Szerelmi vallomásunk
Szöveg: Eva Rossmann Illusztráció: Tim Möller-Kaya
Már este fél tíz körül járt az idő. Egy felolvasóest után megfelelően éhesen érkeztünk ebbe a „polgári” vendéglőbe valahol Bécsben. Hely volt bőven, és a konyha is üzemelt még. Szerencsénk volt! A pincér már sietett is felénk valamivel, amit én leginkább álcázott telefonkönyvnek néztem volna. Sötétvörös, párnázott műbőr borítású kötetek. Mivel a „polgári” néha azt jelenti, hogy „ópolgári”, a második tippem az volt: borlap. Nem rossz, de csak a második legjobb kézikönyv, ha korog a gyomrunk. Barátságosan rámosolyogtam, és kértem az étlapot. A pincér rendíthetetlenül egy-egy kötetet nyomott a kezembe, majd a három útitársaméba is. A hírnök látható megkönnyebbüléssel távozott, én pedig az aranybetűs feliratból olvashattam, hogy ez a pompás mű valóban az ételválasztást hivatott szolgálni.
Már nem tudom, hány oldalt kellett átlapoznunk. Mindenesetre biztosan volt vagy tizenöt leves, két oldal saláta, hideg előételek az angolnától a nyelvig, tízféle steak elkészítési mód, mártásokkal, amikről utoljára a szakácsvizsgám előtt hallottam, ugyanannyi hal, sütve, grillezve és kéken. Csak a pangasius, az a híres Mekong-deltabeli harcsa megjelenése tette egyértelművé, amely olyan elképesztően nem halízű, hogy ez a könyv nem évtizedek óta porosodik. Rövid ideig az a szörnyű vízió gyötört, hogy a túlzsúfolt étlap előtt fogok éhen halni. Hát mégis mit válasszon az ember? És még ha az étlap nem is lehetett olyan régi, amilyen régimódi volt: vajon mennyi idősek lehettek a választható hozzávalók, a hússzeletek, a császármorzsák, a májgombócok? Milyen módon tudnám a barátságos pincér megsértése nélkül kideríteni, mi volt esetleg legalább fagyasztott, és a mélyhűtött alvásnak köszönhetően legalább egyfajta friss? Aztán a mentőötlet: „Mit szoktak önöknél a legszívesebben enni?” – „Bécsi szeletet.” Látszott rajta, hogy őszinte. A szeletek közepesek voltak, de mi győzedelmeskedtünk az étlap felett. Az egyik jól lakottá, a másik boldoggá tett minket.
Túl gyakran már nálunk sincsenek ezek az étlap-monstrumok. Furcsa módon Németországban sokkal gyakrabban találkozom velük. Mi az ideális terjedelme egy étlapnak? Manfred Buchinger, akinél még ma is főzhetek, egyszer azt mondta erre: „Ami ráfér egy palatáblára.” Hát igen. Hogy mekkorának kell lennie ennek a palatáblának, azt már nem tette hozzá. Attól tartok, nem férne át a kocsmaajtón, és Walter alaposan belerokkanna a cipelésbe. Mert: alapjában véve Buchingerrel egyetértünk. Az legyen, ami frissen van. Holnap pedig lesz majd részben más. De: természetesen vannak vendégek, akik bizonyos ételeket mindig és mindenképpen akarnak. És olyan vendégek, akik olyanokat kísérnek, akik nem szeretik azt, amit nem ismernek. Szóval, kompromisszum: a standard étlap. Rajta van a sült hús (Surschnitzel). Meg a pulyka levél salátával. És a zöldségleves. És mivel a vegetáriánus hagymás rostélyosunknak fix rajongótábora van, az is. Egy tésztaételnek lennie kell. Grillezett marhának is kellene lennie. És természetesen, abban a negyedben, amit a híres Nonseum-filozófus, Friedl Umschaid már nevezett „Sch-Weinviertel”-nek, egy szaftos helyi darab az osztrákok kedvenc állatából. Világos. Ezt az étlapot is szezonálisan igazítjuk. De a konyhánk szíve és agya a napi ajánlat. – Amik most akkor legalább krétával a palatáblán? Áh. Az is. A vendéglő előtti sok táblán, amelyek közül az egyik folyton elkerüli a figyelmünket, amire egy találékony vendég még megfejt egy ételt, ami számunkra már prehisztorikus, azaz múlt heti. Az asztalokon cetlik vannak az ajánlatokkal. Eredetileg emlékeztetőnek szántuk a személyzetünknek, mostanában az egyszerűség kedvéért az étlapokhoz mellékeljük. Mivel négy előételt, két levest, két belsőség-ragut, öt főételt és három desszertet ésszerű időn belül nehéz szóban ajánlani. Minden friss és izgalmas, nekünk a visszaszámlálás miatt is: négy adag borjúvese, három adag, két adag. És túl az „első osztályon” ott áll Carina, és felvesz egy nagyobb asztalt: vajon tudja, mi a helyzet az aktuális készlettel ebből a finom belsőségből?
