A-La-Carte

Grófokról, borlyukakról és marhagyomrokról (2013/2)

Grófokról, borlyukakról és marhagyomrokról


Város kilátással. Firenzében a mesés szépség kéz a kézben létezik az abszolút csúnyasággal, állítja szerzőnk. Ám létezik egy ital, amely mindenen átsegít, és a szépet még szebbé teszi. Ajánlott adag: naponta legfeljebb 20.

Alexander Rabl szövege Fotó: Teutopress

A gróf teljes neve Commito Luigi Manfredo Maria Negroni volt, és jómódúnak nevezni őt igencsak alábecsülné a helyzetet. Negroni a 19. század közepén született Fiesole-ban, abban az elővárosban, amelyet a gazdag firenzeiek a nyári hónapok alatt a városi hőséggel szemben előnyben részesítettek. Az USA-ba ment, ahol lótenyésztőként jelentős vagyonra tett szert. Mire visszatért Olaszországba, az első világháború még kilenc évre volt, Negroni pedig, ekkor már házasemberként, a felső tízezer tagjainak életét élte. A toszkán partvidéken fekvő előkelő Bolgheriben találkozgattak, a legjobb szállodákban laktak, és törzshelyeik voltak a felkapott bárokban.

Barátai közé számos művész tartozott, köztük Puccini zeneszerző is. Conte Negroni személyazonossági okmányaiban foglalkozásként az a név szerepelt, amelyet mindannyian szívesen tudnánk a magunkénak: Benestate, ami annyit tesz, mint magánzó. A gróf egyik kedvenc bárja akkoriban a Café Casoni volt. Rendszeresen megfordult ott, és egyik kedvenc italát fogyasztotta: az Americanót, amely egy uncia Campari Bitterből, 1 uncia vörös vermutból állt, szódával felöntve, citrom- és narancsszelettel díszítve.

A Casoni Firenzében olyasmi volt, mint a bécsieknek a Sacher. Az ottani csapos neve Fosco Bruno Sabatino Corselli volt, és feltételezhető, hogy szívélyes kapcsolatot ápolt törzsvendégével. Hiszen Corselli éppen a Conte Negroninak ajánlotta új koktélkreációját, amelyet a világ egyik leghíresebb italaként tartanak számon, és amely magában hordozza a firenzei életérzést.

A Negroni egy uncia London Dry Ginből, 1 uncia Campari bitterből és 1 uncia olasz vörös vermutból áll. Állítólag egy barátja aggódott a gróf egészségéért, és azt írta neki: „Kérlek, ne igyál naponta 20 Negroninál többet.” Fosco Scorselli később az Italian Bartender Association alapító tagja lett. Szellemi és szakmai örököseinek egyike Luca Picchi, aki a Café Rivoire-ban dolgozik, ahol a Negroni mellett egyéb frissítők is kaphatók, kilátással arra a palotára, ahol egykor Firenze urai laktak, valamint Michelangelo Dávidjára – amely azonban hamisítvány, mivel az eredeti az Akadémián csodálható meg, a galambok és egyéb tényezők ugyanis túlságosan kikezdték a csodamű felületét.

Luca Picchi a régi iskola csaposa. Ő maga is továbbfejlesztett néhány receptet, például kitalált egy olyan Negroni-variációt, amely lényegesen több hozzávalóból áll, mint az eredeti – többek között gyömbérsört és narancslikőrt tartalmaz –, amitől a koktél kissé édesebb lesz. Ez valószínűleg kevésbé tetszett volna a grófnak, ugyanúgy, ahogy az a tény sem, hogy kevés városban figyelhető meg az abszolút szépség és a csúnyaság ilyen mértékű egymás mellett élése.

A csúnyaságért a turisták a felelősek, akiknek az öltözéke úgy is értelmezhető, mint az általuk beutazott olasz városok szépségei iránti megvetés kifejezése. Egy nagy korty a dupla Negroniból. Délidő van, és minden jobbá, szebbé válik. Már a napot is lehetett volna egy pohárral kezdeni, de ez még a hedonista Olaszországban sem ajánlott. Okosabb és jobb a napot valamelyik firenzei piacon indítani, például a San Lorenzóban. A szállodai reggeli nem lehetett túl bőséges, ajánlotta volna a gróf, mert az első Ristretto után, a vaskos-zsíros baromfikkal, halakkal és a legcsodálatosabb zöldségekkel teli standok látványa mellett, a dolog komolyra fordul.

