A-La-Carte

Alul nélkül (2011/4)

Alsó nélküli hangok Marrákesből vagy Hogyan tanultam meg jól szellőzően citromos csirkét enni. Szöveg: Christian Seiler · Illusztráció: Markus Roost Amikor a marrákesi bazárokban, talán tíz percre a Djemaa El Fna-tól, elvesztettem a tájékozódási képességemet, egy rövid kétségbeesett pillanat után a buddhista megvilágosodás ért, hogy hagyjam magam beleengedni az itt és mostba…


Alsó nélkül

Hangok Marrákesből vagy Hogyan tanultam meg jól szellőzően citromos csirkét enni.

Szöveg: Christian Seiler · Illusztráció: Markus Roost

Amikor a marrákesi bazárokban, talán tíz percre a Djemaa El Fna-tól, elvesztettem a tájékozódási képességemet, egy rövid kétségbeesett pillanat után a buddhista megvilágosodás ért, hogy hagyjam magam beleengedni az itt és mostba.

Fehér inget viseltem, amely a testemre tapadt. A farmernadrágom nehéznek és merevnek hatott, a méretre készült cipőim pedig, amelyeket egy cipőtisztító éppen művészi módon fényesre pucolt, úgy tűntek, mint egy haflingi mén patái. Meleg volt, biztosan negyven fok. Vajon cipel valaki negyven fokban tweedzakót <a bazárokon keresztül? Visel valaki fényesre pucolt méretre készült cipőt? Én igen.

Meg kell értenetek. A csomagom nem érkezett meg, és a bőröndben voltak mindazok a ruhadarabok, amelyeket egy szürke októberi napon az utazási vágy optimizmusával a bőröndömbe pakoltam: póló, edzőcipő, könnyű vászonnadrágok, több fürdőnadrág is, szóval minden, amire az embernek szüksége van negyven fokban. De miután végtelenül hosszú időt töltöttem az elveszett csomagok ügyintézőjével, aki nagy nyugalommal töltötte ki azokat a nyomtatványokat, amelyeket alá kell írni és le kell pecsételni arra az esetre, ha a bőrönd nem érkezik meg, most szükségét éreztem, hogy minden, amim van, nálam legyen, karnyújtásnyira, és ez átváltoztatott egy izzadó, ragacsos testté, amely nem tudta, hol van, és már csak egyetlen vágya volt: adjatok nekem egy dzsellabát.

Egy dzsellaba, ez abban a pillanatban világossá vált számomra, a válasz volt minden kérdésre, legalábbis minden releváns kérdésre, amely abban a pillanatban gyötört: Mit tegyek a hőség ellen? Hová tegyem a kezem? Új lefolyók az izzadságnak?

Még nem alkottam véleményt arról, hogy a marokkói urak, akik földig érő ruháikban elsiettek mellettem – néha sietős léptekkel, egy fotelkeretekkel toronyig megrakott szamarat húzva maguk után, néha pedig ingerlően lassan, mert ki kellett pihenniük a nemrég elfogyasztott, édes borsmentatea élvezetét –, elegánsan néztek-e ki vagy szegényesen, autentikusan vagy festőien, jól vagy rosszul. Időközben úgy gondolom, hogy a dzsellaba egy alkalmas eszköz az esztétikai demokráciához – mindenki egyformán néz ki ebben a ruhában. Jól. Mindenkit átjár az a hűsítő érzés, amelyet minden lépés alulról felfelé fúj.

Irigykedve néztem a férfiakat a csuháikban. Tényleg meg kellene szabadulnom az átizzadt ruháimtól és egy dzsellabába bújni? Nem lennék végtelenül nevetséges?

Erre tudtam a választ: természetesen. De úgy döntöttem, átugrom a képzelt kínos helyzetek árnyékán, és a kulturális gátakat a fizikai jólétem javára legyőzöm, mert őszintén szólva, ki ütközne meg azon Marrákes bazárjainak szűk kanyarulataiban, hogy egy magas, közép-európai férfi <dzsellabában küzdi át magát a tömegen, kiválóan álcázva azzal, hogy a hőség amúgy is régóta berber arcbőrt varázsolt az arcára?

