A-La-Carte

Szakácsokról és rajongókról (2004/4)

Mindenki főz. A főzőtanfolyamok és a szakácskönyvek virágkorukat élik, a tehetséges hobbiszakácsok néha figyelemre méltó menüket varázsolnak a privát szférában. Az amatőrök és a profik közötti különbségek azonban mégis hatalmasak.


Szakácsokról és rajongókról

Eva Rossmann szövege Illusztráció: Auge
Nem is olyan régen történt, hogy egy sikeres, művelt, befolyásos, mégis rokonszenves férfi leírta nekem, hogyan várja egy adott napot: azt a napot, amikor X. konyhájában lesz (a név legalább húsz másik csúcsszakácsot takar). A gyerekei főzőtanfolyamot ajándékoztak neki, és azóta a lelkes hobbyszakács a várakozás és a szorongás között őrlődik. Mi van, ha nem elég jó? Ha ügyetlenül mozog, és a nagy mester egy kis kontárnak leplezi le?
Cinikusan azt is gondolhatnánk, hogy nem is olyan rossz dolog ez, hiszen a menedzserek és mások, akikről úgy tűnik, kézben tartják a világot, megspórolnak sok elméletibb és lélektelenebb önismereti szemináriumot. Egy nap X. konyhájában, és máris újra tudod, hol a helyed: legeslegalul, még a gyakornokok alatt is, akiknek végül is megadatik, hogy naponta a konyhaművész közelében lehessenek (bár lehetnek annyira tiszteletlenek, hogy ezt inkább kényszernek, mint megtiszteltetésnek érzik). Ebben a tekintetben ajándékként is ajánlható ideges feleségektől vagy elnyomott alkalmazottaktól.
De vajon miért ez a túlzott tisztelet?
Mi a különbség a konyhaművészet amatőrei és professzionális kollégáik között?
Nemcsak a hírességekkel tartott főzőtanfolyamok örvendenek jelentős keresletnek, a főzés is virágzik, divatossá vált. (Ezt már önmagában az a tény is jelzi, hogy hirtelen mennyi férfi áll örömmel a tűzhely mellett – legalábbis akkor, ha dicséretet lehet aratni. De ez egy másik történet...) A csúcsszakácsok és azok, akiket a média és a lobbik azzá stilizáltak, sztárnimbusszal rendelkeznek, guruk. Egyébként rendben van ez így, személy szerint én többre tartok egy szakácssztárt, mint egy éles hangú és szilikonmellű televíziós műsorvezetőt. Meg tudom enni, amit ő (és csapata) főz, receptekhez juthatok a médiában, megvehetem a szakácskönyveit, és megpróbálhatok úgy főzni, mint ő.
Az igazán elhivatott amatőrök, a konyhaművészet szerelmesei még tovább mennek: mindent elolvasnak és megtanulnak, ami a kezük ügyébe kerül. Elméletben el tudják magyarázni a különbséget a felföldi marha, az Angus, a Galloway és a mongol sztyeppei marha között (kérlek, ne lapozzatok azonnal utána, hogy megtudjátok, milyen marháról van szó és milyen az íze, a mongol sztyeppei marhát épp most találtam ki), rendelkeznek a legújabb konyhai eszközökkel, a világ minden táján ettek már, és természetesen ismerik Anthony Bourdain könyveit, valamint This-Benckhard „Rätsel und Geheimnisse der Kochkunst” című művét is.
Hmm. Én is ilyen vagyok. Szakácskönyv nélkül az ágyam mellett valahogy nem érzem magam otthon (még ha egyik-másik vaskos kötet majdnem össze is zúzta az értékes szaglószervemet olvasás és elalvás között). A konyhai eszközök iránti vonzalmam továbbra is jócskán meghaladja a konyhánk kapacitását, és amikor először mentem Buchingernek segíteni a konyhán, egy olyan késekészlettel érkeztem, amely jóval drágább volt, mint az ő mindennapi munkaeszközei.
De mióta ingadozom az amatőr és a (majdnem) szakács szerepe között, sok mindent lazábban látok.