„Lampredotto” a neve a helyi harapnivalónak; az elnevezés onnan ered, hogy a marha főtt oltógyomra megjelenésében az ingolára, az Arnóban előforduló angolnafajta egyik típusára emlékeztet. A Lampredottót, amely különösen puha, paradicsommal és sok fűszerrel főzik egy levesben. Fehér cipóban eszik, esetleg egy kis zöld szósszal, borssal és olívaolajjal. A nap első savhangsúlyos Sangiovese pohara ezzel igazolást nyerne, feltéve, hogy egyáltalán szükség van erre. San Lorenzóban összpontosul Firenze és Toszkána kulináris magas kultúrája. Itt a sétáló embert egyáltalán nem lepi meg, ha egy piaci standon a Gaja minden évjárata kapható, a szuper-toszkánok meg aztán végképp, mellettük pedig nemes bicskák. És minden hentes vitrinjében ott trónol a T-bone steak darabja, amely a Chianina-marhából származik, a húshasznú marhák T-Rexéből. Erről később még bővebben.

Kóstolunk még egy kicsit a különböző érettségű pecorinókból, megisszuk a műanyag poharas Rosso di Montalcinót, majd azok számára, akik nem ettek Lampredottót, elérkezik a délelőtt végi pizza ideje. A város egyik legjobb pizzériája közvetlenül a szomszédban van, és az ígéretes Rosso Pomodoro névre hallgat. A hely egyszerű és dísztelen berendezése a pizzarajongók mekkájára, a nápolyi maffia-negyedben található Michele-re emlékeztet. Nápolyból, ahol a pizza Margaritát feltalálták, jön a fiatal pizzaszakács is. Mesél egy kicsit arról, mi a fontos a pizzakészítésnél, mielőtt a látogató beleharapna egy olyan pizzába, amilyen a mi vidékünkön egyszerűen nem létezik. Sok pizzasütő – tudjuk meg a Rosso tulajdonosától – nem hagyja elég ideig kelni az élesztős tésztakeveréket. (Ideális: 24–36 óra.) A pizzavendég gyomra erre teltségérzettel reagál, szomjúságot jelez, ami nem örömteli, ha éppen nincs a közelben bár. Amire egy jó pizzának az idő mellett még szüksége van – erről ebben a magazinban már sokszor olvashattak, de a felvilágosítás érdekében nem lehet elégszer ismételni –, az egy fatüzelésű kemence, mintegy 450 fokos hővel. A paradicsompürével, mozzarellával és bazsalikommal nemesített tésztalepénynek csak néhány percre van szüksége a kemencében ahhoz, hogy a szélein szufléként emelkedjen és hólyagosodjon. A tészta lisztezett márványlapon történő elvékonyításakor a szélét sem szabad érinteni, különben leragad az alja.

Most tizenegy óra körül jár az idő, és Firenze lélegezni kezd. Kinyitnak a kis üzletek, sültek, porchetta, és a pacal főzőlevének illata terjeng. A sétáló ember gyakran csak második pillantásra tudja megkülönböztetni a turistacsapdákat a valóban jó helyektől. A Cibreót érdemes megemlíteni, és mindig érdemes felkeresni. Az Enoteca Pinchiorriról horrorisztikus történeteket hallani a számlákat illetően.

Az új sztárséfek egyike Marco Stabile. Egy kis étterme van az Uffizi mögötti szűk sikátorban. Az Ora d’Aria a „Jeunes Restaurateurs d’Europe” táblájával fogadja a vendégeket. Előbbiek tehát felvilágosítást kapnak arról, hogy az egyik jobb szakáccsal van dolguk. Stabile egy óriási mackó alkatú férfi, pocakkal és szakállal, rendkívül barátságos lény. Helye teljesen mentes a díszes kliséktől, a földszint egy modern bisztróhoz hasonlóan van berendezve, míg a szuterénben legalább fehér abroszosak az asztalok. Egy különösen vicces asztal két fő részére a borospince mélyén található, közvetlenül a borospolcok mellett. Marco Stabile szakmája számos nagysága mellett dolgozott, többek között a csodálatos, Siena melletti Arnolfóban.

