Szöveg: Ro Raftl · Fotók: Philipp Horak
Minden békés. Hagyjuk lecsöpögni a szavakat, igyunk teát. Melegíti a gyomrot és a lelket. Rooibos narancs, 9049. sz. (Schönbichlertől). Késő délután, André Heller bécsi lakásmúzeumában, a Palais Windisch-Graetzben, az I. kerületben. Meditatív csend leengedett redőnyök mellett, így a falakon lévő művészet – Picasso, Warhol, Miró, Baselitz, Nitsch, Pongratz és még sokan mások – háttérbe szorul, csak a sötétarany kontúrú, mosolygó kambodzsai Buddha emelkedik ki. A Fülöp-szigeteki szakácsnő barázdált, mázas kerámiacsészékben hozza a teát. Jó fogni őket, és jobban tartják a meleget. Olyan halkan mozog, mint a ház ura. Az embernek kedve támad a sziesztához, kedve támad macskamódra összekucorodni a kényelmes kanapén.
„Rooibos tea narancs- és hibiszkuszvirággal Bécsben, kínai zöld tea friss mentával Marokkóban” – mondja Heller –, „ott egész nap teát iszom. Cukor nélkül, természetesen. Ezt csak az olyan bolondok dobják magukba, akik cukorbetegek akarnak lenni. Akár öt kockával is.” Borzasztó. D’accord. Végül is tönkreteszi a finom aromát. „Csak semmi élénkítőt” – mondja –, „a drog én magam vagyok.” Hogy már felkeléskor megiszik egy liter meleg vizet. Megszán mindenkit, aki éhgyomorra jeges narancslevet dönt magába. Hideg, hideg, hideg, mondja, gyerekkora óta mindig az volt neki: „Csak 35 foknál kezdek el komolyan felébredni. Az első zsebpénzemből vettem magamnak egy melegvizes palackot, és az iskolában a pulóverem alá dugtam.”
Magyarázza: „A gyerekszobám fűtetlen volt.” Fűtetlen? Tíz foknál a kétéltűek téli álmot alszanak. Amikor a nagymama egyszer elvitte a kisfiút a schönbrunni pálmaházba, azonnal oda akart költözni. Megmaradt egy képzeletbeli expedíciónak. Az Afrika! Afrika! vállalkozást azonban senki sem tudta kiverni a fejéből, azt a tüzes, érzéki szimfóniát fényből, színből, zenéből, táncból, akrobatikából, amely cirkuszi show-ként négymillió nézőt bűvölt el. Legendává vált, újrajátszást követelt, az internet, mobiltelefon és társai időszakában fiatalabb, ravaszabb, furcsább, röviden: hip-hop mozgású lett, október 1-je óta telt házas csarnokokon keresztül vándorol Németországban, Svájcban és Ausztriában.
Színpadokon megzabolázott tűz, 1968-ban egy szikrából gyúlt, amikor Heller Erika Pluharral először volt Kenyában. Nevet: A legforróbb vitatereink egyike. Ő nem akart oda menni”.
Marokkó érthetővé válik, második paradicsomi kertjének kialakítása – mint egy világutazó hosszú vágyódástörténete, aki „távol érzi magát a legbiztonságban”. Éber étvággyal a mindig friss, mindig kiváló minőségű alapanyagokra, idegen aromák ízétől bizsergetve, rejtélyes életreceptektől ámulva. Hogy a régi tradíciók iránti tisztelettel, a fantázia varázsfürdőjében új, lenyűgöző formákba öntse őket. A romantika kék virágát csokorba kösse. Jót tesz magának, és ezzel másoknak is. A fantasztikus menük mesterszakácsának szakácssapkája dugig van érmékkel.
André Heller nem tud főzni, azt mondja, bevásárolni sem szokott, csak szimatol a Naschmarkt fűszerkereskedő negyedében, köménynél, kurkumánál, fahéjnál, koriandernél, szerecsendiónál és sáfránynál, a szárított gyümölcsöknél, a „200 fajta” olívabogyónál.
Bárányhús kömény nélkül? Hogy ízlene még a szent marokkói mechouis, a földbe ásott kemencékben, forró hamuban órákig sült ünnepi bárányok után? Sok-sok báránytajine után, amihez hozzá kell tenni, hogy a tajine az égetett agyagból készült lábast és a benne párolt ételt is jelenti. A kömény nélküli bárány a szívbéli marokkói és a vendéglősök, szakácsok közötti kíméletlen vitákhoz vezethet. Szóval többnyire hal lesz belőle, amikor 24 éves fiával, Ferdinand Sarnitzcal – aki Left Boyként egy csodálatos hip-hop álomszínházzal hódítja meg a világot – „kantinjaiba”, a Fabio’sba vagy a Cantinetta Antinoriba esik be. Mindig délután. Amikor üresek: „Imádom az üres vendéglőket”. Azért is, mert mondhatja Fabiónak: „Főzz nekünk gyorsan valamit!”, és aztán a „fürj mellehúsa diós rizottóval, édesgyökérhabbal és beluga lencsével négyszáz éves vatikáni ecetben” színházi cirkusz nélkül, jó alapanyagból, jól fűszerezve ehet. Harapnivalót és ízeset. hókuszpókusz nélkül. És üdvözlő falatok nélkül. „Szemtelenség” – véli. „Hirtelen ott van egy darab tintahal, és senki sem kérdezi, van-e hozzá kedved. Még nem is ismered a szakácsot, és már üdvözöltet!” Az a pillanat, amikor a szakácsokat, fodrászokat és szabókat művészi rangra emelték, Heller számára nem tartozik a 20. század legfelemelőbb élményei közé.
