Szöveg: Thomas Maurer Fotók: Ingo Pertramer
Prológus
Az ötlet, mint minden nagy ötlet, lényegében egyszerű volt.
És mint sok nagy ötlet, egy kocsmai asztalnál látta meg a napvilágot; egy olyan fénynél, amely, mint ilyen esetekben gyakran, azt az otthonos vöröses árnyalatot viselte, amit két, jó borral optimális üzemi hőmérsékletre izzított fő köszönhet.
A kocsmai asztal a Taubenkobel-Greißlereiben állt, az egyik izzó fej Walter Eselböcké volt, a másik az enyém, az ötlet pedig a következő: össze kellene állnunk egy látványos A la Carte-riportra, amit úgy neveznénk el: „Túlélés Burgenlandban”. Kint a vad Burgenlandba mennénk, és abból élnénk, amit az Anyatermészet pannon jelleggel tartogat azoknak, akik tudják, hogyan ismerjék fel és hasznosítsák adományait.
Szóval nekünk, például.
Végül is nem véletlenül Walter az a híres, vadnövényekre affinitást mutató radikális regionalista, aki, és az én cserkészéveim is azt ígérték, hogy utólag mélyebb értelmet nyernek.
Fontos lenne azonban, ebben azonnal egyetértettünk, hogy semmiképpen se egy félédes, ápolt kulináris gyógynövény-gyűjtögető kirándulást szervezzünk az unatkozó városi ínyenceknek, hanem a témát megfelelően radikálisan és kompromisszumok nélkül közelítsük meg: A legjobb (de dolgozó családapáknak sajnos irreális) az lenne, ha egyáltalán két-három hetet élnénk túl a Fertő-tó és a Lajta-hegység között; három-négy napnak azonban mindenképpen lennie kellene, különben az egészet hagyhatnánk a fenébe is.
Ha már, akkor rendesen.
Egyedül az a hajnali háromkor hirtelen meg nem oldható probléma, hogy nincs velünk fotós, tartott vissza minket abban a történelmi éjszakában attól, hogy azonnal, saját túláradó lelkesedésünktől ragadtatva, hónunk alatt egy hálózsákkal kitörjünk a burgenlandi januárba („Tavasszal ezt, legyünk őszinték, bárki tudja!” volt a közös krédónk).
Pótlásként újonnan fellángolt tettvágyunkat még egy expedícióval csillapítottuk a Taubenkobel-konyha sötét, üres éjszakájába, ahol teljesen magunkra utalva valóban sikerült puszta kézzel egy üveg bort és egy kis harapnivalót zsákmányolnunk.
Jó előjel, ebben is egyetértettünk.
A kaland
Alig 16 hónappal később valóban eljött az idő.
Bár – a tervezett radikális változathoz képest sajnálatos szépséghibaként – a legfényesebb, friss zöldben pompázó tavasz uralkodik. De aki nem képes rugalmasan alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, az a vadonban amúgy sem húzza sokáig.
Ráadásul a Walter, Ingo Pertramer és köztem közös időpont megtalálásának nehézségei már a tervezési fázisban arra kényszerítettek minket, hogy kulináris túlélőedzésünket mindössze egyetlen éjszakára csökkentsük. De végül is nem a silány mennyiség, hanem az élmények minősége számít.
Még az az egyébként logikus gondolat is, hogy a Schützenbe vezető utat a ráhangolódás okából, és hogy továbbá a saját erőnkre legyünk utalva, legalább kerékpárral tegyük meg, idő hiányában sajnos nem volt megvalósítható. Végül is megegyezem az Ingo-val, aki kényelmes autója volánjánál ül, hogy az út idejére kikapcsoljuk a légkondicionálót.
A csomagtartóba rejtett sátrak és hálózsákok szükséges kompromisszumok.
Ha alig 36 óra áll rendelkezésre a legszélsőségesebb körülmények közötti túléléshez, akkor, bármilyen vonzó is legyen a gondolat, egyszerűen ésszerűtlen lenne még időt áldozni fűzfabivakok készítésére és vadvirágokból szőtt hálómatracok fonására.
A Taubenkobel előtt, amely a civilizáció utolsó előőrse, amelyet hosszú időre látni tervezünk, már vár ránk, elkerülhetetlenül Karl May hőseire emlékeztetve, Walter „Walt” Eselböck magas, napbarnított alakja, cserkészünk és nyomkeresőnk.
