Érkezés előtt
Dottoressa kívülről érkezett. Fokozatosan, az évek során. Mire megérkezett, teljesen magába szívta a város textúráját és szervesen magáévá tette, eggyé vált vele és részévé lett, jobban hozzánőtt, mint a legöregebb taplók a Lido sugárútjainak legöregebb platánfáihoz. Idegenségének maradékával, amelyet olykor érzett, megtanult bánni. Eleinte ritkán utazott el, később már soha, mert a Ponte della Libertà-n való minden egyes átkeléskor a hanyagolt gondoskodási kötelezettségek és az otthagyott feladatok ólomsúlyú érzése töltötte el, és minden visszatérés a kelleténél jobban megviselte. Bizonyos események idején – állami látogatások, jachtparádék, évfordulók és a kollektív ésszerűtlenség egyéb időszakai –, amikor a város mozgásáramlatai összekeveredtek, a turisták útvonalai és a velenceiek egészen másfajta útjai keresztezték egymást, csak a legszükségesebbekért hagyta el a házat. Kerülte a közönséges látogatók, az alkalomra odacsődült bámészkodók és azon lakosok keveredő tömegét, akik ilyen események idején még a leglaposabb turistaövezetekben is turistaként viselkedtek, azaz híján voltak minden tartásnak. Sehol sem érezte magát otthon az efféle gátlástalanul forrongó elegyekben, kiszolgáltatottnak és elhagyatottnak érezte magát bennük, és mintegy szükségszerűen elöntötte őt egy banális hazafiasság, az a kínos érzés, hogy most már csak rajta múlik az igazi rend megvédése, a tiszta velencei apartheid: itt a lakó, ott a vendég és a galambjai.
Könnyedén felismerte ebben új gyökereinek gyenge kötődését és közönséges hiúságot. Története egy távoli részének visszamaradt sugárzása okozott neki panaszokat.