A világon mindenhol az érdekli a legjobban, mit esznek a normális emberek, akiknek még van érzékük az élelmiszerek közötti egyensúlyhoz. „Marrakeshben pálmák és gyümölcsfák mellett zöldségek, gyógynövények, krumpli és néha szőlőtőkék állnak a kertekben.” Röviden, az út a padlizsánmousse-hoz, az okra salátákhoz, a tabulehekhez, a hagymás répához. A kuszkusszal az olajok, a joghurtok, a húsételek kiegyensúlyozottak. „Van édes kuszkusz is” – lelkendezik az ínyenc gyerek a férfiban –, „fahéjjal, mazsolával, mandulaforgáccsal, szárított gyümölcsökkel, narancsvirágvízzel vagy mandulatejjel. Olyan az íze, mint egy zseniális grízes tésztának.”
Heller sikerrel egyensúlyoz az élvezetek univerzumán át. Magasan és karcsúan, mint a mama, aki századik évében is tartja magát, sminkeli magát és elegánsan hat órán át élvezi a „Hamletet” a Burgtheaterben, könnyedén duruzsolhatja: „66 évesen már nem találom olyan nevetségesnek az egészségre való odafigyelést, mint 33 évesen. Felelős vagyok a testemért. Nem akarok úgy viselkedni, mint a saját ellenségem. Apám 63 évesen halt meg.”
Nem mintha sok szeretnivalót lehetne mesélni a bizarr humorú férfiról, akit zsidóként megaláztak a nácik, a londoni emigrációban pedig Otto von Hapsburggal és Joseph Roth íróval a monarchia visszaállításán ügyködött. Aki a francia de Gaulle tábornok hadseregének összekötő tisztjeként, úgymond győztesként tért vissza Ausztriába. Aki katolikusabb akart lenni a pápánál, és a fiát a kalksburgi jezsuita kollégiumba dugta. Mindazonáltal Innitzer bíboros fontos étkezéseinál egy fingópárnát csempészett alá. „Egy emlékezetes jelenetekre alkalmas terrorista” – mondja a fia: „Angliában vett egy halom törhetetlen tányért – Az esztétika vége! – és azt a parancsot adta a szakácsnőnek, ha vendégek jönnek, ejtsen le tíz tányért, hogy megijessze őket.” Az evéshez a szakácsnő nem értett, sem a házias kosztokhoz, sem a mondén konyhához. „Egy nap apa spárgát hozott haza. ilyet még sosem látott. A spárga végül egy vázában állt az asztalon. Az apa pedig tombolt, hogy milyen primitív háztartás a miénk.”
Nem, a „Franzi” nem tanult meg élvezni: „Anyám legfeljebb tojásos nokedlit tudott főzni, az internátusokban lévő koszt pedig szörnyű volt. Ha nem lett volna Lotte nagyanyám Gutensteinben, azt kellett volna hinnem, hogy az evés büntetés. Ő volt az egyike azoknak, aki tudott főzni: a marhahúsleves és a borjúrolád, a meggyes sütemény és az almás rétes. Volt egy kályhája, amit fával fűtött, és piszkavassal rázogatott. Mindig batiszt terítő és szövet szalvéták, szép tányérok, és természetesen egy friss virág rajta, amit az urak a gomblyukukba, a hölgyek pedig a dekoltázsukba tűzhettek. Pieps, ahogy a családban hívták, ismerte Altenberget és Loost, de jó kenyeret sütött, és pudingot, vaníliafagylaltot vagy rote Grütze-t is készített a Föhr északi-tengeri szigetről származó recept alapján. Ezek események voltak.”
Apja halála után anyjának dolgoznia kellett Gertrud Höchsmann divatműhelyében, amely akkoriban majdnem egy szinten volt az Adlmüllerrel, de otthon csak Miracoli spagetti volt kész szósszal, meg a Knorr zacskós levesei. „Még popztárként is 59 kiló voltam, mintha egy biafrai állomásról jöttem volna. Ilyen rossz volt a táplálkozásom otthon és az internátusban.”
17 évesen, az első saját keresett pénzéből végre kifizethette az éttermi étkezést, és megismerhette a jó marhagulyás áldásait: „A Dorotheergasséban akkoriban a Hawelka mellett volt egy vendéglő, ahol hét schillingért jó menüt kaphattál: marhahúsleves grízgaluskával, tüdőgulyás gombóccal, máglyarakás... A művészek odajártak. Nem, nem a Grotta Azzurrába. Túl drága volt, csak az establishmentnek, Karajantól Haeussermannig. Mi egy olyan generáció voltunk, amely magának csinálta a törzshelyeit. Hietzingben az Ottakringer Bräu am Platz volt az egyetlen hely, ahol az ételtől nem lettél beteg” – számol le egykori lakóhelyével: „Hietzing sosem vitte el a dolog az elfogadható vendéglőig.” Most nyáron szívesen ül a Do&Co-ban az Albertina-teraszon: „Ott nem látsz semmi csúnyát körülötte. Szinte olyan, mintha Párizsban, a Tuileriák előtt lennél.”
