A-La-Carte

Amit a bor akar

Andi Gsellmann volt Ausztriában az elsők között, aki héjon erjesztett Traminit, és ezzel új ízvilágot adott a fajtának. Ezzel a borász a nemzetközi naturalbor-színtéren is népszerűvé vált.


„Megpróbálom kideríteni, mire van éppen szüksége az adott bornak“, magyarázza a szokatlan eljárást Andi Gsellmann, „tulajdonképpen ezek üzenetek magamnak.“ A boraihoz való érzékeny hozzáállás fontos a borász számára. Nem csupán egy terméket szeretne létrehozni, hanem valami lelkes, transzcendens dolgot, ami érezhető is. Mindenekelőtt az energetikai oldal az, ami érdekli – az, ami a látható mögött rejlik. Egy olyan megközelítés, amiért könnyen ezoterikusnak bélyegzik az embert, és ezzel elveszíti a komolyság, vagy akár a minőség iránti igényét is. De a burgenlandi borász sem nem álmodozó, sem nem bolond – pontosan tudja, mit akar, és hogyan érheti el. „Nem lövök vaktában“, magyarázza, ha csinál valamit, akkor annak van egy terve. „Nem lehet csak meditálni, pénzt is kell keresni.“

Különleges érzékenysége azonban már gyermekkorában is megvolt, környezete intenzív érzékelése. Ezért érezte kezdettől fogva olyan ismerősnek a biodinamikát is, amelynek irányelvei szerint 2007 óta gazdálkodnak. Ott talált rá először egy hasonló gondolkodás- és érzésmódra. Egy nagy egész eszméjére, ahol minden mindennel összefügg. Fokozatosan mély megértést fejlesztett ki a természet folyamatai iránt, és tudást a talaj, a szőlőtőke és a születő bor szükségleteiről. 2011-ben a „respekt-BIODYN“ borászcsoport tagja lett, és ezzel minősített. Akkoriban a borászatot még a szülei vezették. Andi Gsellmann ugyan már 2005 óta dolgozott a gazdaságban, hivatalosan azonban csak 2021-ben vette át, miután apja és anyja nyugdíjba vonultak. Lassan nőtt bele a munkába, de kezdettől fogva kibontakozhatott.

„Mindig nyitott voltam mindenre, amit Andi csinálni akart“, mondja az apa. Hans Gsellmann társasági ember, aki szívesen mesél: a nagyapjáról, aki a régióban az elsők között kereskedett borral; a fehérborokról, amelyeknek egykor Burgenlandban nagyobb becsülete volt, mint a vöröseknek; és a Kékfrankosról, amelyet csak a síkságon, a silányabb dűlőkben ültettek. Amikor először ültetett Kékfrankos tőkéket hegyoldali dűlőkbe, a szomszédok csak csóválták a fejüket: „Nem fogod a Kékfrankost a legjobb dűlőkbe tenni, azt a pincében is feljavíthatod cukorral!“ Mesél a borbotrányról is, amikor senki nem tudott semmi biztosat, de látták, hogy egyes borászok hirtelen annyi pénzt kerestek, hogy a bankjegyeket szennyeskosarakban halmozták fel; és a borbotrány utáni időről, amikor fordult a kocka, és azok profitáltak, akik nem hamisítottak – amikor Bécsbe mentek, és a vendéglősök már a város bejárata utáni első kereszteződésnél vártak, és szó szerint kikapták a borokat a kezükből. Hans Gsellmann társalapítója volt a „Pannobile“-nak is pontosan 30 éve, egy borász egyesületnek, amely azzal a céllal indult, hogy új identitást adjon a burgenlandi boroknak. Mindig nyitott volt az új ötletekre, és üdvözölte a bio, majd később a biodinamikus gazdálkodásra való átállást is. Az apáról fiúra való átmenet zökkenőmentesen történt – radikális szakítások nem voltak.

