Régen elmúltak azok az idők, amikor a pop-up éttermeket egy alternatív hipster szcénára bízták. Ma már csúcsszakácsok használják a koncepciót hírnevük terjesztésére, sőt egész régiók és országok is, hogy gasztro-célpontokként népszerűsítsék magukat. Csak Ausztriában vannak még kissé lemaradva.
Szöveg: Georges Desrues · Illusztráció: Myriam Heinzel
Ha hihetünk René Redzepinek, akkor egy sydney-i pop-up étteremmel nem lehet pénzt keresni. Mégpedig a számos szponzor és a 480 ausztrál dolláros, italok nélküli menüár ellenére sem. „Az áruköltség menünként az ár körülbelül háromnegyedét tette ki, a többi csak a csapat elszállásolására ment el” – állítja a szakács. A tavalyi, Tokióban négy hétig nyitva tartó pop-up étterem után a dán séf és a koppenhágai Noma étterem csapata most Sydneyben próbálkozott. Mégpedig itt is lenyűgöző ráfordítással.
Élettársakkal és gyerekekkel együtt száz ember volt, akiket Ausztráliába kellett repíteni és elszállásolni. És emellett tonnányi anyag és felszerelés. Az edényeket helyben gyártatták le, a konyhát egy vadonatúj nyersépületben kellett berendezni. A feladatért Redzepi egyik sous-chefje, a német Thomas Frebel volt a felelős, aki nélkül, mint főnöke hangsúlyozza, a projekt megvalósítása aligha lett volna lehetséges. „Míg Japánban egy kész beállítást találtunk, amihez alkalmazkodhattunk, itt mindent teljesen új alapokról kellett felépítenünk” – meséli Frebel – tehát a konyhán kívül a vendégteret is meg kellett tervezni és új beszállítókat találni. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy az egész negyed az új épület körül, ahol a Noma helyet kapott, még kialakulóban volt, tehát például nem is volt pontos cím, ahová szállítani lehetett volna. „De talán a legnehezebb a csapat ellátása volt” – folytatja Frebel –, „végül is valahol el kellett szállásolnunk ezt a száz embert, iskolába íratni a gyerekeket és rengeteg papírmunkát elintézni.”
Nem csoda tehát, hogy a menüár magasabb volt, mint otthon. És még ha nem is maradt pénz a végén: a költözés a világ másik végére mégis megérte – állítja Redzepi. Mégpedig több okból is. Először is ott van egy ilyen távoli pop-up étterem csapatépítő jellege. „Sok fiatal munkatárs, aki nálunk kezd, valahogy megdermed a Noma hírneve, a tapasztaltabb szakácsok és én magam előtt. A külföldi közös erőfeszítés révén a korlátok és a gátlások lebonthatók, és az emberek összekovácsolhatók” – mondja Redzepi.
És akkor ott van természetesen a médiafigyelem is. Ugyanis az úgynevezett Nordic Cookingról, amelynek Redzepi a zászlóvivője, az előző évtized vége óta annyit és olyan intenzíven írtak, hogy időközben már alig érdekel valakit a skandináv szakácsokról és éttermekről szóló cikk vagy riport. Az is a dolog természetéből fakad, hogy az északi környezet a Redzepi-félék sztárok tipikusan természetközeli konyhájához előbb-utóbb eléri a határait. Egy bizonyos időpont és az ismétlés bizonyos foka után egyszerűen már nem eredeti nyírfakéreggel, mohával, zuzmóval vagy kökénnyel főzni vagy díszíteni. Nemhogy újságírói szempontból beszámolni róla.
Csak túlságosan érthető tehát, hogy egy nemzetközi sztárszakács, ha lehetősége nyílik rá, külföldre vigye koncepcióját, és ott helyben dolgozza fel a helyi, kihasználatlan alapanyagokat. Főleg, ha ezek olyan egzotikusak és felfedezetlenek, mint amilyen Ausztráliában a különleges fauna és flóra, valamint az aboriginál kultúra.