Az ebédet fogyasztóknak tapas-adagokat kínál, a város ezen részén szinte verhetetlen árakon. Olaszországban jelenleg a legjobb éttermeknek is küzdeniük kell a vendégekért. A halas menü 75 euróba kerül, ami szintén sok. A szicíliai garnélákból és a tonhalhoz hasonló tirrén-tengeri halból készült előétel tökéletes. De miért szolgál fel a konyha utána banális fésűkagylót, ráadásul kaviárral és sárgarépapürével? Legalább a hozzá adott citromos morzsa finom. A babos és fehér kenyeres levesben – az olasz Cucina povera sikeres idézete – mini tintahalak úszkálnak, amelyek közül néhány túl sokáig állt a levegőn. A tőkehalas tésztának a fekete szarvasgomba-kaviárra semmi szüksége nem volt. Molekuláris hókuszpókusz, ostoba. Aztán a menü legjobb fogása: ördöghal-pofa fekete köpenyben, amelyet szárított tintahalszószból, káposztaporból és hasonlóból készítettek. Ez nagyon-nagyon ízletes, és még az a kérdés sem tudja lerontani a kiváló összképet, hogy miért van ehhez ismét sárgarépapüré. Marco Stabile két éve kapta meg első Michelin-csillagát. Ennél az egynél nem kell megállnia, ha elhatározza, hogy soha többé nem szolgál fel olyan ételeket, mint a rágós polip salsicciával. A sommelier szeretetreméltóan és hozzáértően gondoskodik a vendégek borospoharainak utántöltéséről. Ebéd után szívesen fogadja az ember a csendes pihenőt a medence mellett, talán Fiesole-ban, ahol Conte Negroni született, és ahol most Olaszország egyik legszebb és szemérmetlenül túlárazott szállodája áll.

Például a Villa Salviatino, az elvonulás színhelye, magas szinten. Itt az előkelő vagy oligarcha származású vendég erőt gyűjt az esti programhoz. Megkezdhetné ezt a város egyik legszebb teraszán, az Excelsior Hotel hatodik emeletén, ahonnan szabad kilátás nyílik az Arnóra, a templomokra, a kupolákra, a dombokra és a napra. Olyan jól illik a Bellinihez, amely velencei finomsággal és frissességgel pózol a pohárban. Felemeljük a poharat a szemben lévő, szintén kiválóan vezetett St. Regis felé, amelynek lobbija a gróf kedvenc tartózkodási helyei közé tartozott. Még ma is szívesen ülne a kényelmes fotelekben, talán megengedne magának egy pohár házi pezsgőt (Pommery), és természetesnek venné, milyen szeretettel és minőséggel bánnak a vendéggel ebben a bárban. Kér egy kis előételt? – kérdezi a livrébe öltözött főpincér, és már szolgálja is fel a két tökéletes osztrigát, a kaviáros lazackanapét, a kis pizzákat, a parmezánt és a prosciuttós grissinit. Még ha valaki nem is részesült grófi neveltetésben, akkor is tudja, hogy most nem igazán illik olyan mohóságot tanúsítani, amely elárulhatná, hogy az ember nem tartozik azok közé a kiváltságosok közé, akik minden napot egy St. Regis osztályú bárban zárnak egy itallal.

Így a vendég megáldott étvággyal hagyja el a St. Regis bárját, és a néhány utcával arrébb, a városközpont irányába fekvő Buca Lapi felé veszi az irányt, amely az Antinori család városi palotájának szuterénjében kapott helyet. A bejárat mellett egy kis fali nyílás látható, „Vino” felirattal. A lyuk és a felirat arra a letűnt időre emlékeztet, amikor az előkelő városi paloták tulajdonosai birtokaikról borokat (és olívaolajat) hoztak Firenzébe, és ott értékesítették őket. Az Antinori család, amely éppen egy nemes borospincét nyitott a Chiantiban, kétségkívül mindig is a gazdag patríciuscsaládok közé tartozott.

A Buca Lapit egyébként nyugodtan nevezhetjük turistacsapdának, még ha a célközönsége nem is a hátizsákos utazók. Fogadjunk tíz Negroniban Luca Picchi bárjában, hogy a városban sehol máshol nem talál jobb Bistecca Fiorentinát. Kívül majdnem elszenesedett a faszénen, belül pedig éppen csak meleg és vajpuha.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!