A-La-Carte

A csillagok és szakácssapkák csillogásáról (2007/5)

Miért van az, hogy a kritikusi elismeréstől a csődig olykor nincs is olyan nagy távolság. És miért hasonlít a csúcsgasztronómia és a csúcsfoci olyan sok szempontból egymásra.


A csillagok és szakácssapkák csillogásáról

Szöveg: Eva Rossmann Illusztráció: Peter Zolly
Egyszerűen nagyszerű ez a vendéglő: a szakács mesterember és művész egy személyben, ráadásul szorgalmas, kora reggeltől késő estig a tűzhelynél áll. Az ételek – hát, sok francia szakács tanulhatna tőle a demiglace terén, a párolt hazai kucsmagombával tálalt tengeri nyelv közepéről vagy az őzgerinc és libamáj tornyocskáról nem is beszélve. A kiszolgálás: mindig barátságos, sosem kell két percnél tovább várni, mire elmagyarázzák és kitöltik a tízféle nyitott csúcsfehérbort, igény szerint akár tizenhatod literenként is. És az árak: tényleg mérsékeltek, azt kell mondanunk, alig drágább, mint a sarki kocsmában, de össze sem lehet hasonlítani velük. És milyen gondosan van minden tálalva. A szép tányérok, a nehéz ezüst evőeszközök. A nagy menü 39 euróért, hát tényleg, oda egyszerűen el kell menni. A szakácsot hamarosan minden kalauzban feljebb minősítik? Mi van? Mikor jártam ott utoljára? Az embernek annyi dolga van. Egy éve biztosan volt már. És egy kicsit kiesik, bár nincs messze. Egyébként: szarvasgomba, csodálatos forrásuk van a szarvasgombára, azt egyszerűen nem szabad kihagyni... egy álom!
Egy álom, mondta a szakács, amikor megkapta az első elismeréseit, akkor, az első saját vendéglőjében. Most azon töpreng, hogy vajon vége-e az álomnak. Feleségének a 14 órás munkanapok miatt sommeliere-ként egyfajta állandó migrénje van, lánya inkább pszichológiát tanul, mint hogy pincérkedjen, vagy akár csak arra gondoljon, hogy átvegye az üzletet. A főpincérnek a sarka sarkantyúja és az örökösen gyulladt válla miatt sikerült nyugdíjba vonulnia, a cukrász, akit azért vett fel, hogy a desszertekkel lépést tudjon tartani, megbolondult, mert új barátnője van, a sous-chefjének pedig ajánlata van egy gasztronómiai kiscsászártól, akinek túl sok vendéglője van. A munkaügyi felügyelő nincs megelégedve a munkaidő-nyilvántartással. Mindezt, és az állandó gyomorfájást még csak-csak le lehetne nyelni, de ott van a kedves adótanácsadó sajnálkozó mosolya; hiszen mindig megmondták neki, egyszerűen már nem jön ki a matek: a bérköltségek, az anyagköltségek és a hitelköltségek, a csillagokból és szakácssapkákból pedig nem lehet megélni.
A szakács gondolkodik: folytatja, bízik benne, hogy végre eljönnek mindazok, akik mindig is el akartak jönni, akik azt súgták neki, hogy egyszerűen túl olcsó, és a minősége alapján emelnie kellene, sőt muszáj lenne emelnie az árakat – hogy aztán átmenjenek a szomszéd faluba egy óriási, szuperolcsó rántott húsért. Vajon azt reméli, hogy a lelkes egyszeri vendégekből törzsvendégek lesznek, hogy idén is mindenhol feljebb minősítik, hogy újra főzhet egy hetet a tévében? Emellett jobb asztalterítőkre is beruházhatna, a fehér vászonabroszok már nem tűnnek teljesen tisztának, ragyogniuk kell, damaszt, ennyivel tartozik a hírnevének. És egy ezüsttisztító gépre is. Az evőeszközöket az első szuper újságcikkek után vette, de akkor még a nagymama is aktív volt és örömmel segített. Egy télikertre lenne szüksége, több ülőhelyre, persze hét közben nem mindig telt házas, ez a fekvés miatt van, de hétvégén...