Mindenkinek ajánlani tudom, hogy tegyen valami cikis dolgot, ha az hűsít. Érdekes, kissé erkölcstelen érzés, attól függően, hogyan áll az ember az alsónemű kérdéséhez. Percek alatt kifejlesztettem egy képességet arra, hogy észrevegyem, visel-e az adott járókelő alsónadrágot a dzsellabája alatt, vagy sem. A szemében látod.

A korábbi ruháimhoz, amikor még elegáns közép-európai voltam, vettem egy tengerészsákot. A bőrcipőim helyett, amiket a zsákba tömtem, szereztem fürdőpapucsot, ami állítólag Nike volt, de itt pár euróért hozzá lehetett jutni, szóval eltekintettem attól, hogy eredetiségigazolást kérjek. Most a felszerelésem teljes volt, gondoskodhattam róla, hogy megtaláljam az utat oda, ahova Allah a következő órákban szánt.

Marrákes egy mítosz. A <délnyugat-marokkói milliós város nemcsak csaknem ezeréves történelemmel rendelkezik mint különböző uralkodói dinasztiák harcok övezte központja, és nemcsak gazdag kínálata van fantasztikus, középkori építészetnek és várostervezésnek. Marrákes egy olyan hely is, amelynek varázsa durva ellentétek keveredéséből fakad. Piszok és pompa. Szegénység és gazdagság. Történelem és jelen.

A Djemaa El Fna-n, Marrákes főterén, virágoznak a történetek. Amikor a hatalmas téren, Afrika leghíresebb terén, egy csoport ember gyűlik össze, akik tátott szájjal figyelik az egyiket, aki köztük ül és rekedtes hangon beszél, a szájáról olvassák le a szavakat, egyszerre nevetnek fel vagy fütyülnek a fogaik között, akkor egy minőségi mesemondó van munkában. A történetei minősége határozza meg a jövedelmét. Leül egy szőnyegre, az egyetlen munkaeszközére, és elkezdi a mesét, és attól függően, hogy a történet izgalmas-e vagy sem, az emberek megállnak, hagyják magukat elragadni, és később, amikor a csattanó elhangzott, mélyen a zsebükbe nyúlnak, hogy pár dirhammal fizessenek azért a szórakozásért, amelyben részük volt.

Talán a mesemondók jó példák arra, mennyire kiesett Marrákes az időből – legalábbis a mi időnkből. A város mozgalmas és szűk, zümmög. De a zümmögésnek más a dallama, mint az európai nagyvárosokban, ahol az Apple iPhone-ok hangtervezése gondoskodott arról, hogy London lassan hasonuljon Párizshoz, Antwerpen pedig Bázelhez. Marrákesben a mozgalmas életet élők tekintete nemcsak az okostelefonjuk kijelzőjére irányul. Talán a tekintet a megfelelő leágazást keresi a bazárokban, hogy mélyebbre hatoljon a műhelyek <és miniatűr üzletek, a turistacsapdák és kincstárak labirintusába. Talán megpróbálja valaki más tekintetét elkapni, és így létrehozni a kapcsolatot, amely ahhoz kell, hogy cipőt pucoljon, papucsot adjon el, egy kört vezessen a medinában. Üzletet ajánlani, alkudni egy árról, egy üzletkötést megünnepelni.

