Egyszerre lehet sokat ígérőnek és semminek lenni.
Ősidők óta a neveknek varázslatos erejük van.
Legyen szó a mesebeli Rumpelstilzchenről, aki darabokra szaggatja magát, mert a molnár lánya ismeri a nevét, vagy egy felkapott étteremről, ahol a televíziós színész legbelül összetörik, mert a főpincér nem ismeri a nevét: érzelem és varázslat mindig ott lapul a háttérben.
Ez természetesen kiszolgáltatottá tesz a visszaélésekkel szemben. Nemrégiben letartóztattak egy urat, aki évtizedeken át vidám, vagy
legalábbis költséges életet élt a Rockefeller-dinasztia állítólagos tagjaként. Ez kétségtelenül sokkal hamarabb kudarcot vallott volna, ha ugyanolyan valótlanul azt állította volna, hogy Max Mustermannak vagy Ernst Strassernek hívják.
Ennek megfelelően kényes a téma a névvédelem kérdésében, még és különösen az italoknál. Aki például egy ragadós barna üdítőt „Original Altwiener Gogagola” néven akar piacra dobni, vagy „Ried Haut Brion” néven kíván forgalomba hozni borvidéki Zweigeltet, annak érthető módon problémákra kell számítania.
Bár nem is olyan régen az amerikai Anheuser-Busch konszern is megpróbálta a „Budweiser” márkanév alatt forgalmazott vizes sörparódiája védelme érdekében jogilag megtiltani a több évszázada Budweisban működő Budweiser sörgyárnak a „Budweiser” név használatát.
Itt felmerülhetne a remény, hogy Európa még nem olyan brutálisan „ügyvédiesedett”, mint az USA. Végül is például a Red Bullt sem perelték be a magyar tradicionális borászok csak azért, mert ők már sokkal régebb óta sajtolják az „Egri Bikavért”. És szintén tisztázatlan maradt szerencsére, hogy a jelenlegi kormánypártok vagy a kedvelt andaui borász elkövettek-e szerzői jogi jogsértést a „Fekete-Piros” kifejezés használatával.
Ezzel az Európa-barát szemlélettel szemben szól azonban az a tény, hogy olasz oldalról napjainkban erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy jogilag megtiltsák a horvát szomszédnak, hogy rusztikus desszertbor-különlegességét, a „Prosek”-et úgy nevezze, ahogy az valójában hívják. Az érvelés szerint akut összetévesztési veszély áll fenn a Proseccóval. Ám bárki, aki valaha is kapcsolatba került a Prosekkel és a Proseccóval, még csukott szemmel is meg tudja különböztetni őket egymástól. Valószínűleg még az érzés is eléggé eltérő, ha az emberrel Proseket vagy Proseccót locsolnak.
Az összetévesztés veszélye a hasonlóan csengő nevek miatt tehát nagyjából akkora, mint a sonka és a palacsinta, vagy az Ouzo és az Omo esetében. (Bár az utóbbi két anyag esetén eleve hajlamosak vagyunk lebeszélni a szájnyálkahártyával való érintkezésről.)
Másképpen fogalmazva: majdnem ugyanilyen joggal csatlakozhatnának mások is a Prosek-perhez, mint az olasz Prosecco-termelők, például a Prozac antidepresszáns gyártói, az anatómiai intézetekben és kórházakban foglalkoztatott boncmester-asszisztensek vagy DJ Ötzi dalszövegírója („Prost, ihr Säcke!”).
Reméljük tehát, hogy újra fegyverszünet áll be a névvédelem frontján, hogy ha belátható időn belül sor kerülne az FPÖ és a Team Stronach fúziójára, az így létrejött hibrid szervezet nem akarja majd kizárólagosan lefoglalni a „Kékfrankos” nevet; és hogy továbbra is büntetlenül lehet majd az inaktív futballpartjelzőket „dísz-zászlólengetőnek”, az SPÖ-közeli Naturfreunde hegymászó egyesület tagjait pedig „Vörös-csúcsosoknak” nevezni.
Azonban ennek is kell lenni határainak.
Vegyük például azt a teljesen jogosan kiváló hírnévnek örvendő ínyenc magazint, amelyet Önök, kedves olvasóink, éppen az utolsó oldalon nyitottak ki.
Hogy egyre több étteremüzemeltető próbál meg egy keveset ennek a periodikának a legendás fényéből a saját üzletére is átsugároztatni azáltal, hogy gyerekes módon azokat az ételeket, amelyeket a fix menü mellett is lehet rendelni, pimaszul plagiált „A la Carte” elnevezéssel kínálja: ez szerintünk már egy kicsit túl messzire megy.