Kettenk jóléte mostantól az ő képzett, a természet könyvét megfejtő tekintetétől függ majd; az ő ideges trapperkezei fognak minket táplálni. Elhatározom, hogy a mesterszakácsként végzett polgári létezése előtti tisztelgésként mostantól lélekben „Old Mesterkéz”-nek hívom.
Az erdőjáró mérsékelten üdvözölve felemeli a jobb kezét, és ünnepélyesen így szól: „Még át kell gondolnom, mit csináljunk pontosan ma. Addig reggeliznétek valamit?”
Ingo és én egy pillanatig sem kételkedünk abban, hogy a vadonban való túlélés során jól tesszük, ha feltétel nélkül követjük a szolgálatos túlélő szakértő utasításait, még akkor is, ha azok udvarias kérdéseknek vannak álcázva.
Amikor éppen a ropogós tojásainknak esünk neki, Eveline Eselböck lép a színre, a háziasszony és vezetőnk felesége.
„Mit csináltok itt?” – kérdezi. „Azt hittem, ti az erdőben vagytok?”
Az intézmény konyhájában aztán félénk csodálattal figyeljük, ahogy Walter álomszerűen biztos mozdulatokkal összegyűjti azt a néhány eszközt, amelyek lehetővé teszik számunkra a kegyetlen természetben való megmaradást. Csak a legszükségesebbeket pakolják be: egy serpenyőt, egy lábast, olajat, ecetet, sót, cukrot és két, halványsárga folyadékkal teli befőttesüveget, amelyek rendeltetése számunkra, városi gyerekek számára tisztázatlan marad; legalábbis addig, amíg Alain Weissgerber, Walter veje és egyenrangú társ-szakácsa váratlanul be nem fordul a sarkon: „Mit csinálsz a palacsintatésztával, kérlek?” – kérdezi. „Azt hittem, természetjárókat játszotok?”
„És szerinted mivel süssem ki a bodzavirágot?” – teszi méltóságteljesen helyre a pimasz újoncot Old Mesterkéz, mire az megszégyenülten elhallgat.
De most már tényleg elkezdődik a szabadtéri kalandunk.
Elindulunk – bevallottan Walter tágas összkerekes járművében, de mit lehet tenni, az idő sürget, és gyalog egyszerűen túl sokáig tartana –, hogy begyűjtsük az első vadnövényt: vízitormát, egy terebélyes, rendkívül aromás növényt, amely nagy mennyiségben burjánzik egy közeli vízfolyás mellett, és újra meg újra felbukkan a Taubenkobel étlapján.
És mivel az ősember-üzemmódban lévő túlélőművészek, mint mi, alapvetően minden fehérjeforrást hasznosítanak, összegyűjtjük a zsázsán ülő apró, hegyes házú csigákat is.
Ingo és én a legtanulékonyabb arckifejezésünket vesszük fel, és követeljük, hogy tudjunk meg többet a csigákról.
Pontosan ilyet ő sem evett még soha, ismeri el Walter, de végső soron a csiga, legalábbis ha nem meztelencsiga, elvileg egy csiga, és mindenképpen ehető.
Az a tény, hogy vízfolyás mellett vagyunk, emlékezteti vezetőnket arra, hogy ilyen Oggau környékén, ahol táborozni fogunk, hiányzik.
Itt találékonyságra, gyors reakcióra és improvizációs készségre van szükség, ezért elszántan átverekedjük magunkat a mindössze három hónapja megnyílt schützeni Adeg-boltba, hogy vegyünk egy hatos csomag másfél literes vizet. Mivel már ott vagyunk, bepakolunk egy csomag vécépapírt is, de poharakat, ebben egyhangúlag megegyezünk, nem kérünk, hiszen a természet nem szálloda.
A kényelmet megvető kalandorbátorság mellett Walter mégis túl felelősségteljes ahhoz, hogy sérülés vagy emésztési zavarok esetére való egyszerű fertőtlenítőszer nélkül engedjen minket átlépni a lakott terület határait. Így a Taubenkobel-Greißlerei eladóterében tett kitérő során még három, általa kritikus szemrevételezés után megfelelőnek ítélt üveg bor kerül a csomagok közé.
