A-La-Carte

Típusmódosítás (2023/1)

A szakácsok maszkulin szerepmodellje az idők változásában. Aki ma még a konyhában ordítozik és az agresszív alfahímet játssza, az
reménytelenül kiment a divatból. Nemcsak a munkatársak, de a vendégek körében is.


Micsoda zajkavalkád:
A pénztárgép idegtépő csipogása keveredik a fülbántó gitárrockkal. Mobiltelefonok csörögnek, dolgok törnek össze, és a „bassza meg” szinte minden mondatban elhangzik, amit a jelenlévők egymáshoz vágnak. Nem csoda, hogy egyeseket légzési nehézségek gyötörnek, vagy minden műszak előtt hányniuk kell. Ezek a rendkívül sikeres Disney+ sorozat, a A mackó – The Bear jelenetei, amely – legyen szó fikcióról vagy sem – sokat elárul a profi konyhák állapotáról. Drogfüggő testvére öngyilkossága után a főszereplő, Carmen Berzatto átveszi annak chicagói szendvicsbárját. Főnökként kettős értelemben is – szakácsként és személyzetirányítóként is –, a tetovált, borzos hajú férfi folyamatosan túlterhelt. Hol a gáztűzhelyen meggyújtott cigarettával okoz tüzet a konyhában, hol a cukrászhoz vágja a fánkokat. Vajon ilyen lehangoló szakmai betekintésekkel megoldható-e a szakemberhiány problémája? Mindenesetre A mackó nem a valóságtól teljesen elrugaszkodva mesél.

A mai profi konyhák szerkezete a 20. század elejéről származik. Akkoriban vezette be Georges Auguste Escoffier az úgynevezett brigádrendszert, katonai mintára. Ahelyett, hogy korábban mindenki mindent csinált volna, innentől kezdve szakértők vették át az egyes állomáshelyeket: a rotisseur például a grillezésért felelős, a poissonnier a halakért, a tournant pedig afféle futár. Praktikus módon Escoffier saját magát helyezte az élre, ami kivívta számára a Szakácsok királya és királyok szakácsa címet. Ez a rendszer a mai napig bevált, feltéve, ha van elég alkalmazott. Sajnos ugyanígy bevált néhány konyhában az a rossz szokás is, hogy lefelé rúgnak. A séf ordít a sous-séffel, a sous-séf a chef de partie-vel, ő pedig a commis-val.

Hosszú ideig egy nyers hangnem éppúgy hozzátartozott a konyha aláfestő zenéjéhez, mint a lábasok csörömpölése és a kések vágása. Néhány igazi nagyágyú legendás volt dühkitöréseiről: például a rock-n-roll életmódhoz vonzódó brit Marco Pierre White, aki saját éttermében keveredett olyan verekedésbe, amely szemtanúk szerint egy westernfilm jelenetére hasonlított; honfitársa, Gordon Ramsay, aki munkatársait „idióta szendvicseknek” nevezte; vagy Mario Batali, egykori amerikai gasztrobirodalom ura, akinek trónja akkor kezdett inogni, amikor több nő szexuális zaklatással vádolta meg.

Hogy finoman fogalmazzunk: az efféle (férfi) despotizmus nem időszerű. Hogy milyen rossz a helyzet még mindig egyes profi konyhákban, azt az elmúlt években néhány nagy médium feltárta. 2021-ben Julia Moskin számolt be a New York Times-ban a távoli szigeten található Willows Inn állapotáról. A béreket nem fizették ki, a kiskorú kisegítőket pedig drogok és alkohol hatása alatt kényszerítették szexre a konyhai brigáddal. Blaine Wetzel séf arról volt ismert, hogy elégedetlenségének ordibálással, rugdosással, valamint rasszista és szexista nyelvezettel ad hangot. Tavaly decemberben a Willows Inn beszüntette működését, nem sokkal azután, hogy az Instagram-oldalán megjelent egy bejegyzés „A csapatmunka minden” címmel.

Szintén 2021-ben jelent meg a Die Zeit hetilapban egy átfogó oknyomozó riport a német fine-dining szektor alkalmazottainak rendszerszintű megalázásáról. A müncheni Tohru Nakamura, aki a rossz teljesítményt nyújtó alkalmazottait büntetésből a pincébe küldte, éppúgy szerepelt benne, mint Christian Lohse (önmeghatározása szerint: „szakács, aki embereknek főz”), aki néhány tanulóját „kurvának”, másokat pedig „lúzernek”, „seggfejnek” vagy „fogyatékosnak” becsmérelt. Christian Jürgensenről, a Tegernsee-tó háromcsillagos séfjéről kiderült, hogy heti 80 órát vár el alkalmazottaitól, és hibázás esetén büntetésből az autóját tisztíttatja velük. Másfél éve jelent meg a cikk, és mindhárom szakács még mindig a tűzhely mellett áll. Vajon történt valami változás?
(A szerkesztő megjegyzése 2025 februárjából: a Tegernsee-tónál mindez az étterem bezárásához vezetett; az összes polgári jogi eljárást megszüntették.)

