A-La-Carte

Négylábúak örökbeadása (2023/3)

Ki melyiket kapja? A vendégek
elhelyezése az éttermekben diplomáciai érzéket, Tetris-tehetséget és jövőbelátó képességeket igényel. Értekezés az asztalok természetéről.


A gyerekrajzokon egy asztal általában egy szögletes U, amely fejjel lefelé áll. Két vonal a lábaknak, egy a lapnak. A haladóbb rajzokon az asztal négy lába már elölnézetben is megjelenhet, vagy akár egy többé-kevésbé karcsú oszlopláb is. A műszaki alaprajzokon az asztal egy kerek, négyzet alakú vagy téglalap alakú tárgy, amelyet itt-ott helyeztek el a térben, és tervezési célokból talán egérkattintással virtuálisan tologatható. Amivel már közelebb is kerültünk a lényeghez. A vendéglátósok számára ugyanis az asztal az a néma, mégis oly beszédes színpad, amelyen és amely körül minden zajlik. Az asztalok elhelyezése, és mindenekelőtt azok kiosztása, örökös kötéltánc, közepes méretű drámákkal, átépítési stresszel és visszaforduló vendégekkel fűszerezve.

Az asztalok lényegéről szóló értekezés tartalmazhatna kirándulásokat a „macskaasztal” (félreeső asztal) történetébe, vagy a biedermeier kori kerek asztalok megjelenésébe, amelyek már nem irányoztak elő asztalfőt, hanem egyenrangú ülőpartnereket. Hosszabban el lehetne időzni a „törzsasztal” szó kettős jelentésén – egyszer egy konkrét asztalt értünk alatta (amelyre főleg idősebb úriemberek bécsi kávéházakban évtizedes napi jelenlét után szinte tulajdonjogot tartanak igényt), máskor egy többé-kevésbé állandó emberi kört, amely rendszeresen összejön egy asztalnál. Itt azonban mindenekelőtt a vendégek és vendéglátósok asztalokhoz és azok elhelyezéséhez fűződő viszonyáról lesz szó. Egy láthatóan rendkívül érzelemgazdag viszonyról, ahogy az sok beszélgetésből kiderül.

A megfelelő asztal nemcsak a korábbi távozásról vagy a záróra utáni bőséges italozásról és a nagyvonalú elégedettségi borravalóról dönthet. Többek között a megkülönböztetés eszköze és az irigység táptalaja is: „Évek óta mindig ezt a nagyszerű asztalt kapjuk balra az ablaknál, anélkül, hogy ezt külön kérnünk kellene”, „Ó, ti szegények, tényleg ott kellett ülnötök?”, „Miért ülnek ők foglalás nélkül ott az ablaknál, mi meg itt a WC mellett?”. A megfelelő asztal új törzsvendégeket hozhat és elüldözheti a régieket; képzeljük el azt a döfést, amit az utóbbiak érezhetnek, ha egyszer nem kapják meg a megszokott asztalukat, mert ott már más, láthatóan fontosabbnak ítélt vendégeket helyeztek el. A megfelelő asztal még esküvői statisztikákat és szingliadatokat is befolyásolhat, ha az első randin a hangulat alapján a „találkozunk még” vagy a „megint semmi” ítélet születik.