Barbara, Walter és Eveline lánya, valamint Alain felesége, váratlanul, egy támadó grizzly sokkoló hirtelenségével tör elő egy polc mögül: „Mit csináltok ti a boltban, kérlek?” – kérdezi. „Nem az volt, hogy kint sátraztok valahol?”
A másik oldalról ráadásul ismét feltűnik Eveline. „Na helló!” – mondja a Taubenkobel bűbájos főnöke. „Miért vagytok ti már megint itt?”
Kevéssel később a könyörtelenül tűző májusi nap láthat minket, amint minden úttól méterekre olyan dolgokat gyűjtünk, amelyek mellett a tudatlan civilizációs csődtömegek egyszerűen elmennének: vízi tormát és ragadós galajt sütéshez, fiatal nádszárakat, amelyeknek a zöld részeit egyszerűen el lehet ropogtatni, a csalán és a vadzsálya finom kék virágait, az akác majdnem túl édes, fehér virágait, valamint kulináris kísérletként néhány nagyon nagy bogáncs vastag, puhán szőrös szárát, amelyeket – végül is az articsóka sem sokkal másabb – megpucolni és megfőzni szándékozunk.
Az erdőjáró éber szemeivel Walter értékeli gyűjtögető tevékenységünk eredményét. A tanulási előmenetelünkkel kapcsolatos elégedettségét, ahogy az a bölcs tanítómesterek ősidők óta szokásos stílusa, egy retorikai kérdésbe burkolja: „Igyunk valamit?”
Így aztán, miután útközben megegyeztünk az éjszakai táborhelyben, egy elérhető vízlelőhely hiányában a „Gut Oggau” borozóban kötünk ki. Egy férfi közeledik az asztalunkhoz. „Zounds!” – buggyan ki belőlem a nyugati stílusban, amikor meglátom: szerencsés véletlen folytán az a férfi, aki a csodálatos helyi borokat készíti, nem más, mint Walter Eselböck veje, Eduard Tscheppe! Ő is felismer minket: „Nézd csak!” – mondja üdvözlésképpen. „Nem kint kellene valahol bodzahajtásokat és vadsárgarépát gyűjtenetek?”
Aztán eszébe jut, hogy a vadon határvidékén egy ősrégi vendégszeretet-hagyomány kötelezi arra, hogy megkínálja a fáradt vándorokat egy frissítővel. Azt a nem kevésbé tiszteletreméltó szokást is örömmel tartja tiszteletben, hogy alkalomadtán egy tisztességes adag véres hurkát tegyen az asztalra.
A véres hurkával együtt felmerül a kérdés, hogy csak gyűjtögetőként vagy vadászként is akarunk-e profilt építeni. Walter olyan célzást tesz, hogy a népszerű ruszt-i fiatal gólyák a festői fészkeikben megbecsülése szerint éppen akkorák lehettek, mint egy csirke. Hála Istennek, még mielőtt mérlegelhetnénk ennek az útmutatásnak az előnyeit és hátrányait, Walter lánya, Steffi is az asztalhoz lép, és azt mondja: „Aha. Szóval így néz ki, amikor úttörősködötök? És miért áll ott egyáltalán fényes nappal annyi borosüveg?”
Ideje felállítani az alaptábort és végre főzni.
A kínzó éhséget ugyan már kenyérrel és véres hurkával csillapítottuk, de másrészt az éhség ellen enni, mint tudjuk, minden hülye tud.
Alig érkeztünk meg a táborhelyre (az autót bölcsen úgy állítottuk le, hogy a fotókon ne zavarja a teljes elszigeteltség fenséges benyomását), expedíciónk súlyos visszaesést szenved el: ugyan volt annyi előrelátásom, hogy beszerezzek két sátrat, de arra már nem volt, hogy ellenőrizzem, vajon mindkettő rendelkezik-e olyan hasznos részletekkel, mint cövekek, külső sátrak és elegendő tartórúd.
Ennek ellenére sikerül két olyan alakzatot formálnunk, amelyek nemcsak a képeken hatnak sátornak, hanem még az éjszakázást is lehetővé kellene tenniük, mindig feltételezve, hogy nem esik az eső.
E tevékenység közben megtaláljuk egy egér még meglehetősen friss tetemét. És bár az ősember-üzemmódban lévő túlélőművészek, mint mi, alapvetően minden fehérjeforrást hasznosítanak, végül lányos visítozások közepette mégis egy sövénybe hajítjuk.