Bevallom, néha panaszkodom egy kicsit Buchinger hajlamára, hogy mindent azonnal el akar adni. A vendégek értékelik. Legalábbis a legtöbben. Persze lennének olyanok, akik az előző előtti heti grillezett és sült nyulat ezen a héten is szívesen látnák, és kissé ingerülten reagálnak, amikor elmondjuk, hogy a Regner egyszerűen csak évente néhányszor ejt el néhány nyulat. Egy másik kisebbség a stíluson akad fenn: az egyszerű, kinyomtatott kiegészítő cetlik nem lennének méltók egy csillagos vendéglőhöz. Hm, akkor mégis jobb minden műbőrben, örökre? Persze lennének kompromisszumok, de azok pénzbe kerülnek. Főleg időbe.
Közben abban is biztos vagyok: az ételek frissességét az étlap frissességéből már egészen jól ki lehet találni. Vendégként egy tiszta papírlap nekem többet ér, mint egy több száz éhes ember által összefogdosott pergamenmappa. Kevesebb étellel és kevesebb kompromisszummal azoknak, akik örökké ugyanazt akarják, azért együtt tudnék élni. Vágyakozva olvasom néha azt a két menüt, amelyek közül az XY ínyencvendéglőben választani lehet, tisztelettel tanulmányozom a fiatal feltörekvők kézzel írt étlapját, egy ételsor klasszikus, egy nemcsak molekulákkal, hanem molekulárisan is. Hm. Én szívesen kérném csak a halmenüt, de a süllőhöz való gratin helyett leveles salátát, és a desszert helyett egy darab keménysajtot. A jól képzett személyzet ilyesmivel már tud bánni. Meg is teszi. „Elnézést, ezért sajnos felárat kell számolnunk a köretcseréért. A desszert után pedig szívesen választhat a sajtkocsinkról.” Na jó. Én éppen egy háromkoronással állok szemben. Ráadásul éltem már meg rosszabbat is. Amikor egy ilyen vendéglő neves tulajdonosa meglehetősen idegesen magyarázta: a galacsinhokhoz egyszerűen csak a püré illik, és ezért csak pürével kapható. Pont. Az étlapja egyébként rendkívül szép volt. A püré, természetesen, jó. Mégis: na ja. Egy kis választék, de főleg egy kis rugalmasság mégsem lenne rossz. Nem kell a végtelenségig terjednie, mondom szakácsként. Mert: vasárnap dél. A standard étlapon zöldségleves, halleves, salátaleves. Az ajánlati listán tök- és Galloway-májgombócleves. Még nincs tizenkettő, Herta ott áll és kérdezi: „Van esetleg császármorzsa levesbe (Frittatensuppe)?” A mi Hertánk a vendégek iránti előzékenység mintaképe, mellesleg híres a kérdéseiről, amiket már néhányszor feltett a konyhán. Természetesen van Frittatensuppe, egy szakács, aki nem tud nulla alatt egy pillanat alatt palacsintatésztát készíteni, az egyszerűen csak kínos, de: miért a fenéért nem választhat a vendég az öt leves közül, ami van? Mindig kell valami plusz?