Csoszogtam, most már kifogástalanul szellőzően, valamerre, és csodálatos dolgokat láttam. Láttam kovácsokat, akik apró barlangokban, amelyeket műhelynek hívtak, a földön ültek és drótokat hajlítottak csodálatos lámpakeretekké. Láttam festőket, akik tetőtől talpig felvették azt a színt, ami a kádakban volt, amelyekbe a kendőket és anyagokat mártották. Hagyta, hogy fekete-afrikai varázslók megmutassák a sólymokat és kaméleonokat, amelyeknek olyan erőkkel kellene rendelkezniük, amelyek specifikumait a silány franko-arabommal nem értettem. Turkáltam nadrágzsebgalériákban, ahol fantasztikus maszkok és naiv képek voltak kiállítva. Megittam egy liter borsmentateát, miközben hagytam, hogy szőnyegeket mutogassanak, amelyek pompásak voltak, mindenféle méretű kelimek fantasztikus színekben és mintákban, mindkét oldalán használható, centiméter vastag berber szőnyegek, és már azon gondolkoztam, nem tudnék-e a dzsellabám alatt szőnyegekbe tekeredni, hogy a határátlépést észrevétlenül oldjam meg … az ember furcsa ötletekkel áll elő, ha nincs rajta alsónadrág.

Természetesen eljutottam a bazár olyan részeire is, ahol enni lehetett. Egy standnál, amely előtt marokkóiak nagy csoportja gyűlt össze, vettem egy meleg lepénykenyeret, amelyet az eladó vigyorogva felvágott, és egy keménytojást meg egy villámgyorsan felaprított paradicsomot dobott a keletkezett nyílásba. Emellett rámutatott egy üstre, amelyben mindenféle ragu főtt, kétségtelenül csak néhány csirkekörmöt tudtam azonosítani. Ahhoz viszont még túl korán volt a nap folyamán.

A kenyér jó volt. Erőt gyűjtve masíroztam tovább, fülkék mellett, ahol ékszereket készítettek, terek mellett, ahol régebben rabszolgákat adtak el, olyan sikátorokon keresztül, ahol római kömény illata szállt, ami úgy nézett ki, mint a sáfrány, átjárókon belüli helyekre, ahol táskák és papucsok lógtak a mennyezetről. Akkor tudtam, hogy most már csak a mopedeseket kell követnem, akik lélegzetelállító sebességgel, megelőző jelleggel dudálva – hogy öreg és fiatal asszonyok, fürge és lassú turisták, nyomorékok, szamarak és én félreugorjunk –, szántották át a tömeget. Én is velük tartottam az árral, aztán újra szabad ég alatt voltam, és megláttam a Koutoubia-mecset tornyát, 77 méter magas, majdnem 900 éves, durva homokkőtömbökből építve, és akkor, mintha rám várt volna, a müezzin elkezdett énekelni.

Érdes, de lágy hangon hívott, kicsit úgy, mintha Zucchero prédikátorrá avanzsált volna. A hívás vad szépségű volt. Megálltam, hogy ne maradjak le a hipnotikus, szinte dallamtalan hatásból, tátott szájjal néztem a Marrákes feletti eget, amikor egy kéz nehezedett a vállamra, és egy ismerős hang kérdezte: „Te vagy az, Seiler?”

Mit kellett volna válaszolnom? Én voltam. Ha bárki előre megjósolta volna, hogy Afrika legnyüzsgőbb terén megölelek egy elegáns, osztrák grófot úgy, hogy nincs rajtam alsónemű, párbajra hívtam volna. De a gróf már el is tolt magától egy karnyújtásnyira, anélkül, hogy levette volna a kezét a vállamról, és alapos vizsgálatnak vetett alá.

„Mit mondjak … sikkes” – mondta.

„Ne mondj semmit” – mondtam.

Ő maga egy könnyű, kissé gyűrött lenvászon nadrágot, New Balance edzőcipőt és egy fehér Lacoste pólót viselt. Azt, amit éppen viselni szoktak délen.

Mielőtt nevetni kezdett volna, eszembe jutott, mit kell kérdeznem tőle, hogy a beszélgetés ne sikljon ki.

„Hol kapunk itt valami normálisat enni?”

„Ja úgy” – válaszolta a gróf.

Aztán nagyjából oda meredt, ahol a müezzin hangja éppen elenyészett a levegőben, és tíz másodperc várakozás után így szólt: „Menjünk a Café de la Poste-ba. De talán előbb szeretnél átöltözni.”