Ferdinanddal, a távoli fiával az apa még fog skype-olni, ahogy naponta, „hogy egymás szemébe nézzünk: egy lélekhigiénés szükséglet mindkettőnknek.” De az unoka, aki pár nap múlva lesz kétéves, Döblingben lakik. Szóval a mai délutáni ebéd nem a Fabio-nál, hanem a heiligenstadti Pfarrwirt napfényes verandáján. Ott ült Heller Franzi már akkor is, amikor a borászat még Zur Schönen Aussicht névre hallgatott, és a tisztelt anya-barátnő-mentor-szerző, Hilde Spiel kedvenc vendéglője volt. Akkoriban, amikor a hazatért emigránsok tizenkettőtől hatig bécsi módon ettek, vitatkoztak és meséltek.
„Most” – véli –, „Hans Schmid és Rainer Husar a legszeretetteljesebben és legsznobmentesebben élesztik újra ragyogóan a Pfarrwirtet.” Gyorsan eltünteti a szarvasgerincet tökkéregben, tejszínes kelbimbón nudlival, bécsiesen vált Weinheberre: „Másom sincs, ezért szeretek jót enni, uraim”, nem mulasztva el megjegyezni, hogy Weinheber náci volt. Örül, hogy kötelező rooibos teáját bio-akácmézzel szervírozzák: „Hol kapni ilyet külön kérés nélkül.” Nem, nem bort, csak nagyon ritkán már, pedig Qualtingerrel 12 fertályt is megivott. Nem, nem kávét, „az enyhe vibráláshoz vezet nálam. Olaszországban néha megengedek magamnak egy eszpresszót, úgy, ahogy mások a kaviárt”.
De az olasz Giardino Botanicót, a Garda-tavi varázskertet „más kezekbe” fogja adni. Paradicsomi projektjének, Marrakesh-től 23 kilométerre, az Atlasz-hegység lábánál, egy korábbi rózsafarmnak, termékeny talajjal és jó vízellátással, ez év végére kész kellene lennie. A házak, a kézművesek műhelyei, a múzeum, ahol Hans Werner Geerdtsnek, Marokkó Gauguin-jének műveit, valamint Paul Bowlesnek, a legjelentősebb amerikai írónak, aki évtizedekig élt az országban, fantasztikus fotóit állítják ki. Bár: „Egy ilyen hatalmas projekt sosem lesz kész, talán a fiam és az unokák alatt. A hatalmas fákat, a dzsungelzónákat, a virágrengeteget az időnek kell megtennie.”
Tea- és fűszernövényeket ültetett minden kertjébe: „5000 négyzetméter, fél hektár Marokkóban csak a fűszereknek van fenntartva.” Finoman büszke kiegészítés: „Albina egy fűszernövény-gyerek.” Albina Bauer az a nő, akivel Heller meg akar öregedni. Élvezni a déli napokat, amikor a család és a barátok órákig ülnek az asztalnál, beszélgethetnek és ehetnek, mert mindig valami újat szolgálnak fel. A szakácsnőket minden lakhelyén dédelgeti. Még ha az olasz egyszer tombolt is, sértett büszkeséggel, amikor Johanna Maier képében megérkeztek a szakács-sapik és csillagok, hogy három napra elterüljenek a konyhájában. Heller nevet. Emberek! Érzékeny, szemtelen, hűséges, bátor, hiú, büszke, okos...
Az ORF III-ban november óta óvatosan kérdezgeti azokat az embereket, „akiknek a történetei érdeklik, akiket megőrzésre méltónak talál, és mások számára is érdekesek lehetnek: „Száz perc, harminc perc, szabálytalan hosszúságban, havonta egy. Van egy listám 200, 300 emberről, akikkel ezt meg akarom csinálni. Nem csak híres, ismert emberekről: Látok az utcán embereket, arcokat, megkérdezem őket: Egy parasztasszony, valaki, aki 60 évig volt pincér egy helyen.”
Megtalálta a nagymamája levelét. Azt írta az anyjának, hogy a kis Franzi mondataiba töltelékszóként mindig ezt teszi: „A szegény szegény gyerekek!” Minden ember szegény gyerek volt számomra, akit sajnáltam. Különösen magamat. Néztem a bútorokat és arra gondoltam: Így nem akarok élni. A vasárnapi étkezést, és arra gondoltam: Így nem akarok enni. Az apámat, és arra gondoltam: Én egy szegény gyerek vagyok.” Most megbékélt, minden ellenséggel és önmagával. Megtisztult. A paradicsomi kert számára is. Rövid ideig tömjénszaga van. Egészségedre! de az nem passzol. Ez a rooibos tea hátránya.