagy zöldséget a héjában az izzó hamuba, agyagot halmoztak rá, és vártak. Néhány évezreddel később a szakácsok újra felfedezik az elektromos tűzhely feltalálása előtti módszereket. Elgondolkodnak a gyökérzöldségeken vagy más, héjas dolgokon. Amikor eljön az ideje, talán Londonban vagy éppen Tűzföldön valaki nyit egy olyan éttermet, ahol már nincs konyha, csak nyílt tűz, izzó parázs, forró hamu. Abban fognak madarakat, fél borjakat és sütőtököket sütni, és a világ ínyencei teljesen el lesznek ragadtatva, illetve ott lesznek. Még a hobbi grillszakács is tudni fogja, hogy ha a parázs túl enyhe lett a grillezéshez, egy darab hús, hal vagy zöldség csodálatosan megsüthető a hamuban.
A hamu az élet körforgásában az utolsó felvonás, a fánál jön a korona, a fa, végül a hamu. Heinz Hannert, aki a Bécsi-erdő közepén kapott kedvet ahhoz, hogy a fa témáján elmélkedjen, lenyűgözi az az ötlet, hogy ezt a három ciklust a tányérra vigye. Éppen egy megfelelő ételen dolgozik, egy fenyőrügy-mousse desszerten, étcsokoládés fakéreg vörösfenyő-faízzel és vörösfenyőrügy-likőr fagylalttal vörösfenyő-hamuban. Jó, hogy Mayerling nincs messze.
A grappakészítő Romano Levit is lenyűgözte a természet körforgása. A törkölyt és a szőlővesszőt használta lepárlója tüzéhez. Az ebből származó hamut műtrágyaként szórta szét a szőlőültetvényeken. A tavaly elhunyt spanyol 3 csillagos séf, Santi Santamaria találta ki a hamu és só fele-fele arányú keverékéből készült kéregben sült kacsamájat. Yannick Alléno a párizsi Le Meurice-ben nemrég főzte le. Egy asztaltársaság azonban, amely véletlenül jelen volt, a zsíros ételt elég emészthetetlennek találta.
A zöldségekből származó hamu a kesernyés pörkölt jegyek mellett mindig megőrzi annak a dolognak az eredeti aromáját is, amiből készült. A póréhagymahamu hagymaízű, a szerző az uborkahéjból készült hamura is emlékszik. Levelekből és fűszernövényekből, mint a medvehagyma, bodza, hárs, dió, bazsalikom, rukkola, petrezselyem vagy metélőhagyma, hamu nyerhető. Hanner leírja a hamus libamáját, egy olyan ételt, amely, mint meséli, már több mint tíz éve az étlapon szerepelt. A kacsamáj-szárnyakat borókával, narancshéjjal, sóval és durvára őrölt fekete borssal dörzsölik be, és póréhagymahamuban vagy bükk- illetve nyírhamuban forgatják meg. A májat 2 napig hagyják állni, majd vékonyra szeletelik. A hamu archaikus jegyet kölcsönöz egy ilyen ételnek, és az ősember óta alig fejlődött génjeink ujjonganak az ősivel való találkozáskor.
Az ember az erdőt élelmezési szempontból inkább gombászásra vagy vaddisznó- és őzvadászatra használja. A fákat békén hagyja. Kivéve, ha az ember favágó vagy szakács. Akkor elgondolkodik, például mint a francia – egy szörnyű baleset miatt visszavonult – szakácszseni, Marc Veyrat. Ő nagyon közel élt a természet szívéhez a francia Savoyában. Azokon a – számos hírbe hozott – alpesi gyógynövénygyűjtő kirándulásokon, amelyek közül némelyik biztosan megtörtént, egy fa az útjába állhatott és azt mondhatta: Csinálj már valamit velem. És így a vendégek Annecy-ben egy igazán gátlástalanul drága menü részeként egy tobozt kaptak egy levesben. A toboz, ahogy a főpincér úr mondta, csak aromát adott, és senki ne próbálja komolyan elharapni. Ez mind klassz és új volt, és senki sem neheztelt Veyrat-ra a tobozáért. Ő lehetett az elsők egyike, aki mohát és földet tett a tányérra, dekorációként az ecetben főtt fürjtojás mellé, fűszernövény-injekcióval. Így főzött meg egy halat az Annecy-tóból két fakéreg között. Lehet, hogy előtte vízbe áztatta őket, hogy a fa nedves legyen és bőségesen adja át aromáit. Ha az ember szereti a fa illatát a füstölt szalonnában vagy a cirbolyafenyő szobában, akkor miért ne szeretné a halnál is?
Néhányan elgondolkodnak, miért nem tud Bécsben senki olyan jó pizzát készíteni, mint a nápolyi pizzaiolok. Nagyon egyszerű: ők a forró kemencében majdnem odaégetik a pizzát. A tésztán, amely a nagy hőségtől a fájdalomtól hólyagokat vet (legszívesebben hangosan sikítana), sötét pontok képződnek, de ezek adják a paradicsom és a mozzarella illatával és levével együtt az egészet. Ezek adják a tökéletes Margheritát, és nem a vékony tészta, ahogy egyesek hiszik. Pizzánál, akárcsak a focinál, mindenki igazat akar magának. Egyébként Olaszország: Bistecca Fiorentina. Firenze egyik legjobb bistecca-éttermében a faszénen sült bistecca kívül majdnem fekete, belül viszont teljesen nyers és éppen csak langyos. Egy ilyen darab több mint egy kiló. De senki sem utasítaná el ezt a csodálatos steaket. Valahogy megoldják, hogy a fekete éppen csak majdnem fekete legyen.
De miért a füstölés, grillezés és égetés iránti új vágy? Patrick Fürst, aki Toni Mörwaldnál dolgozik Feuersbrunnban, New York legjobbjainál főzött. Úgy véli, hogy a húsminőség kérdése a csúcsgasztronómiában eléggé ki van merítve, ezért kísérleteznek sokan a főzési módszerekkel. A grillezés iránti vágy általában, mondja Fürst, a japán konyha felfedezésének és megbecsülésének is köszönhető. Ez a Michelin-kalauz sikereivel az elmúlt években az érdeklődés középpontjába került. Ő egy olyan recepttel járul hozzá, amely a japán konyhából van kölcsönözve.
Vegyünk négy bambusznyársat, amelyeket vízbe áztattunk. A nyársakra vagy malacpofát vagy malackarajszeleteket tűzünk. (Személyenként 8 pofával számoljon. A malac nem disznó.) 125 ml csirkealapléből, 50 ml világos szójaszószból, egy citrom levéből, 50 ml Hon Mirinből, 1 evőkanál barna cukorból és frissen őrölt fekete borsból keverjünk páclét. A nyársakat kávéfa- és citromfaparázson grillezik. Sütési idő oldalanként körülbelül öt perc. Röviddel azelőtt, hogy a hús megsülne, ráöntjük a páclét. Készítsen fényképet a barkácsáruház-vezetője arcáról, amikor először kérdezi meg tőle a citromfaparázs felől.