A Café de la Poste pompás emléke azoknak az időknek, amikor az európaiak Marrákesben még gyarmati sisakot viseltek. A kávézó az újvárosban található, taxival csak néhány percre a medinától, fekete-fehér csempézett padlózatával és sötétre festett bambuszbútorozásával egy letűnt korszak teljes eleganciáját és hűvösségét árasztja. Nemcsak hogy a legfontosabb francia újságok is kint vannak, de tisztességes salade niçoise-t vagy kontinentális reggelit is szolgálnak fel, amelynél semmi kívánnivalót nem hagynak maguk után.

Megittam egy kávét, a gróf teát választott. Igaza volt.

„Mit csinálsz Marrákesben?” – kérdeztem végül tőle, amikor a kávézó hűvös belsejében leadtuk a rendelésünket.

„Ó” – mondta –, ezen a ponton eszembe jutott, mennyire mélyen beépítették sok osztrák arisztokrata társalgási mintájába a körülmények miatti halk panaszáradatot –, „kifejezetten utálom a telet.”

„Azt akarod mondani, hogy egész télen itt vagy?”

„Nem, csak karácsonyig. Aztán megyek Guatemalába. Marrákesben januárban alig van harminc fok.”

Aztán elmesélte, hogy addig a Riad El Fennben bérelt egy kis lakosztályt, ami très agréable, szívesen meggyőződhetek róla magam is. Kicsit el kellett gondolkoznom rajta, hogyan fér össze a lakosztály és a kicsi fogalma, amíg eszembe nem jutott, hogy feltehetően nem sok olyan lakosztály van, ami nagynak tűnik valakinek, aki Stájerországban egy egész kastélyban lakik, bár, egy kis kastélyban, ne túlozzunk …

A gróf fejben sorba rendezte az elkövetkező napok kötelezettségeit, egy tevékenység, amitől nagyjából olyan okosnak tűnt, mint én, miközben a müezzint hallgattam.

„Holnap nem érek rá” – mondta, és megnevezett egy európai főnemesi nevet, akinél holnap vacsorára várják, nagy konyhával és transztáncossal együtt, és holnapután, „ó”, akkor egy kicsit kijjebb kell mennie ismerősök kasbahjába, akik Yves Saint Laurent kertjével törődnek, „akkor sem érek rá”.

„De” – újra rám fókuszálta a tekintetét –, „hol eszel ma?”

Túlterhelten vontam meg a vállam.

„Marokkóit vagy franciát?” – kérdezte a gróf.

„Marokkóit” – válaszoltam, ő pedig örömében, hogy ezt válaszoltam, összecsapta a tenyerét.

„Kiváló” – mondta –, „szerzek nekünk egy asztalt az Al Fassiában.”

Majdnem lekéstük az időpontot az Al Fassiában, mert amikor el akartam menni a grófért a Riad El Fennbe, először eltévedtem a medinában, aztán a sok szépségtől kábultan, a hatalmas lakosztályában. A ház, amely Richard Branson húgának, Vanessának a tulajdonában van, kívülről nem mutatott többet egy kis ajtónál egy magas falon.

Amikor végül megértettem, hogy ennek az ajtónak valóban egy olyan szálloda bejáratának kell lennie, amelyben a gróf, az előkelő sznobizmus mintaképe, megszáll, a medina feletti fény már vörösebb és melegebb lett, és a fehér ingemen, amelyet a Zaraban vettem, már látszott a késés nyoma.

Egy hosszú, sötét folyosón botladoztam be a ház belsejébe, a falakon telített, erős színek, és a folyosó végén a három udvar közül az első, fény, növények, merészen mintázott kőpadló, egy szökőkút csörgedezése és, ízlésesen a fülkékbe illesztve, kárpitozott ülőhelyek.

A gróf. Különös ember, de tudja, mi a szép.

A lakosztálya egy oszlopcsarnok mögött helyezkedett el, volt kijárata a tetőre, ahonnan belátni az egész Medinát, és egy saját merülőmedencéje, amelyben a fickó ült, és épp ivott valamit. Elég udvarias voltam ahhoz, hogy ne kérdezzem meg, hányadikat.