Ismerek egy elismert és különféle „kalauzok” által (egyébként: Ausztriában a legmagasabb a „kalauzok” sűrűsége Európában, még ha a „kalauz” kultusz alatt szerencsére ma már sokkal ártalmatlanabb dolgot értenek, mint hatvan évvel ezelőtt) kitüntetett szakácsot, aki egy szakmai kiránduláson nagyon meglepődött, hogy a kezében lévő csinos, kissé szőrös levél friss zsálya. Az én főzőtanfolyamra vágyó amatőrömnek ilyesmi soha nem fordulna elő, valószínűleg fejből fel tudna sorolni legalább öt zsályafajtát, és leírná, hogyan kell őket használni, egészen az ananászzsályáig. Persze, a szakma legjobbjai sokat tudnak, elvégre – ha igazán jók akarnak lenni – szinte mással nem is foglalkoznak, úgymond professzionális szerelmesek, mióta 15 évesen megkezdték a tanulóéveiket. De az igazi különbségek mégis máshol rejlenek:
Az amatőr minden ételéhez odaadással viszonyul, tökéletesre akarja tenni, képes elérni olyat, ami egyedi esetben még a nagyok alkotásait is felülmúlja. Alig bír levegőt venni anélkül, hogy a főzésről beszélne. A francia csillagos éttermek konyháiban ezzel szemben, miközben illatos-zamatos ízélményeket tálalnak, főleg focieredményekről és szexről folyik a szakma (bocsánat, nem akartam kiábrándítani a kellő nyelvtudással nem rendelkező, elérzékenyült főzőtanfolyamos diákokat). – Ha egyébként szívesen lennél gyakrabban szakácsok közelében, kérlek, ne a szabadidejükben vitatkozz velük receptekről; nagyjából annyira szeretik ezt, mint azok az orvosok, akik végre kényelmesen ülnek egy pohár bor mellett, és a társaság elkezd mesélni a betegségtörténetéről.
De a legfontosabb dolog, ami megkülönbözteti a profi szakácsokat a hobbyszakácsoktól, valószínűleg a rutin.
Ez a folyamatos, állandó ismétlés révén megtanult és megtapasztalt tudás. Még egy teljesen átlagos szakács is, akinek a marhafajták és zsályafajták annyira nem számítanak, mint a japán selyemfestészet, gond nélkül el tud etetni fél óra alatt húsz, harminc, negyven embert, oda sem figyel, tudja, sejti, mikor medium rare a steak.
A kézmozdulatok csak úgy megtörténnek, ha a szakács jó, kapkodás nélkül, gördülékenyen; a cselekvésről szól (majdnem) gondolkodás nélkül. És az ember büszkébb ezekre a mozdulatokra, a nyersanyagok ehetővé alakításának laza, könnyed módjára, mint bármelyik tányérra, amely elhagyja a konyhát.
És aztán ott van persze a stressz. A hobbyszakácsoknál is kitör, de más az, ha a barátok az ebédlőben ülnek és épp összeesett a szarvasgombás szufléd, vagy ha ötven fizető vendég vár húsz különböző ételre: az egyik oldalon a lelkes törzsvendégek (Vigyázat! Itt magas az elvárás, különösen oda kell figyelni!), a másikon a csak úgy betévedt vendégek (Őket meg kell győzni, ha őket nem, akkor kit!), és még azok, akik már most szkeptikusan néznek (Na, nekik megmutatjuk! Mi jók vagyunk!). Aztán a friss marhahúsleves a hűtőházban még túl meleg ahhoz, hogy (a szükséges módon) zsírtalanítani lehessen, a főpincér megígért egy vendégnek burgonyapürét a gyerekének, pedig az sosem szerepelt az étlapon, csak szalvétagombóc, sütőtökös fánk, krumplinokedli, tészta, pirított burgonya, sült Pont-Neuf burgonya – a fene egye meg, nem ehet a gyerek abból valamit? –, és hirtelen majdnem mindenki wok-tésztát akar, de csak két wok van. Ha valakinek nem tetszik ez a fajta stressz (inkább egyfajta akut túlélőtréning, néha napi kétszer), aki nem szinte függője ennek, vagy legalábbis az utána következő érzésnek, annak inkább maradjon vezérigazgató és hobbyszakács.