Csak az a baj, hogy egyrészt a legtöbb étterem nem tud kizárólag ideális asztalokat felmutatni, másrészt az éttermi legjobb asztal kérdésére nem lehet egyértelmű választ adni – hiába írt Feng Shui úr akármennyi tanácsadó könyvet. Vannak éttermek, amelyeket úgy terveztek, hogy az asztalok egyenértékűnek számítsanak: a katalán El Celler de Can Roca-ban, a World’s 50 Best Restaurants listáján 2013-ban első helyezett étteremben az összes asztal egy sorban áll egy háromszögletű átrium mentén. Máshol azonban az asztalok vonzereje közötti különbség egyértelmű. A háromcsillagos Mirazur étteremben, a francia Riviérán, Menton szélén, minden vendég magasan a tenger felett ül. De csak kevés asztal áll közvetlenül az ablakfrontnál, és rendelkezik azzal, amit az ingatlanhirdetésekben akadálytalan panorámakilátásnak neveznek. (Az első osztályú, kilátással rendelkező asztalok hátránya: folyamatosan az asztalunk mellett álló vendégek vannak, akik az első sorból fotózzák a kilátást.) Bizonyos éttermekben van egyetlen kétségkívül legjobb asztal: például az esküvőre vágyók körében népszerű Table No. 56 az Eiffel Tower Restaurant-ban Las Vegasban, szabad kilátással a Bellagio szökőkutakra, vagy a legendás párizsi Tour d’Argent íves első sorában lévő ikonikus asztal, kilátással a Szajnára és a Notre-Dame-ra (amikor a katedrális 2019-ben éppen vacsoraidőben égett, az étterem egyébként zárva volt – hétfő lévén). Aki pedig nem tériszonyos, az a söldeni ice Q vendégeként, ahol a James Bond-film, a Spectre egyes jeleneteit is forgatták, valószínűleg sokat adna az üvegfrontnál lévő, szakadék feletti sarokasztalért.

Hogy egy kevésbé látványos étteremben melyik a legjobb, a megfelelő asztal, az személyes preferenciáktól függ. Egyesek szeretik a csendet, mert meg kell beszélniük valamit vagy zajérzékenyek, mások egy túl csendes sarokban kirekesztve érzik magukat, vagy idegesek lesznek, mert még el kell szórakoztatniuk egymást. Vannak, akik legszívesebben a söntésnél ülnek és fütyülnek az asztalterítőre (legendás státusza van ebben a fajban a bécsi Gasthaus Grünauer és az Eckel étterem söntés melletti asztalainak), mások egy megterített éttermet részesítenek előnyben. Még a WC-hez vezető legrövidebb út is lehet kívánatos tényező bizonyos életszakaszokban (bár ez olyasmi, amit ritkán említenek meg foglalási kívánságként), míg a WC közelében lévő asztalok vonzereje egyébként korlátozott. A megfelelő asztal attól is függ, hányan látogatnak el az étterembe. És még akkor is különböző preferenciákkal szembesülnek a vendéglátósok: egy egyedül étkező vendég, aki kifejezetten azért jön, hogy egyedül egyen és az egyes fogások között olvasni szeretne, nem lesz boldog egy terem közepén lévő asztalnál, ahol mindenki szánalommal nézi („biztosan otthagyták”), és a személyzet részéről a túlzottan jóindulatú folyamatos szórakoztatással van kitéve; más egyedül étkezők viszont azt akarják, hogy a sommelier szórakoztassa őket, vagy esetleg feladatuknak tekintik, hogy tevékenyen beavatkozzanak a szomszéd asztal beszélgetésébe. A bécsi Servitenviertel negyedben található Pramerl & the Wolf, egy apró fine-dining étterem egykori kocsmában, Bretschneider-söntéssel, külön hellyel rendelkezik az egyedül étkezőknek: a kis félkör alakú magas asztal, amely a vitrin mellett, a söntés előtt van felszerelve, belső használatban „sommelier-asztalnak” nevezik, a foglalási rendszerben pedig „pultasztal”. „Az asztal online két főre nem foglalható, mert jelentősen eltér az elvárt normától” – mondja a tulajdonos és konyhafőnök, Wolfgang Zankl-Sertl. „Az egyéni vendégeket azonban mindig ehhez az asztalhoz ültetjük. A rendelkezésre állástól függően az asztal a spontán analóg foglalások számára marad fenntartva.” Egy fénykép szolgál a Pramerl & the Wolf számára a magyarázatul, mire számíthatnak, ha a vendégek két főre keresnek asztalt, de az étterem már egyébként teltházas.

