Ha valami „felforrósodik”, akkor sokkal ritkábban beszélünk zöldséglevesről, mint olyan hangulatról, amely mellett a CO2-részecskék emelkedése szappanbuboréknak tűnik. A levegő sűrűvé és egyre sűrűbbé válhat, szinte tapinthatóvá, és időnként állítólag már kések is repkedtek. Legalábbis ezt mesélik a nagy tapasztalattal rendelkező szakácsok. Régebben, dicsekszenek klímatalálkozóikon a virslis standnál éppúgy, mint a Trophée Gourmet margóján, a sous-chef majdnem a falhoz szegezte a cukrászt egy húsvillával, csak egy serpenyő bátor bevetésével sikerült a dobást eltéríteni, és végül Susi vádlijában állt meg a hidegkonyhán (az ő munkakörét akkoriban még „salátásnak” hívták, és hogy mit mondtak még róla, azt itt nem tudom megismételni).
Természetesen, ha most a klímáról beszélnek, akkor a globális felmelegedésről van szó. Úgymond vastag levegő globálisan. Az új bűnügyi regényemhez sokat kutattam a témában. És újra meg újra az Alten Schule konyhájában álltam, izzadtam és főztem. Valahogy azt hiszem, hogy a klímajelenségeink nem is annyira különbözőek. Az ember által okozott dolgok megmérgezhetik a légkört. És itt is, ott is vannak olyanok, akik azt állítják, ez minden teljesen természetes és elkerülhetetlen. Mert a sous-chef istenadta tesztoszteronszintje éppen magasabb, mint az a képessége, hogy egy értelmes vitában megállja a helyét. Mit tehet ő arról, hogy azt csinálja, amihez jobban ért? Tehát villákat és késeket dobálni ahelyett, hogy érvelne? És másfelől mit változtathatnánk azon, hogy van CO2? Mindig is volt, és tulajdonképpen még létfontosságú is. Ráadásul: a tehenek éppen metánt böfögnek. Ismerünk embereket, akik a harmadik sör után akutan klímakárosítóbb módon böfögnek.
Csak: ha az ember túl akar élni vagy akár jól élni, akkor „a klíma” döntő fontosságú. Ami egyébként érvényes az úgynevezett közösségi médiánk felforrósodott hangulatára is. Mi mindent nem kommentálnak ott dühösen és ugyanolyan tempóban, amiről régebben még véleménye sem lett volna az embernek. Mert az ilyen spontán szemét java része nem élte volna túl a hosszabb szállítási útvonalakat. A nagy kollektív felháborodás levélben? Elképzelhetetlen. Még az e-mailek is túl lassúak ehhez. Gyorsan és egyre gyorsabban, ezt is ismerjük a konyhából, de nálunk arról van szó, hogy az embereket ne szeméttel, hanem a lehető legfinomabb ételekkel lássák el. És: forró levegőt és gőzt használunk arra, hogy krumplit főzzünk. Legalábbis többek között arra is.
De vissza mindannyiunk klímájához, a világéhoz. Ott jelenleg valóságos vallásháborúk dúlnak. Persze lehet azt is állítani, hogy a Föld lapos. Miért ne hirdetnénk ki, hogy a napszelek a felelősek az egyre forróbb nyarakért? Vagy valami összeesküvő összeesküvők, akik csak úgy tesznek, mintha egyre melegebb lenne, mert ezzel... amit állítólag akarnak vele. Összeesküsznek. A tény azonban az: a későbbi svéd Nobel-díjas Svante Arrhenius már 1896-ban kiszámolta, hogy a légköri CO2-koncentráció megduplázódása négy-hat fokos hőmérséklet-emelkedéshez vezetne. És már a múlt század harmincas éveiben a szakirodalomban vitatták az összefüggést a megfigyelt globális felmelegedés és az iparosodás miatti CO2-növekedés között. Az ötvenes években sikerült bebizonyítani, hogy a légkör CO2-koncentrációja valóban növekszik, és hogy azt az ember okozza. Létezik az izotópelemzés. És az kimutatta, hogy a szénrészecskék nagyon sokja fosszilis tüzelőanyagokból származik. A hetvenes években még az amerikai National Academy of Sciences is figyelmeztetett az ember okozta globális felmelegedésre. Vannak tények. Hát igen. És most pont az USA-ban van egy elnök, aki azt hiszi, hogy a kínaiak állnak a klímaválság mögött.
Elképzelem, ahogy a hozzá hasonló, Bolsonaro és Salvini stílusú butafejekkel együtt egészen a képzeletbeli világszél széléig menetel, aztán lezuhan. De sajnos nem minden vágyunk teljesül. Néha a valóság ellene szegül.
De mit tegyünk? Ha egyáltalán tegyünk valamit? Vannak kortársak, akik szerint a Föld ember nélkül amúgy is sokkal kedvesebb lenne. A régi Georg Kreisler-dal, a „Milyen szép lenne Bécs bécsiek nélkül” kvázi globalizált változata... Ezt a bizonyítékot persze nem fogják megélni. Jómagam fajunkat a legkülönösebb jelenségek ellenére is megőrzésre méltónak tartom. Isten állatkertje ugyanis köztudottan nagy, és így is kell maradnia. Ez – még – a mi kezünkben van.
