Kézből szájba
Akár kanállal, villával, pálcikával vagy kézzel: ahogyan eszünk, az kulturálisan meghatározott. És függetlenül attól, milyen módon juttatjuk ételünket a szánkba, a folyamat minden esetben némi ügyességet igényel. Még kézzel enni is messze nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnhet. Éppen ellenkezőleg, sok európai nagyon ügyetlenül próbálkozik ezzel. Próbált már valaha joghurtot kézzel enni? A gulyásról, krumplisalátáról vagy vaníliapudingról nem is beszélve. De az evőeszközökkel való evést is meg kell tanulni. Ugyanis az evőeszközök, amelyek a civilizáció folyamán fejlődtek ki, csakúgy, mint a használatuk, bonyolultak, fárasztóak, és értelmük gyakran nehezen átlátható.
A legrégebbi – és mind a mai napig a legvitatottabb – étkezőeszköz a kanál. Nap mint nap elkísér minket, egy életen át, a bölcsőtől egészen addig a pillanatig, amikor mi magunk is "kanalazunk" (adjuk be a kulcsot). Az üreges, mélyedéssé formált kéz kreatív mintáját követve évezredek óta szolgál arra, hogy folyékony és pépes táplálékot vigyünk a szánkhoz. Kerek és tompa, ugyanakkor az egyetlen ártalmatlan
evőeszköz, mivel mind a villa, mind a kés fegyverekből fejlődött ki. A középkorban az asztalnál történő késhasználat kiváltsága ezért csak kevés résztvevő számára volt fenntartva. Mindenki másnak kanállal, kézzel vagy kenyérszeletekkel kellett az ételeit a szájába lapátolnia. Még ma is szigorú szabályok korlátozzák a kés használatát: így például a kenyeret az asztalnál mindig csak törni szabad, sosem vágni, csakúgy, mint a gombócokat vagy a salátát.
Az európai evőeszköz-trilógia legfiatalabb vívmánya a villa. A rómaiak ugyan kétágú villákat használtak a szeleteléshez és tálaláshoz, de ételeiket az asztalnál előre felvágva, kézzel vagy kenyérdarabok segítségével juttatták a szájukba. A villa, mint étkezőeszköz ötlete először a reneszánsz idején született meg, mégpedig olasz nemes hölgyek révén, akik desszertvillákat használtak, hogy az erősen fogó gyümölcsökkel, mint például az áfonyával, ne szennyezzék be a kezüket. Medici Katalin hozta el azután a villát – mint sok más kulináris szokást is – Párizsba, amikor 1533-ban feleségül ment a francia királyhoz. És mivel Franciaország abban az időben irányadó volt a divatirányzatok és az illemszabályok kérdésében, onnan kiindulva terjedt el végül a villa lassan – nagyon lassan, hogy pontosak legyünk – egész Európában.
Formája az idők folyamán az egyszerű villáktól a kétágú eszközön át a mai, három- vagy négyágú, lapátoló felülettel rendelkező szerszámig finomodott. Mindazonáltal az ördögi villával való formai asszociáció még sokáig kísértett sok hívő ember fejében. Az egyház is megtette a magáét, hogy az új étkezőeszközt alaposan befeketítse. Használata miatt az asztali illem hanyatlásától tartottak, így a villa csak a 18. században tudott véglegesen elterjedni! Hasonlóan érzelmesen vitatkozunk ma a gyorsételekről, hamburgerekről, sült krumpliról vagy a tévé előtti evésről: az előadott érvek pedig gyakran meglepően hasonlóak...
Ördögtől függetlenül, ma a villa a nyugati kultúrkörben az evőeszköz a javából, még ha messze nem is használják mindenhol ugyanúgy. Az Egyesült Államokban például a steaket először kis darabokra vágják, majd a bal kezet a bal térdre teszik, és tovább esznek a jobb kézben tartott villával. Ha az európaiak az Egyesült Államokban európai módon – tehát késsel ÉS villával – esznek, az felháborodást vált ki, és jó néhány amerikai asztaltársunkban felmerül az igény, hogy megtanítsa a szemben ülőnek a "helyes" modort. És valóban, Thomas Schäfer-Elmayer a kérdésünkre megerősíti, hogy a jómodor szabályai közé tartozik, hogy külföldön alkalmazkodjunk az adott asztali szokásokhoz. Ennek megfelelően Ázsiában lehetőség szerint pálcikával, Indiában kézzel, az USA-ban pedig a bal kézzel az asztal alatt kellene ennünk!
A három alapvető típus – kés, villa és kanál – mellett ma az evőeszközök szinte végtelen számú variációban kerülnek az asztalra. Míg a 18. században az evőeszközök még a legszükségesebb részekre korlátozódtak, és még a császár személyes "szájfelszerelése" is csak késből, kanálból, velőkanálból, egy kétágú és egy négyágú villából állt, a 19. század polgári rétegében kialakult a divat, hogy minden ételhez külön eszközt alkossanak. Az olyan találmányok, mint a halas evőeszköz, a csonttartó vagy a zsír-hús-mártáskanál ebből az időből származnak. És mind a mai napig az evőeszközökkel kapcsolatos innovációs kedv nem hagyott alább: a legújabb találmányok közé tartozik például a "spork" (vö. angol spoon and fork), a kanál és a villa kombinációja, amelyet többnyire műanyagból készítenek, és kiválóan alkalmas készlevesek, curryk vagy más félig folyékony gyorsételek fogyasztására.