A kérdés, hogy ki melyik asztalt kapja, nagyon kényes. „A 'ki foglalt először', 'ki jön be először' és 'ki jön' keverékét alkalmazzuk” – mondja Simon Schubert a bécsi Reznicek neowirtshausból. „Ezzel óvatosnak kell lenni. Olyan vendégnek, aki egy este másodikként lép be az ajtón, nem adhatsz rossz asztalt.” Szerinte a legjobb asztal az ötös számú a söntésben, a bejárati ajtóval szemben, háttal az üveges térelválasztónak. Itt érzi Schubert saját magát a legjobban, ide ülteti a számára különösen fontos vendégeket. Az ötös asztalt mérete miatt inkább ritkábban adják csak két főnek. Hogy a foglaltság természetesen befolyásolja az asztalkiosztást, azt egyszer egy idősebb pár nem akarta megérteni, meséli Simon Schubert. „Teltházunk volt, én egy kétfős asztalhoz ültettem őket, ők viszont négyfős asztalhoz akartak ülni. Elmagyaráztam, miért nem megoldható ez ma sajnos, mire ő azt mondta, nem, ő nem ül kis asztalhoz, akkor inkább elmegy. De csak nem dobhattam ki két másik vendéget, hogy ő egy nagyobb asztalnál ülhessen!” Franciaországból ismeri Simon Schubert azt a gyakorlatot, hogy az asztalokat szervizosztály és nacionalizmus szerint osztják ki: „Akkor abban a teremben, ahol a régi vágású maître-k dolgoznak, csak franciák esznek”, míg a nemzetközi vendégeket mintegy a szerviz-gyakorlóterembe ültetik. Minden olyan étteremben, ahol korábban dolgozott – Silvio Nickol, Mraz & Sohn, Aend (Schubert egyébként még az összes asztalszámot tudja) –, azt tapasztalta, hogy „vendéglátósként mások a kedvenc asztalaink, mint a vendégek többségének”.

„Üzemeltetőként minden asztalhoz van egy ötletünk, egy véleményünk” – mondja Manuela Filippou, a bécsi belvárosi Konstantin Filippou étterem háziasszonya. Személyes kedvenc helye a 15-ös asztal, egy sarokasztal távol a bejárattól, kilátással a betekinthető konyhára. „Ott ülünk, és nézzük a teret, amikor zárva van, és beszélgetünk. Úgy gondoljuk, ott a legjobb az energia. Amikor olyan emberek jönnek, akiket különösen kedvelünk, oda ültetjük őket.” Egyetlen vendéget nem ültetnek például a bejárattól balra lévő fülkében lévő legkisebb asztalhoz, „még akkor sem, ha ez a kívülállók számára talán az első választás lenne. De mi soha nem ültetnénk egyetlen vendéget a terem végébe, mintha a partvonalra szorítanánk. Ő a legjobb asztalt kapja, középen az ablaknál, az előétel-szekcióval és a konyhával szemben. Hogy legyen szórakozása, ha nincs nála olvasnivaló, legyen elfoglaltsága a szemnek.”

A főteremben asztalonként legfeljebb négy, néha öt fő fér el. „Amint elöl teltház van, kinyitjuk a hátsó termet, és ott helyezzük el a nagyobb csoportokat is, ők hajlamosabbak hangosabbak lenni” – magyarázza Filippou. Konkrét kérések a vendégektől folyamatosan érkeznek, de nem túl gyakran: „I want a table at the window” vagy „With kitchen view”, mások csak sarokasztalt akarnak. „Néhányan bejönnek és rögtön máshol akarnak ülni, de négyen vannak és nem látják, hogy a kívánt asztal csak két fő részére van – a mi elképzelésünk szerint, ahogy működnie kellene.” „A mi elképzelésünk”, ez a Konstantin Filippou-ban szellős, nem szűkös elhelyezést jelent. „Ahol lehet, lehetővé tesszük, de ezek az átépítési munkák…” – mondja Manuela Filippou sokatmondó kihagyásokkal a hangjában. „Ott már emberek is lettek hangosak, amikor azt mondtuk, ezt már nem tudjuk megoldani.”

A bécsi Döblingben megnyílt Mama Konstantina-val, a görög csemegéket árusító bolttal, amelynek nyitott konyhájánál egy Kitchen Table is van, a Filippou házaspár most már egy nagy közösségi asztal buktatóival is szembesül, és játszhatja a vendég-Tetrist. Itt lehet egyedi helyeket foglalni, de az egész asztalt is. „Néhány ember bejön, azt mondja: 'Wow, ültessetek oda, ahová akartok'. Mások az egész asztalt át akarják építeni. De ha bizonyos foglalásaink vannak, egy pár, egy háromfős, egy négyfős csoport, nem ültethetek oda egyetlen vendéget, mert akkor szét kellene szakítanom a csoportokat. A konyhaasztal ötlete egyben az is, hogy az ember hagyja magát sodródni.”