„Nézz körül” – mondta, és én körülnéztem.

A földes vörös, amire Marrákes összes házát festeni kell, a lenyugvó nap fényében még erőteljesebbé, mélyebbé vált. Délen kirajzolódtak az Atlasz-hegység messze 4000 méter feletti csúcsai, különféle szürke és kék árnyalatú párás körvonalakkal. Míg a szukokban, amelyeken keresztüljöttem, a nyüzsgés elérte hektikus csúcspontját, és a kereskedők alkudozása, a szamárhajcsárok kiabálása és a robogósok dudálása szolgáltatta a megfelelő aláfestő zenét, az El Fenn tetője felett a nyugalom kupolája borult. Valahonnan kellemes illatok áradtak a teraszra. Az ital, amelyet a gróf töltött nekem, erős és tiszta volt.

Már sötét volt, amikor elindultunk az étterembe, amelyről a gróf azt ígérte, sehol sincs jobb marokkói konyha, mint itt. Nem messze a Café de la Poste-tól szálltunk ki a taxiból, és egy barátságos, világos öltönyös pincér vezetett be minket az Al Fassia belsejébe, ahol olyan mosoly fogadott minket, amely mindig fenyegetett azzal, hogy hangos nevetésbe csap át. Így jutottunk az asztalunkhoz, haha, az étlaphoz, haha, a rendeléshez.

Az Al Fassia egy étterem, amelyet csak nők vezetnek. Egyedül az ajtónálló férfi, és a gróf felvilágosított arról, hogy országszerte virágoznak az ilyen szövetkezetek, ahol olyan nők fognak össze, akiknek elegük van abból, hogy a férfiak után takarítsák a piszkot, és még a hangulatuknak is ki legyenek szolgáltatva.

Az Al Fassia étteremben ez világos egyenruhát viselő nők hiánytalan felszolgálásában nyilvánul meg. Némelyikük fehér fejkendőt viselt, másoknak csak feltűzve volt a hajuk.

A nevetés megkérdezte a grófot, hogy „szokás szerint” akarja-e kezdeni a menüt.

„Ó” – válaszolta a gróf. Ez igent jelentett.

Pár perc múlva egy sor kis agyagtálat hoztak ki, bennük marokkói salátákkal. Köménnyel fűszerezett, pácolt sárgarépa. Langyos, kis kockákra vágott báránymáj. Édes paradicsomsaláta. Uborkapép petrezselyemmel. Ízletesen fűszerezett céklafalatok.

Azonnal megértettem, milyen kitűnő az Al Fassia konyhája, és ugyanilyen gyorsan megértettem, hol vannak a jó marokkói konyha súlypontjai: Az ételek ízletességéről van szó, nem pedig az érvényesülésükről egy felsőbbrendű csípősség vagy fűszerezettség szolgálatában. Persze, a kömény ennek a konyhának a sajátossága, de nem dogma. És a csípősség is kívánatos, de csak olyan dózisban, amelyre más aromák építhetnek és kibontakozhatnak, sohasem előtérbe helyezve, mindig a sokrétű egész szolgálatában.

Nem tartott sokáig, amíg a tizenkét vagy tizenöt tálka kiürült, a villák, majd az arisztokratikus ujjak megtisztították őket, joggal, ahogy a polgári mutatóujjam megerősítette.

Most a csirkét akartam olívabogyóval és citrommal, a marokkói konyha bécsi szeletét. A gróf, aki kissé sértődött volt amiatt, hogy nem akartam megosztani vele a mandulás és mazsolás bárányvállat, ami csak két személyre volt, dupla adagot rendelt magának.

A csirke a tajine-ban érkezett, az észak-afrikaiak domború párolóedényében. Darabokra volt szedve, és párolt hagymából, savanyított citromdarabokból és fekete olívabogyókból álló sűrű háló vette körül. A lé, amelyet a csirke párolgás közben engedett, beszívódott a zöldségekbe, és kerek, összetett ízt eredményezett, amelyet a citrom savassága élénkített, és a bors részleges csípőssége kerekített le.