Persze vannak itt most üdvözítő küldetések is, kvázi a vallásháború másik oldala, guruk, akik pontosan tudják, mit kell tennünk és mit nem. Vegán módon kell táplálkoznunk a jövőben, mondják... a vegánok. Csak az menti meg a világot. Mert a tehenek és birkák metánt termelnek, és megeszik előlünk az igazi táplálékunkat. A zöldségeket. És a disznó ökológiai lábnyoma is sokkal nagyobb, mint a szójababé. Egyértelmű, az nem tud elfutni. Még egy klímamentő elől sem. Bár: ha a szójabab az amerikai kontinensen terem, öntözik, majd iparilag betakarítják, feldolgozzák, csomagolják és több ezer kilométerre szállítják, akkor bizony előfordulhat, hogy alulmarad egy szabadon élő, Weinvierteli Mangalica disznóval szemben. Feltéve, hogy itt is fogyasztják. Nem dobnak ki semmit. És a sok zsírból csodálatos lardót érlelnek.
Apropó regionális: már régebb óta reklámozzák, hogy bizonyos helyeken csak az kerül a (vendéglői) asztalra, amit a legközelebbi templomtorony csúcsáról látni lehet. Hiszek nekik, legalábbis nálunk a környéken, és ha a legközelebbi templom egy dombon áll. Mert onnan jó időben egész Bécset és környékét be lehet látni. Talán az is beleértendő, ami e régió különféle nagykereskedelmi piacain „terem”. Mert a sóval különben nehéz lenne. Más dolgokkal is, amit a munkamegosztó társadalmunk létrehozott. Vagy a jövőben mindenkinek a vendéglője mellett a saját kertjével, a saját gazdaságával kellene rendelkeznie? Ismerek persze kiváló szakácsokat, akiknek a zöld hüvelykujja annyira fejletlen, hogy náluk még a művirágok is elhervadnak. És nem mindenkinek van meg az energiája, a nyilvános megjelenése és az olyan barátai, mint Sarah Wienernek, hogy az éttermek mellett még egy biogazdaságot is üzemeltessen.
Természetesen a térítőnőknek és a templomtorony-nézegetőknek is igazuk van: igenis számít, hogy törődünk-e a dolgokkal, vagy a butafejekkel menetelünk a világ vége felé. Az ipari hús káros. A klímának, az egészségünknek, a környező gazdáinknak, akik sosem tudnak ilyen árakon termelni. Ha nagyobb tudatosság alakul ki ezzel kapcsolatban, akkor bizonyára egyre több ember számára válik világossá, hogy a jó regionális húsnak nemcsak a luxusétteremben (bár... épp ott szeretik túlságosan gyakran a messziről jött húst, ebben az esetben a luxuskategóriát), hanem a vendéglőben is kerülnie kell valamibe. Cserébe nem is úgy ízlik, mint a mélyhűtőből előbújt hullák, amiket már áthurcoltak félúton a földtekén. És az is jó a földi klímának, ha több olyan zöldséget és gyümölcsöt használunk, ami épp a szomszédban terem. Vidéken valamivel könnyebb dolgunk van – igazságos is, sok másban amúgy is bonyolultabb. Hozzánk cukkini-szezonban jön Christa Krexner, és hozza, amit az anyósa és ő éppen betakarítottak. És ha egy vadász lő egy őzet, és egy második is, akkor a következő időszakban sok őzhús lesz az étlapon. És Buchinger mestert, akit időnként ilyen spontán feleslegek miatt lelőhetnék oda, ahol már nincs CO2, éppen kihívás elé állítja, hogy új recepteket, új kombinációkat találjon ki. Így esik, hogy a cukkini fejleszti a szellemi rugalmasságunkat. Természetesen lehetne ebből is egy hittételt csinálni. A cukkini növeli a kreativitást! Semmi sem olyan szép, mint az általánosítások.
De a dolog, a korrekt németekről szóló klisét megspórolom, sokkal pontosabban is működik, mint a cukkini-filozófiánkkal. Időközben létezik egy alkalmazás, amely – ahogy a mindannyiunk internetén olvastam – „segíteni hivatott a vendéglősöknek fenntartható menük főzésében”. Végtére is „a németországi üvegházhatású gázkibocsátás körülbelül 15-20 százaléka az élelmiszer-termelésből, -szállításból és -feldolgozásból származik”. Ezzel a programmal a „szakácsok grammra pontosan meghatározhatják az ételek CO2-értékét”, és klímabarát módon állíthatják össze az étlapjukat. Lehetséges, hogy a klímavédelemmel is – jó – üzletet csinálnak? Hogy ne csak a templomtornyot, hanem az egész templomot a faluban hagyjuk: nekem ez még mindig százszor jobban tetszik, mint azok, akik a környezetpusztítással és az állatgyárakkal sokkal több pénzt csinálnak.
Bár azt hiszem, hogy a közös klímamentéshez másképp is hozzá lehet állni. Szerencsére a világunk ezen részén vannak alternatívák. Tehát gyakrabban kellene a környezetünkből származó dolgokat használnunk, mint a messziről jötteket. Inkább kevesebb húst és több kreatív zöldség-, tészta- és krumplifélét kellene főznünk. Sokkal gyakrabban használnunk friss alapanyagokat, mint mélyhűtötteket. LED-lámpákra persze továbbra is szükségünk lesz, mert glória nem jár érte. Csak változatosabb konyha. És kedves beszállítók. Vadászok, akik beugranak egy sörre. Szomszédos marhabárók. És talán egy általános hozzájárulás a sürgősen szükséges ellazuláshoz. A „jó klímáért” egyszerűen.
Eva Rossmann újságíró volt, mielőtt a Mira-Valensky-krimikkel bestsellerszerzővé vált. Emellett szakácsként dolgozik Manfred Buchinger „Zur Alten Schule” vendéglőjében.