Az ilyen közösségi asztalok külön kategóriát képeznek, és megérnének egy önálló, hosszabb elemzést. Amikor a bécsi Neuer Markt-on található Le Bol az elsők között vezette be hazánkban az ilyen table d’hôte-ot, az sokszor szkepticizmussal találkozott. Olyan hosszú, hogy szinte paródiának hat, a nemrég megnyílt Donnersmarkt-ban, az új Ringstraßenhotel Almanac éttermében a tágas térben cikcakkban kanyargó közösségi asztal. „Community Table”-je a sokat utazott gasztronómia-fanatikusnak, Josef „Joschi” Walch-nak is van a lech am arlberg-i Zug-ban található Rote Wand hotelben, alapos átépítések után. A legfiatalabb projekt, amelyet fia, Josef-Martin Walch vezet, a Friends and Fools – alcíme: Culinary Lab und Cookery School. Bakery, Charcuterie und Fromagerie.

Hetente ötször tartanak itt tematikus eseményeket, például borkurzusokat vagy vad témájú mesterkurzust, egy egész szarvassal, amelyet a vendégek szeme láttára bontanak fel. A 22 főt befogadó közösségi asztalnál elfogyasztott menü, ahonnan rálátni a látványkonyhára, mindig hozzátartozik. „És ott ez úgy megy: Először senki nem ismeri egymást, a végén mindenki mindenkit, még azok is, akik eleinte nem akartak beszélni” – számol be Joschi Walch. „Itt még soha senki nem mondta, hogy előre vagy hátra akar ülni.”

Némi kalkuláció érvényesül viszont a U-alakú Rote Wand Chef’s Table ritka helyeinek kiosztásakor. „Azokat a vendégeket, akikről tudjuk, hogy nagyon élelmiszer-orientáltak, a szélére, a konyhához ültetjük. Ott közvetlen kapcsolatban vannak a szakácsokkal, legjobban látják, mi történik a konyhában, a legintenzívebben foglalkozhatnak vele. Azokat a vendégeket, akik szeretik, ha lenyűgözik őket, akiknek nemcsak az étel számít, azokat frontálisan helyezzük el, mintegy a U közepén (és ezzel a legmesszebb a konyhától). Hogy azt az érzést kapják, ők látják át az egészet, a legjobb hely az övék.” A négyfős csoportokat mindig sarokba ültetik, „ezt gyakran kérik is foglaláskor”, a párokat frontálisan, az egyéni vendégeket pedig főleg az egyik oldalon, mert ők itt közelebb vannak a szervizhez. A szálloda szobáiban viszont a szervizcsapatnak az asztalok kiosztásakor kevésbé a csoportméretek, mint inkább a személyes preferenciák alapján kell vezéreltetnie magát – amelyeket sokszor nem lehet sejteni. „Az asztalokat láthatóan gyakran máshogy ítéljük meg, mint a vendégek” – mondja Joschi Walch. „Egyeseknél azt hiszed, nyugalmat akarnak, aztán panaszkodnak, hogy nem akarnak olyan messze ülni. Egyesek feltétlenül a boros szekrény mellett akarnak ülni, mások, akiket tudatosan a boros szekrényhez ültetünk, azt mondják, na, ott nem akarunk ülni.” Az ilyen átültetések utáni belső jegyzetek nagyon fontosak.