A gróf közben a fogaival a bárányba harapott, nekem sietnem kellett, hogy kapjak még néhányat a puha, édes mandulából, és sejtsem, milyen bátran volt fűszerezve a hús, aromás határmezsgye az édesség, a csípősség és a sós íz háromszögében.

Közben a nevetés rövid viziteket tett nálunk. A hordozójának minden keze tele volt munkával. Az étterem nemcsak egyszer, hanem rögtön kétszer is be volt foglalva, első esti műszak fél nyolctól fél tízig, második esti műszak utána. Minden asztal duplán foglalt volt aznap este. Csak a miénk nem, arról a gróf gondoskodott.

„Nem engedhetik el a barátomat, mielőtt megkóstolta volna az édes kuszkuszt” – csicseregte. Az érv hatott. Maradhattunk. Egy négyfős szomszédos asztalnál két pár, akik mindketten kettesben töltött estre rendezkedtek be, mogorván foglalt helyet egymás mellett.

Mivel a kuszkusz talán magányosnak érezte volna magát az asztalunkon, a gróf marokkói palacsintát is rendelt, ami jól illett a képbe. Tehát palacsintát, kuszkuszt ettünk, végül kuszkusszal töltött palacsintát, ezt a találmányt, ha elterjedne, a magunkénak mondhatjuk.

Míg a gróf az elkövetkező napokban elvégezte a társadalmi rangjának megfelelő látogatásokat Dinges bárónál és Bums grófnál, palotákban libamájat tömött magába és nézte a fekete hajú hölgyeket, amint programozott ájulásba táncolják magukat, én Marrákes Medinájában kóboroltam és az utcán ettem.

Fahéjjal meghintett érett narancsot ettem, és boldog voltam. Zöldséglevest ettem a nagy serpenyőből, és boldog voltam. Narancsot facsartattam, és nemes egyszerűséggel átsiklottam afelett, hogy a levet vízzel hígították, még mindig jó ízű volt.

Este a mindennapi csodát figyeltem, a Djemaa El Fna átalakulását. Napközben a háromszög alakú tér üres – ha eltekintünk néhány ezer embertől, akik a mesemondók köré gyűlnek, két bokszoló fiút néznek, vagy a kígyóbűvölőket, akik fuvoláikkal hangulatba hozzák a kobrát.

De amint a fény vörösre vált, előkerülnek a kifőzdék. A semmiből jönnek, pár mozdulat, és hirtelen egy konyha áll a téren, egy második, a tizedik, a századik, körülötte padok és asztalok, és máris gőzölögni kezd a <Djemaa El Fna felett, fehér füst száll fel, amely ezer illatból áll, sok közülük finom és kifinomult, némelyik túl sötét vagy idegen egy olyan számára, mint én.

Nem tudtam rávenni magam, hogy halat egyek. Ehhez a szukokban lévő pultok, ahonnan a hal valószínűleg származott, túl kalandosnak tűntek, jég nélkül vannak, és ha tudni akarod, milyen halat árulnak itt, a kereskedőknek először el kell zavarniuk a légyrajt, amely épp megszállta.

De a csirke jó volt, amely mindenféle zöldséges kombinációban úszott a fazékban, fűszeresen és puhán, és ha elfogadtam volna mindazok ajánlatát, akik mellettem ültek és olyan ételeket választottak, amelyek hozzávalói nem voltak első ránézésre felismerhetőek, akkor most már tudnám, hogyan készítik a marha orrcimpáját és a bárány heréjét, a tenger csigáit és a kos bőrét. 

De hiányzott a gróf hűvös tekintete, aki minden fazék levében felismeri a világot, ahogy forog, és ha késő este beértem a szállodámba, a varázslatos Les Jardins de Koutoubiába, rendszeresen volt még kedvem elmajszolni néhány Ka’ab al Ghazalt, a gazellaszarvakat, amelyeket a szobámban készítettek elő nekem, vagy a diós Ghribát, fűszeres, cukrozott diós süteményeket.