A sporkok, fagylaltos kanalak, steakkések, osztrigavillák és rákfogók mellett az ázsiai asztalok minimalizmusa lenyűgöző: egyetlen, egyszerű formájú evőeszköz díszíti őket, amelyet párban használnak, és csak ritka esetekben egészítenek ki kanállal. Az evőpálcikát Kínában már Kr. e. 1500-ban használták táplálkozásra, a 7. század óta Japánban is elterjedt. Hozzánk hasonlóan Ázsiában is aprólékos szabályok vonatkoznak arra, hogyan kell az egyetlen étkezőeszközt helyesen kezelni. Így az evőpálcika csak fogóként vagy lapátként használható, sosem szabad azonban arra használni, hogy valamit felszúrjunk vele. Még rosszabb hibát követ el a gyanútlan külföldi, ha pálcikáit függőlegesen a rizses tálba szúrja. Ez a gesztus a japán halotti rituáléból származik, és az asztalnál szigorúan tabu!
Eredetileg az evőpálcikákat bambuszból készítették, ma már többnyire más fafajtákból, műanyagból vagy akár fémből készülnek. Az anyag kérdése a forma és a használat módja mellett az evőeszközök körüli harmadik nagy vitapont. Történelmileg olyan változatos anyagokat használtak az evőeszközgyártáshoz, mint a csont, szarv, elefántcsont, fa, ezüst vagy arany. A ma nálunk szokásos nemesacél állandóan a kritika kereszttüzében áll, mert az evőeszköz anyaga természetesen befolyásolja az azzal elfogyasztott ételek ízét.
Ezt és más érveket szívesen hozzák fel a finger food fanatikus hívei. Valójában az evőeszköz mint olyan természetesen segíti az evés közbeni ösztönkontrollt, és segít megakadályozni az olyan testi vágyakat, mint a gátlástalan habzsolás vagy a puszta kézzel kásákba, pudingokba vagy tortákba való turkálás.
Az evőeszköz ugyanis az étel és a test elválasztásaként is funkcionál. Az étellel való közvetlen érintkezés és annak haptikus élvezete az étkezőeszközök használatával elveszik. Ha senki sem lát, ezért titokban szívesen tapogatjuk meg a
ételek és finomságok felületét az ujjbegyeinkkel, és már ebből következtetéseket vonhatunk le a várható ízre vonatkozóan. Érezzük, hogy valami tűzforró vagy jéghideg, krémes vagy kemény, a felülete porózus, pépes vagy bolyhos-e.
Kézzel enni szórakoztató, éppen azért, mert a neveltetésünk ezt normális esetben tiltja. És miután évszázadokon keresztül (majdnem) kiegészítő eszközök nélkül, tehát kézzel ettek, sok étel a kialakítását tekintve eleve predesztinálva van arra, hogy kézzel kerüljön a szájba. A pizzák például kiválóan alkalmasak más folyékony vagy zsíros hozzávalók hordozóanyagaként, ami miatt a tányérok, kések vagy villák használata tulajdonképpen feleslegessé válik. Nem véletlenül olyan sikeresek ma (újra) gyorsételként, hiszen a kerek tésztalapokat a tésztához vagy a sushihoz hasonlóan hagyományosan kézzel ették. Valószínűleg világszerte még ma is nagyjából ugyanannyian használják a kezüket evésre, mint ahányan fém evőeszközt vagy fapálcikát.
És mégis: még ha ma az iparosodott országokban egyre több gyorsételt esznek, és ezzel együtt újra egyre többen esznek kézzel, az evőeszközökkel való bánásmódnak a modern élelmiszerek korában is továbbra is nagy jelentősége van. Például a készételek tervezésénél.
A nagyvállalatoknak a termékeik nemzetközivé tételekor ugyanis nemcsak a regionálisan specifikus ízlésvilághoz, hanem a helyi étkezési szokásokhoz is igazodniuk kell. Az instant ramen levesek poharaiban például a tészta hossza országonként változik, hogy megfeleljen az adott evőeszköznek. A pálcikás országokban a tészták 30 cm-rel a leghosszabbak. Az európai és amerikai villával evők számára 20 cm-re vágják, a mexikóiaknak, akik szívesen használnak kanalat, pedig csak 10 cm-re. És végül az evőeszköz megválasztása az egészséget is befolyásolhatja. A pálcikával való evés például karcsún tart. Megfelelő tanulmányok kimutatták, hogy pálcikával jelentősen több időbe telik ugyanazt a kalóriamennyiséget a szervezetbe juttatni, mint kanállal vagy kézzel. A lassabb evés miatt a telítettségérzet hamarabb áll be, és az elhízás veszélye csökken. Az étkezési kultúra ugyanis nemcsak azt jelenti, hogy tudjuk, mit eszünk, hanem mindenekelőtt azt is, hogyan tesszük.