Határozottan történt változás a Noma étteremben, amelyet sokan a világ legjobb éttermének tartanak. Annak rendkívül bonyolult tányérjai – tengeri sün rózsaolajos krémmel és kézzel hámozott tökmagból készült „pikkelyekkel” – nem lennének elképzelhetőek az úgynevezett stagiaire-ek, vagyis gyakornokok nélkül, akik hónapokig ugyanazokat az unalmas feladatokat végzik, például tökmagot hámoznak, fizetség nélkül, Európa egyik legdrágább városában. Ehhez jön még a séf hirtelen haragú temperamentuma, amely René Redzepi saját, 2015-ben a Lucky Peach gasztromagazinban megjelent írásából olvasható ki, amelyben ez áll: „Ordítottam emberekkel és lökdöstem őket, időnként szörnyű főnök voltam.” 2020-ban követte ezt egy Nelson Mandelának szentelt könyv a filantróp I Know This to Be True: On Teamwork, Creativity and Kindness címmel. Aztán jött a meglepetés: januárban a dán séf a New York Times-nak adott interjúban bejelentette, hogy három Michelin-csillaggal kitüntetett, hónapokra előre teltházas éttermét 2024-ben bezárja, hogy a továbbiakban pop-up rendezvényekre és egyfajta étellaboratóriumra koncentráljon. Indokként a gazdasági fenntarthatóság hiányát jelölte meg, bár fontosnak tartotta megjegyezni, hogy ennek semmi köze ahhoz, hogy néhány hónapja már fizeti a gyakornokait, ami havi 50 000 dolláros többletköltséget jelent számára. Inkább az egész rendszert hibáztatta – arculcsapásként mindazoknak, akik a jelenlegi, pandémiával és inflációval sújtott időkben is nyereségesek tudnak maradni.

Már tavaly is negatív hírek jelentek meg a dán fővárosról – ahová minden harmadik látogató az étkezés miatt utazik – egy a Financial Times-ban megjelent cikk formájában, amelynek szerzője, Imogen West-Knights számos gasztronómiai dolgozóval beszélgetett, és így feltárta a kizsákmányolás és a hatalommal való visszaélés rendszerét. Olyan teljes munkaidős dolgozókról szólnak a történetek, akik szabadnapjaikon alig engedhetnek meg maguknak egy kávét, míg másoknak, miután leforrázták magukat a francia kávéfőzővel, nem engedélyezik, hogy orvoshoz menjenek. Vannak, akik törött bordával jönnek dolgozni, másoknak fagyos esőben kell órákon át kacsát kopasztaniuk. A Noma mellett az Alouette, a Koan és a Relæ-csoport is kritikák kereszttüzébe került.

Tény, hogy a profi konyhák rendszerében van mit kifogásolni. Ehhez nem kell rögtön felrobbantani az egészet, ahogy az a A menü című filmben történik, amelyben egy büszkeségében megsértett sztárszakács a menü végén felgyújtja a vendégeket, a személyzetet és önmagát is. A magányos szigeten álló ínyencszentély mintája egyébként a fent említett Willows Inn volt. Sok igazság rejlik ebben a szatírában: a látogatók rajongása, az ételek Netflix-esztétikája, a séf zsarnoksága, aki a sous-séfjét öngyilkosságba kergeti. Túlzásnak tűnik? A Zeit cikk említ egy szakácsot, aki azt javasolta munkatársának, hogy legyen öngyilkos, „hogy szívességet tegyen a vállalkozásnak és a szüleidnek”.

Kétségtelenül léteznek még a régi vágású, szeszélyes konyhai őrültek, akik serpenyőket vagy fánkokat dobálnak a munkatársaikhoz, keveset alszanak és túl sok főzőbort isznak. Ugyanakkor ők egy kihalófélben lévő faj képviselői. A korszellem mellett több oka is van ennek. Először is az a tény, hogy egyre több konyha nyílik meg a vendégtér felé, ami legalább a felszolgálásban útját állja a dühkitöréseknek (a koppenhágai konyhákat bíráló Financial Times ugyanakkor megjegyezte, hogy egyes séfek áttértek arra, hogy a vendégek látószöge alatt rúgják meg a munkatársaikat). Másodszor, a rendszer belülről változik, az olyan kezdeményezések formájában, mint a #UnfuckGastronomy és a koppenhágai MAD gasztroiskola, amely diákjait „változást előidézőkké” akarja képezni, „hogy a világot jobb hellyé tegyék”, de a megváltozott munkaidők, több szabadnap és a munka és a család jobb összeegyeztethetősége formájában is. Vannak, akik azzal kezdik, hogy időt szakítanak a személyzeti étkezésre. A harmadik ok az, hogy a profi konyhák fiatalabbak és sokszínűbbek lesznek, még akkor is, ha a női csúcsszakácsok száma még mindig szégyenletesen alacsony, amire például a Lukas Mraz, Philip Rachinger és Felix Schellhorn által alapított Healthy Boy Band ismételten felhívja a figyelmet. Emellett a triónak fontos a tisztességes és megkülönböztetésmentes munkakörnyezet, éppen azért, mert ők maguk is tapasztaltak másfélét. A francia háromcsillagos L’Arnsbourg-ban töltött idő, Lukas Mraz szerint, „harci kutyává” tette őt. Zineb Hattab, aki Zürichben több vegán éttermet üzemeltet, azt mondja, hogy konyhájában nincs helye a rasszizmusnak és a szexizmusnak. A menstruációs fájdalmat éppúgy elfogadja a hiányzás okaként, mint az esküvőket. Hogy fizeti-e a gyakornokait? Micsoda kérdés.

A mackó egyelőre utolsó epizódjában is a változás jelei mutatkoznak. Megtakarítások kerülnek elő paradicsomkonzervekből, és mentik meg a szendvicsbárót a csődtől. A többit a tehetséges sous-séf intézi – aki bár elég gyakran használja a „bassza meg” kifejezést. —

© 2022 20th Century Studios All Rights Reserved
A konyha nem egy idilli mesevilág. A A mackó – The Bear című Disney-sorozat elmeséli, miért.
© FX Networks/Everett Collection/picturedesk.com
A filmipar újra felfedezte magának a konyhai témát.
© 2022 Disney and its related entities

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!