A pop-up étterem koncepciója tehát már régen nem olyan, amit néhány szakállas underground szakácsra bízunk. És Redzepi messze nem az egyetlen a nemzetközileg elismert celebszakácsok között, aki ilyen kalandba vág, és a lehető legnagyobb professzionalizmussal viszi véghez. Végül is az anyaétterem hírneve forog kockán. Például Heston Blumenthal is 2015 januárjában ideiglenesen az ausztráliai Melbourne-be költöztette londoni Fat Duck éttermét. Vagy az amerikai Grant Achatz, aki chicagói Alinea éttermét az év elején előbb Madridban, később Miamiban üzemeltette, a spanyol Albert Adrià pedig nemrég fejezte be londoni vendégjátékát. A szintén Spanyolországból származó Roca fivérek, a jelenleg a világ legjobb éttermének választott katalániai geronai Celler de Can Roca üzemeltetői pedig 2014-ben és 2015-ben öt különböző városra kiterjedő gasztrotúrát bonyolítottak le.
Hogy a médiafigyelem legalább az egyik mozgatórugója annak, ami a konyhafőnököket egy pop-up étterem üzemeltetésére ösztönzi, az nem titok. „Természetesen ma már a szakmához tartozik, hogy olyan anyagot adjunk a médiának, amiről beszámolhatnak” – mondja ezért teljesen nyíltan Redzepi –, „az újságíróknak mindig új anyagra van szükségük. Jelenleg mindenki a következő nagy dolgot keresi és várja, a következő országot vagy régiót, amely a figyelem középpontjába kerül.” Ehhez jön még, hogy egy éttermi látogatást manapság már nem úgy értelmeznek, ahogy az korábban volt, folytatja a szakács. „Főleg a fiatalok ülnek mostanában az asztalnál, miközben egy hálózati közösség, egy felhő részei, amelynek élőben számolnak be, és amely így virtuálisan szintén részt vesz az étkezésben. Nekünk, szakácsoknak és étteremüzemeltetőknek nem marad más hátra, mint ezt figyelembe venni.”
Feltehető az is, hogy a költözés és a rövid ideig tartó jelenlét a világ más részein akkor is hasznos, ha a befolyásos 50 legjobb étterem listáján való helyezésért folyó szavazatok begyűjtéséről van szó. Ez ugyanis megköveteli az immár 1000 zsűritagjától, hogy az elmúlt 18 hónapban ettek azokban az éttermekben, amelyekre szavaznak. A költözés révén egy étterem tehát növeli azon zsűritagok számát, akiket elér.
A pop-up étterem azonban nyilvánvalóan nemcsak arra szolgál, hogy a szakács nimbuszát és hírnevét a nagyvilágba vigye, hanem arra is lehetőséget ad a vendéglátó országnak, hogy a vendégszakács fényében tetszelegjen. Például a nemzeti ausztrál turisztikai hivatal már hónapokkal a Noma megnyitása előtt ambiciózus promóciós kampányt indított az ország mint gasztro- és borturisztikai célpont népszerűsítésére. Hasonlót lehetett megfigyelni az utolsó „Madrid Fusion” alkalmával is, egy minden évben megrendezett szakácstalálkozón a spanyol fővárosban. Ott a Roca fivérek egy videóval nyitották meg előadásukat, amelyben ők maguk voltak láthatók egy isztambuli gasztronómiai utazáson. Mivel Törökország a rendezvény szponzorai közé tartozott, adódik a következtetés, hogy ez az ország is azon van, hogy a közeljövőben sztárszakácsok, újságírók és bloggerek meghívásával fellendítse turizmusát, és a nemzetközi gasztroszíntér fókuszába helyezze kulináris kínálatát.