Röviddel az elutazásom előtt találkoztam a gróffal.

Ellenőrizte, vajon a megfelelő helyeken jártam-e.

„Megkóstoltad a csigát a <Djemaa El Fna-n?”

„Nincs.”

„Gyáva.”

„Tudom.”

„Voltál a szukokban a belsőséggrillnél?”

„Nincs.”

„Kötelező.”

„Megmutatod az utat?”

„Ó. Sajnos találkozóm van.”

A tetőn lévő medencére gondolt, biztos vagyok benne.

„De a Maison Maroc” – lihegte a gróf. „Voltál ott?”

„Nem 

„Vissza kell jönnöd. Húsvétkor. Akkor itt a legszebb minden. Megígéred?”

Megígérem.

Ha addigra előkerült a bőröndöm.

Édes kuszkusz

Sejteni lehet, milyen kényes tud lenni valami rendkívül egyszerű dolog, ha némi gondossággal, odaadással, vajjal és narancsvirágvízzel készítik:

Az egész családnak

1 kg kuszkusz
200 g hámozott mandulabél
300 ml tej
1 citrom
Porcukor és
fahéj a díszítéshez
Narancsvirágvíz (a <tej ízesítéséhez)
75 g vaj
földimogyoró-olaj

A kuszkuszt egy nagy, kerek tálban szétteríteni, és kevés vízzel meg 1 ek olajjal elkeverni, majd a kuszkuszfőző szűrőbetétjébe tenni (itt mindenki, akinek nincs ilyen batárja, egy kétrészes szett, vízforraló edény és ráillesztett szűrő, amelyben a kuszkusz párolódik, problémával szembesül. Tény, hogy a párolás a kuszkusz megfelelő elkészítési módja, a szemek így kíméletesebben főnek, mint forrásban lévő vízben. Tehát vagy a már meglévő gőzpárolót használni, venni egy kuszkuszfőzőt az orientális boltban, vagy rögtönzött konstrukciót készíteni egy nagy szűrőből, amelyet egy csak félig vízzel töltött fazékra helyeznek). A kuszkuszfőző alsó lábasában 400 ml vizet citromgerezdekkel felforralni.

A kuszkuszos edényt a forrásban lévő vizes lábasra helyezni, és amint gőz jön ki, 20 percig főzni. A kuszkuszt visszatenni a tálba, elkeverni, és hozzáadni a tej és a vaj harmadát. Rövid ideig pihentetni, visszatenni a betétbe és további 20 percig főzni. A kuszkuszt még egyszer a tálba tenni, ugyanúgy elkeverni a tej és vaj harmadával, és további 20 percig főzni.

Közben a mandulát egy serpenyőben egy csepp olajjal megpirítani, kivenni és papírtörlőre tenni. A kuszkuszt egy gyúródeszkára tenni, vajjal és a maradék tejjel elkeverni, majd felhalmozni. A kuszkuszkupolát porcukorral és fahéjmintákkal díszíteni, a közepére pedig elhelyezni az aprított mandulát. Mellé narancsvirágvízzel ízesített hideg tejet kínálni.

Címek

café de la poste
Boulevard El Mansour Eddahbi/Ave Imam Malik, Gueliz
T +212 (0)2443-30 38
www.grandcafedelaposte.com

Al fassia
55 Boulevard Zerktouni | Guéliz
T +212 (0)2443-40 60
www.alfassia.com


riad el fenn
Derb Moullay Abdullah Ben Hezzian
Bab El Ksour, Medina
t +212 (0)524-44 12 10, +212 (0)524-44 12 20
Marrakech www.riadelfenn.com

Les Jardins de Koutoubia
26 rue de la Koutoubia
40000 MARRAKECH – MAROC
T +212 (0)524-38 88 00
www.lesjardinsdelakoutoubia.com

további információk:
www.marrakech-info.com

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!