Nos, és a profi szakácsmunkához hozzátartozik még egy bizonyos hőtűrés is. Persze, vannak különböző felszereltségű konyhák, de nyáron a legtöbb helyen a tűzhely közelében a hőmérséklet elérheti az ötven fokot is.
Nem való azoknak, akik gondosan, a belső és külső szépségre ügyelve, ápolt kreációkkal akarnak előállni. Ott a verejték nemcsak átvitt értelemben folyik, és aki igazán menő, az még be sem vallja.
Mit tanulhat tehát egy olvasott, mércéihez képest rutinos és mindenképpen nagyszerűen főző szerelmes, ha egy, két vagy négy napra elmegy egy főzőtanfolyamra az egyik „mesterhez”? Laza rutint biztosan nem.
Fogások. Azok a híres fogások, amikről minden szakácsot újra és újra megkérdeznek. A nagy és a kis titkokról van szó.
Az ember – másokkal együtt – közel állhat a nagy X. mellett, és ő majd elárulja azt, amit mindig is tudni akartál. Csak ne kérdezz hülyeségeket, olyasmit, amin nemcsak a sztárszakács, hanem a konyhában mindenki más is mosolyog. És ha netán még dolgozhatsz is, törekedni fogsz arra, hogy a snidlinget legalább olyan pontosan vágd, mint az ifjú szakács, aki havonta éppen csak kétszer annyit kap, mint amennyibe a háromnapos főzőtanfolyam kerül. Megdicsérnek (függetlenül attól, hogyan néz ki a snidling), és ez csodálatos (még ha kétséges is, hogy ez konyhatechnikailag a jövőben segít-e majd).
Csak az a helyzet a fogásokkal, hogy: természetesen vannak ilyenek, de ezek nem titkok, inkább a rutin egyfajta változatai. Tudod, hogy a finom halfiléket csak a bőrös oldalukon kell sütni, hogy ne legyenek szálkásak (szárazak). Szerencsével elleshetsz ilyesmit. Nem mintha a profi konyhákban ne lenne mit tanulni, Buchingernél hetente tanulok újat (a technikák mellett egyébként egészen más dolgokat is, mint például a csoportdinamika szűk térben). De ami a híres konyhatitkokat illeti, szívesen meséli a francia csúcsszakács történetét, aki rendszeresen eltűnt a hűtőházban, amikor a zseniális libamáját készítette.
Mindenki könyörgött neki, hogy mondja el, mit csinál, portói bort vagy Madeirát, vagy esetleg egy teljesen más édesbort használ-e, melyik fűszer van benne, amit mindig is sejtettek, de sosem ismertek fel teljesen. Pedig csak sózta a libamájat (nem, nem azzal a sok különleges sóval, amivel a szakács-szerelmeseknek manapság rendelkezniük kell, hanem teljesen hétköznapi finom asztali sóval).
Felismerés... Ezért lehet izzadni, hagymát vágni, hőtűrőnek és keménynek kell lenni. Lehetőleg úgy főzni egy profi konyhában, mint egy profi, hogy profivá válj. De miért?
Erre nincs válasz, csak az, hogy még szakács-szerelmesként is elég őrültnek kell lenned (és egy olyan szakáccsal találkoznod, aki legalább ugyanilyen őrült, hogy beavatjon).
Szóval mégis inkább egy főzőtanfolyam jöhet szóba, valamit csak elleshet az ember. Remélhetőleg. A feltűnési viszketegségben szenvedők (és melyik szenvedélyes szakács – legyen profi vagy amatőr – ne lenne ilyen, legalább ebben nincs különbség) ráadásul elmesélhetik, hogy a nagy X. konyhájában voltak. Az is jól hangzik: „Amikor tavaly nyáron Franciaországban Y.-nál főztem, tudod, annál a két Michelin-csillagosnál...” Nem kell elmesélni, miről beszéltek a konyhában.
De kérlek, semmi esetre se legyen túlzott alázat, szolgalelkűség, és főleg semmi szorongás. Arról nem is beszélve, hogy a szakma sztárjai elég jól keresnek azzal, ha amatőröket engednek be a konyhájukba: ismerek olyanokat, akiknél állítólag még csak nincsenek is meg ezek az új, rendkívül kemény, valójában nélkülözhetetlen titánkonyhakések...

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!