A patakban gyűjtött csigák sós vízben főzve viszont egyáltalán nem rosszak, a házuk most, májusban még olyan vékony, hogy a kis garnélarákokhoz hasonlóan egyszerűen el lehet ropogtatni őket. A meghámozott, megpárolt bogáncsszárak pedig valóságos felfedezésnek bizonyulnak. Mégis hálásak vagyunk, hogy Walternek volt annyi előrelátó hidegvére, hogy elegendő sörtésztát vigyen magával a környéken növő bodzavirágokhoz.
Jól laktunk, és szép is lehetne az élet, ha egy rövid leltár meglepő módon nem derítené ki, hogy az összes magunkkal hozott borosüveg időközben kiürült, még az az egy is, amit Edi Tscheppe adott nekünk útravalóul.
Tulajdonképpen a fáradságos nap után most már elmerülhetnénk a testileg tisztességesen kimerültek mély, álomtalan álmában. Ha nem lennének azok a sötét felhők, amelyek a horizonton gyülekeznek, és baljós elszántsággal a mi heringszegény, sátortalan sátraink felé tartanak.
Ismét csak vezetőnk és nyomkeresőnk hidegvére és helyismerete ment meg minket. Irányításával szó szerint az utolsó pillanatban sikerül visszatérnünk a közeli Gut Oggau birtokra, mielőtt a kellemetlen elázás elrontotta volna az örömünket a most dühödten kitörő viharban.
Szárazon viszont, egy pohár borral és egy késői harapnivalóval megerősítve, esztétikai szempontból is élvezhetjük a villámlás, a mennydörgés és a zuhogó eső természetromantikusan fenséges látványát.
Megérdemelt esti pihenőnket csak Eveline és Barbara Eselböck sikeres meglepetésszerű támadása zavarja meg, akiknek láthatóan műszak vége van a Taubenkobelben, és hirtelen olyan felkiáltások kíséretében, mint „Ez nem is létezik!”, „Na, ti szép hősök vagytok!”, és „Nem szégyellitek magatokat?”, kezdenek körbevenni minket.
Azonnal Steffi és Eduard is a hátunk mögé kerülnek, és a délutáni borozgatásunk manipulált, durván lerövidített bemutatásával még inkább felszítják a kettőjük gúnyolódási kedvét.
Ingo és én példát veszünk az öreg Mesterről, és a gúnyolódást sztoikus méltósággal tűrjük, mint a kínzóoszlophoz kötözött apacsok.
Ez a taktika gyümölcsöző, és néhány pohár borral később már azzal az elnéző tisztelettel kezelnek minket, amely a kimerült túlélő veteránokat megilleti. Waltert a squaw-ja hazaparancsolja; Ingot és engem pragmatikusan elszállásolnak a közeli „Drahteselböck” kerékpáros panzióban, ahol aztán, nem teljesen szédülésmentesen, de boldogan, egy forró zuhany után bebújunk a hűvös, frissen vasalt lepedők közé.
Így elviselhető a vadon.
Csak tudni kell kezelni.
Epilógus
A másnapi reggeli rendkívül szűkszavúan telik. A közösen átvészelt túlélőprogram Waltert, Ingot és engem láthatóan annyira összekovácsolt, hogy már nincs szükségünk felesleges szavakra. Mélyen gondterhelt arccal indulunk táborhelyünk maradványaihoz, daruszerű megfontolt mozdulatokkal takarítunk el: meggyengülve, de nem legyőzve. A feladat által megerősödve.
De most búcsút kell venni.
Visszafelé Ingo elmondja, hogy már átnézte a képeket, és azok kifogástalanul azt a benyomást keltik, mintha sátraztunk volna, és ahogy eredetileg megbeszéltük, abból táplálkoztunk volna, amit a természet kínál.
Ezt üdvözlöm, de bejelentem, hogy a szöveget úgy fogom megírni, hogy az a képsorozattól eltérő, viszont valósághűbb képet adjon.
Hiszen így, folytatom, ha az emberek kérdeznek minket a cikkről, könnyedén különbséget tudunk tenni azok között, akik valóban elolvasták a szöveget, és azok között, akik csak a képeket nézték meg.
„Ez jó” – mondja Ingo, és megnyomja a légkondicionáló bekapcsológombját –, „így csináljuk.”