Erről a „pluszról” egyébként a borajánlatoknál is kiválóan lehet vitatkozni. Buchinger kezdettől fogva kizárólag regionális borokra épített. Bizonyos borújságírók kezdetben húzták a szájukat, jó ég, hol maradnak a vachaui rizlingek, a bordeaux-i borok, a burgenlandi édes borok? Mára a korlátozását alig tekintik már megszorításnak. Ismeretlent felfedezni sokaknak mégis nagyobb öröm, mint a megszokottra hagyatkozni. Az ember elég nyitott arra is, hogy külföldön ne bécsi szeletet rendeljen. Ismerek még németországi embereket is, akik soha nem ragaszkodnának ahhoz, hogy az üdülőhelyükön „túrós-tejszínes tortát” vagy „sárgabarackos palacsintát” egyenek. Hogy a túrós tortát (Topfentorte) még mindig gyakran lefordítják nekik, az valószínűleg egy bizonyos osztrák túlzott segítőkészséggel magyarázható a nagy szomszédainkkal szemben. Legalábbis így gondoltam néhány évvel ezelőttig. Mára már azon tűnődöm, vajon bizonyos németek nem tartják-e saját honfitársaikat kulinárisan nyelvetleneknek. Az egyik krimimben egy hentesnő egy bécsi kiskertszövetkezetben húsgombócokat (Fleischlaberln) készít a barátnőinek. A zsebkönyvben, amely a nagyra becsült Lübbe-kiadónál jelent meg, hirtelen „Frikadellen” (fasírt) lett belőlük. Ó istenem. Félig-meddig magyarázkodásra szorultam. Mára pedig már kiváló lektorom van, aki határozottan azon a véleményen van, hogy olvasó honfitársai elég okosak ahhoz, hogy a regionálisat megértsék, sőt, még szeressék is.
Bár vannak költői hajlamú vendéglősök, akik a megértetésre irányuló törekvésükben mégis inkább kudarcot vallanak. De vajon a távoli külföldről érkező vendég tényleg tudja, mik azok a SKORDOMAKARONA-k? És: rendelni fog olyasmit, amit nem ismer? Vagy továbbáll a következő vendéglőbe, ahol itt Görögországban is van sült krumpli és pizza? Szóval fordításra van szükség: „Szigetelőcső bolognese-i lakók módjára (szósz darált hússal).” Így nemcsak az étel válik kalanddá.
Mielőtt most azon kezdenék el töprengeni, vajon az étlapunk angolra való, inkább gyors fordítása (hogy egy cég negyven vendége à la carte akar enni, tudtuk, hogy távoli országokból érkező emberekről van szó, csak egy órával az érkezésük előtt tudtuk meg) teljesen tökéletes volt-e, vagy okozott-e itt-ott nevetéstől könnyes szemeket, vissza az elejére, a tiszteletreméltó, pompás, terjedelmes étlapokhoz. A pristinai Grand Hotelben legalábbis a 80-as években nemesi kötelezettség volt. És az is, hogy rögtön nyolc nyelven kínálták azt, amire a gyomor vágyik. Ernest férjem nagy örömmel olvasta ott a „sonka ékszerrel” és a „Chateaubriand lóháton” (Chateaubriand à cheval) tételeket. Ki akarna ilyesmit egy díszítésre, vagy akár a régimódi Chateaubriand au Cheval-ra cserélni? Az étlapok egyszerűen sokkal többek, mint információs cetlik. Megmutatják nekünk, szakácsoknak, milyenek vagyunk: bőségesek, kreatívak, takarékosak, csinosak, zsíros foltokkal tarkítottak, ragyogóak, túlcsordulók, alkalmazkodók – és tele néha kétségbeesett igyekezettel, hogy megértsenek, sőt, ami még több: szeressenek minket.