Vagy abbahagyni. Feladni. Nem csőd, még nem. Ami megmarad, azok az elismerések, sokkal több, mint amiről valaha is álmodott, még ha már akkor, tanoncként is voltak álmai. De mi jön azután? Nem tanult mást. Dolgozzon szakácsként egy nagyvállalatnál? Vagy akár valaki olyan pénzes embernek, aki aztán elmondhatja neki, hogyan működik a gasztronómia? Függőnek lenni? Akkor inkább elhúzni, elmenni egy évre egy hajóra – de hoppá, 35 fölött már nem vesznek fel senkit.
A falusi vendéglőtől a neves étteremig vitte. Szorgalommal, elhivatottsággal és a kritikusok jóindulatával. A rántott karajtól a házi szarvasgombás szalonnáig.
Vannak azért a kollégái között olyanok, akiknek sosem elég, akik nagyobbal akarnak járni, mint a vendégeik. Az a fickó, aki széles arcát minden társasági magazinba bedugja, valóban csődbe ment, nem csoda. Hírességeket és médiaszemélyiségeket etetett ingyen, Porsche, Rolex, állítólag egy fiatal barátnő is. Még mindig főz. Az ő drágán átalakított vendéglője a banké, talán többé is, de egy eladás olyan keveset hozna a bankoknak, hogy hagyják tovább működni. És végül is a bankigazgatók is szeretnek jól enni, főleg, ha ingyen van, mert az étterem gyakorlatilag az övék – vagy legalábbis a cégé. Még bővíteni is akar. A pletykák szerint a bankok fizetik.
Mindennek növekednie kell ahhoz, hogy jó, hogy jobb legyen?
A szakács a mesés vendéglővel, szarvasgombás szalonnával és mérsékelt árakkal természetesen éppúgy a fantáziám szüleménye, mint a státuszszimbólumokra vágyó csődtömeg banki kapcsolattal. Vagy azért léteznek hasonló esetek a valóságban is? Ott volt az, aki... és azok, akik... A csillogó máz és ami mögötte rejtőzik. Nemcsak a krimijeimben szól erről a történet. Szakácsként töltött második életemben megtapasztaltam, hogy a csillagok és sapkák fényéből késő éjszaka, az elszámoláskor gyakran kevés marad. Magukra vessenek, mondhatnánk, és nincs ok az általános panaszkodásra sem. De talán arra igen, hogy elgondolkodjunk azon, miért buknak el – nemcsak Ausztriában – egyre gyakrabban a méltatott és kitüntetett vendéglők pénzügyileg.
Vannak ezek az étterem-vadászok, azok, akik a krém krémjének tartják magukat, mert azonnal ott vannak minden jól értékelt helyen – aztán továbbállnak azok karavánjával, akiknek tulajdonképpen mindegy, mit ettek. A lényeg, hogy már régebben ott voltak. Különösen akkor kell óvatosnak lenni, ha a túláradó dicséretet más éttermek leszólásával kötik össze – és ha tanácsokat osztogatnak: ők aztán értenek hozzá, ezüst evőeszköznek legalább lennie kell, ha csillagról van szó, és állatvédelem ide vagy oda, egy bizonyos szint felett libamájnak kell lennie az étlapon. Látott már valaki híres francia éttermet libamájas fogás nélkül? Na ugye. És az éhes vendéglősök, akik még több elismerésre vágynak, és lázasan akarják, hogy elismerjék, dicsérjék, szeressék őket, befektetnek. A jobb evőeszköz, a jobb tányérok, a jobb poharak, még egy ember a kiszolgálásban, még egy szakács a konyhán, luxustermékek, fel akarnak jutni a csúcsra, izzadnak és áldozatokat hoznak... és aki nem gondolkodik olyan ódivatúan, hamar megengedi magának is a luxust, végre egy csúcsautó, végre egy ház, tartani akarja a lépést a vendégekkel, és egyébként is, lízingre sok minden megy, mikor, ha nem most, a felemelkedési fázisban. 16 órás munkanap mellett az ember magának is szeretne valamit az életből...