Az asztalokat belsőleg az egyszerűség kedvéért általában számokkal jelölik; más a helyzet a legendás bécsi Motto szórakozóhelyen, amelyet alapítója, Franz Thell után nemrég Thell-re neveztek át – itt az asztalok régebben dívák, mint Édith Piaf neve alatt futottak. Tehát nem az x-es asztalnál foglaltak helyet, hanem Piaf asztalánál. Bizonyos asztalok foglalása ugyan elterjedt, mondják az A la Carte által megkérdezett vendéglátósok (egyes foodie-k a „saját” asztaluk belső számát is ismerik), ez azonban ritkábban fordul elő, mint gondolnánk. Ez annak tudható be, hogy visszatérő vendégként az ember amúgy is többnyire ugyanoda kerül, mint a korábbi látogatásokkor – amennyiben nem rögzítettek ellenvetést új asztal kérésével. De nem mindig áll az összes asztal egyáltalán konkrét foglalásra rendelkezésre (leszámítva azt, hogy egyes helyeken általában „No reservations” érvényes): a bécsi Károly-templom melletti Gasthaus Buchecker-ben például nem lehet helyet foglalni a törzsasztalnál, a söntésben lévő nagy központi asztalnál, „sok érdeklődés ellenére sem”, ahogy a főző kocsmáros, Franz Buchecker mondja. „A törzsasztal egyszerűen csak arra van, hogy összejöjjenek és megismerkedjenek egymással, és ez így is marad.” Szintén nem foglalható a sok vendég szemében legvonzóbb asztal a wachaui Landhaus Bacher-ben, központilag elhelyezve a konyha és a főétterem között. Elsősorban családi asztalként szolgál, még akkor is, ha „nagyon sok vendég kéri ezt az asztalt foglaláskor” – számol be Thomas Dorfer. „Legfeljebb tartalékasztalként használjuk, ha zsúfolt napokon, például Anyák napján egy asztal még nincs megterítve, vagy valaki rosszul rögzített egy foglalást.” Egyébként itt ülnek az idősebb főnökök régi barátokkal, a fiú házi feladatot ír, a lány fociedzés után iszik valamit. „Valószínűleg az evésből is keveset vennének észre, erről az asztalról ugyanis olyan sok látnivaló van.”

Hogyan járnak el a vendéglátósok, amikor mindenki a legjobb asztalokat kéri, ami főleg a kilátással rendelkező éttermekben van így? „Aki először foglal, az ül az ablaknál. Az első sort mindig először töltjük meg” – mondja Julia Colagreco a Mirazur-tól. A hivatalos verzió a párizsi Eiffel-toronyban magasan lévő Jules Verne-ben és a Tour d’Argent-ban is az: az asztalokat időbeli kritériumok szerint osztják ki, azaz a foglalások beérkezése szerint. (Feltehető, hogy ez nem érvényes, ha a texasi Max Mustermann egy ismert párizsi ügynökség vezetője előtt kér egy prominens asztalt közvetlenül az ablaknál.) Máshol a front row-t megfizettetik: a formenterai (Baleár-szigetek) Juan y Andrea a tengerparti legjobb asztalokat csak fejenként 150 eurós minimális fogyasztás ellenében adja, az azután következő kategóriában 120 euró, csak a „random” helyek kaphatók ár-előírások nélkül. A söldeni ice Q-ban csak a 140 eurós, „Chef’s Table” nevű négyfogásos menüvel van fix ablak melletti hely, 12 és 14 óra közötti korlátozással. A Donauturm-ban garantált ablak melletti helyért a „romantikus csomagok” egyikét kell foglalni, a Las Vegas-i Eiffel Tower Restaurant-ban egy garantált ablak melletti hely 40 dollár pluszba kerül. Ez a gyakorlat (még?) szokatlannak tűnik, de más ágazatokban teljesen normális: az operában is többe kerülnek egyes helyek, mint mások. —

A megfelelő asztal új törzsvendégeket hozhat és elüldözheti a régieket.

„Olyan vendégnek, aki egy este másodikként lép be az ajtón, nem adhatsz rossz asztalt.”
Simon Schubert, Reznicek

„Üzemeltetőként minden asztalhoz van egy ötletünk, egy véleményünk.” Manuela Filippou, háziasszony Konstantin Filippou

„A konyhaasztal ötlete egyben az is, hogy az ember hagyja magát sodródni.”
Manuela Filippou

Címek

Pramerl & the Wolf
pramerlandthewolf.com

Reznicek
reznicek.co.at

Konstantin Filippou
konstantinfilippou.com

Rote Wand Chef’s Table
rotewand.com

Gasthaus Buchecker
gasthaus-bucheckerundsohn.at

Landhaus Bacher
landhaus-bacher.at

ice Q
iceq.at

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!