Ausztriában azonban ezen a területen még kevésbé előrehaladottak a dolgok. Sem az az érzés nincs meg, hogy a hazai turisztikai hatóságok teljes mértékben felismerték volna a gasztroturizmus gazdasági jelentőségét, sem a csúcsszakácsok maguk nem tűnnek túlságosan érdeklődőnek a pop-up étterem kockázatával szemben. De természetesen vannak kivételek. Mint például Alain Weissgerber és Barbara Eselböck vendéglátós házaspár, akik tavaly ősszel egy ilyen időszakos éttermet működtettek a bécsi 2. kerületben Zum Tauben Dogen címmel. Pénzt azonban ott sem kerestek. „Éppen csak a költségeket hoztuk be” – bizonygatja Barbara Eselböck. Ennek ellenére a vendéglős is sikerről beszél. „Az étterem hat hétig volt nyitva télen, olyan időszakban tehát, amikor a burgenlandi anyaéttermünkben amúgy is csekélyebb a forgalom.” Ezenkívül megerősíti Redzepi kijelentéseit, hogy egy ilyen közös vállalkozás nagyon hasznos a csapatszellem kialakítását illetően. „Együtt számos akadályt kell legyőzni és problémát megoldani, ami biztosan erősíti az összetartozást.” És természetesen a pop-up által elért figyelem az anyaétteremnek is jót tesz.
És még ha a Schützen am Gebirge és Bécs közötti út sokkal rövidebb is, mint Koppenhága és Sydney között, egy ilyen költözést akkor is időben elő kell készíteni, ami elsősorban az Ausztriában köztudottan különösen szigorú hatóságok miatt van. „Jó egy évre volt szükségünk a szükséges előírások teljesítéséhez és a hatósági engedélyek beszerzéséhez, pedig viszonylag könnyű dolgunk volt, mert a helyszínre már megvolt az üzemeltetési engedély” – mondja Eselböck. És hozzáteszi, hogy a jövő télen szívesen nyitna újra egy pop-up éttermet, nem feltétlenül Bécsben, hanem esetleg egy másik osztrák városban, vagy talán akár külföldön is.
Kevésbé volt sikeres az előírások és engedélyek akadályának leküzdésében Harald Irka, a stájerországi Saziani Stub’n étteremből. „Egy bécsi kiállítóterem üzemeltetői kerestek meg minket, hogy megkérdezzék, lenne-e kedvünk egy nagy területű és nagyrészt üres helyiséget használni az első kerületben. Az ötlet azonnal tetszett” – meséli az ifjú tehetség. Nem utolsósorban azért, mert az anyaétterem a téli hónapokban amúgy is zárva tart, és mindig gondot okoz a munkatársaknak elmagyarázni, hogy miért csak kilenc és nem tizenkét hónapra alkalmazzák őket. De a nyilvánvalóan leküzdhetetlen hatósági akadályok miatt a stájer szakács hamar elvetette a projektet. „Valószínűleg egy bécsi pop-up étterem ezek között a körülmények között csak pár napig lett volna lehetséges, nem három hónapig, ahogy azt terveztük” – mondja Irka.
Stefan Brandtner is, aki szakember, és legalábbis nálunk a pop-up éttermek stílusgyakorlatának úttörője, a legtöbb esetben a hatóságok túlságosan merev viselkedését panaszolja. „Mindig arra törekedtünk, hogy olyan helyszíneket találjunk, amelyek könnyebben adaptálhatók, mint mások, hogy megkapjuk a szükséges engedélyeket” – mondja a salzburgi szakács, aki 2011-es első projektje óta már három további pop-up éttermet hozott létre a semmiből. De éppen az ilyen könnyen adaptálható helyek azok, amelyek általában kevésbé izgalmasak. „A pop-up koncepcióhoz igazából olyan helyszínek illenének, mint például régi asztalosműhelyek vagy könyvtárak, vagy akár bontásra ítélt házak. De ilyesmi Ausztriában szinte lehetetlen” – mondja Brandtner. Egészen más a helyzet például Baszkföldön, ahol néhány hete járt, és egy bezárt benzinkútban látogatott meg egy pop-up éttermet. „De Baszkföldön a gasztronómia a kulturális identitás része” – mondja Brandtner –, „és ezenkívül egy gazdaságilag jelentős látványosság, amely a világ minden tájáról vonzza a turistákat. És ez a tudatosság Ausztriában sajnos még hiányzik.”