Szóval vásárolnak, személyiségprofiltól függően többet maguknak vagy többet a vállalkozásnak, csak éppen egy darab tengeri nyelv, ha senki nem jön, aki megenné, nagyobb veszteséget jelent, mint ha egy csomag virsli szavatossága lejárt. Nemrég egy ínyenc áradozott az osztrák éttermek minőségéről, és azt mondta, a legtöbb túl olcsó. 100 eurós menüt kellene kínálniuk, egy jó minőségű alapanyagból készült főfogásért 40 eurót vagy többet is lehetne kérni. Nagyon aranyos. És biztosan jó szándékú. Csak éppen messze áll a valóságtól: a jó étkezés bár divatos (szerencsére), de még abban a szűk rétegben sem terjedt el, amelyiknek nem kellene a pénzre néznie, hogy a jó étel bizony pénzbe kerül.
Önkizsákmányolással, családtagok kizsákmányolásával (nagyon érdekes lenne felmérni, hány csúcsétterem nőtt fel családi kötelékek nélkül), a jövőbe és még több dicséretbe meg csillagba vetett hittel sok minden megy – de vajon minden megy?
Tulajdonképpen az elismerések nem egyebek, mint köszönet és elismerés azért, ami már megvan, azért, amiért már élveztek. Ki mondja, hogy egy étterem többet ér, ha ezüst evőeszköze és libamája van?
Bevallom, a Buchingerrel töltött kezdeti éveimben én is bosszantottam őt, és pontosan az olyan dolgok miatt panaszkodtam, mint az ezüst evőeszköz (nem a libamáj, a kínzást állatoknál sem támogatom). Kevésbé a magyarázata – hogy már látott elég ezüstöt életében – volt az, ami elgondolkodtatott, mint inkább egy valódi eset: nyár van, a kertünk tele van. Ilyen napokon szükség van a tartalék evőeszközös fiókra. Rendben is van. Az e-mail néhány nappal később érkezett. Egy vendég keserűen panaszkodott arra, hogy egy (!) „szakácssapkás” étterem kertjében Ikea-evőeszközzel kellett ennie. Az étel ugyan kiváló volt, de ne tegyék tönkre az élményét egy ilyen sértéssel. Miről van itt szó? A rendes ipari formatervezés (amit egyébként csak kivételesen használunk) nem elég jó? A sértett vendég hajlandó lenne többet fizetni egy előkelő terítékért? És: ez tényleg olyan fontos? Kinek?
Buchinger konyhai futball-hasonlatai legendásak. Lehet, hogy már idegesített egy-két tanoncot, amikor (legyen focista vagy sem) azzal hajszolták, hogy az ellenfél tizenhatosánál sem szabad sokat nézelődni, hanem cselekedni, gyorsnak lenni, lőni kell. De amit nemrég mondott, azt megjegyeztem: „A focisták úgy viselkednek, mintha a trójai háborúról lenne szó. Nálunk olyan, mint a fociban – a csúcsszakácsok egyszerűen már túl komolyan veszik magukat.” Lehet, hogy ő könnyebben beszél, mint mások. Neki már megvoltak az elismerések, nincs már rájuk olyan mértékben szüksége. És egy Porsche helyett is inkább a régi Landroverét szereti, ott a Herkules kutya is gond nélkül utazhat.
És még egy párhuzam a focival kapcsolatban: a fociklubok közel kerülnek a feljutáshoz, a bajnoki címhez, azt hiszik, még jobb játékosokat, edzőket, edzési feltételeket kell venniük, arról álmodoznak, hogy bejutnak a nemzetközi küzdelmekbe, már számolnak a pénzzel, amit ott lehet keresni, befektetnek, a csapat mégsem jut be a Bajnokok Ligájába, tehát még többet kell befektetni. Ha nincs mögötte nagyvonalú szponzor (érdekes, hogy valaki egyszerre finanszíroz focicsapatot és vendéglőt), a vége csőd. Kiestek. Megfőtt. Vagy legalábbis vissza a startvonalhoz.
Egy kicsit kevesebb küzdelem és görcsölés, egy kicsit több öröm a játékban sok mindent megkönnyítene. Még a sikerek kezelését is. De ez valószínűleg az életre úgy általában igaz.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!