„Talán az apa óvatosságból kicsit túl technikaira csinálta a borokat“, véli Andi, de ez is az az időszak volt, amikor a borkészítésben általában a technológiai fejlesztéseké volt a főszerep. Időnként az apa óvatossága jogos is volt, ismeri el. Amikor a fiú a naturalbor-mozgalom kezdetén teljesen lemondott a kén hozzáadásáról, Hans Gsellmann sötéten látta a jövőt. „Sajnos igaza volt“, vallja be az ifjabbik Gsellmann, „néhány bor hibás ízeket fejlesztett. Akkoriban könnyű dolgom volt, mert még nem én viseltem a felelősséget a borászatért“, emlékszik vissza, „ilyen butaságot, miután már az én vállalkozásom volt, nem csináltam többé.“

Azóta minden bor enyhén kénes. A spontán erjedésnél viszont kezdettől fogva volt benne némi aggodalom, ha az erjedés megakadt, míg az apa nyugodt maradt. „Majd lesz valahogy“, mondta csak sztoikusan. Nagy vonalakban úgy tűnik, hogy ketten jól összeszokott csapatot alkotnak: „Mindig láttam a minőség iránti vágyát“, mondja Andi, „ehhez jól tudok kapcsolódni“, gondolta. Jó alap volt, amikor végül három évvel ezelőtt átvette a borászatot. Előírások nem voltak, csak három tanácsot adott útravalóul az apja: Járd a saját utad. Járd hasonló gondolkodásúakkal, és közelíts a természethez figyelemmel és tisztelettel.
Megfogadta a tanácsot, és keresni kezdte saját megközelítését a mezőgazdasághoz, amelyet végül a biodinamikában talált meg. „Ma az apám a legjobb és legolcsóbb munkatársam“, viccelődik a fiú, inkább arra kell figyelni, hogy ne kezdjen el már kora reggel dolgozni, amikor mindenki más még aludni szeretne.

A Gsellmann-borok stílusa az évek során megváltozott. Míg a „Gsellmann & Gsellmann“ név alatt, amikor az apa a testvérével közösen vezette a borászatot, még viszonylag hagyományosak voltak, Andi Gsellmann belépésével egy kísérleti szakasz kezdődött, ahol stilisztikailag keresték önmagukat. Karszt-vidéki, Collio-beli és szlovéniai utazások után, az „Orange-borok“ mestereihez, otthon is megpróbálták a fehérborok héjon erjesztését alkalmazni. Andi kezdettől fogva a Traminit vette célba, egy olyan fajtát, amelyet Burgenlandban a harsány ízvilága miatt már senki sem akart. Andi Gsellmann sem. Aztán megkapta a dűlőt a Sárga, Piros és Fűszeres Traminivel. Tehát akart belőle valamit alkotni, valamit, ami a megvetett szőlőfajtát a szakértők számára is ihatóvá teszi. Az akkoriban nagyon fiatal borásznak sikerült megszelídítenie a Tramini operettes jellegét. A tolakodóan édes illatvilággal szemben a héjon való, kezdetben többhetes erjesztéssel határozott cserzőanyag-struktúrát állított fel – és íme: az idős, rikítóan sminkelt hölgy új fényben tündökölt. A nehézkesség átadta a helyét egy vonzó frissességnek, az egykori giccs váratlan grandiózussággá változott. Ezzel egy olyan remekművet alkotott, amely gyorsan kultuszborrá vált a nemzetközi Orange-bor rajongók körében. De még sok Orange-bor ellenes is megkedvelte ezt a finom és mégis átható, mediterrán aromájú, vérnarancsos, gyógynövényes és tengerillatú bort. Már az első, 2011-es évjárata is szenzációs siker volt.

Neki magának eleinte egyáltalán nem esett jól, hogy csak erre az egy borra redukálják, amikor olyan sok más is szerepelt a választékában. Ráadásul a kollégák is gúnyolódtak: „Héjon erjesztett Traminit minden idióta tud csinálni!“ Lehet, de alig valaki készíti olyan finoman és összetetten, mint ő. Az egyébként gyakran tompa szőlőfajtánál egyértelműen az örökölt érzékenysége segít. Ha megkérdezik a borászt, mi az ideális Tramini számára, puskából kilőve válaszol: „Ha nem íze Tramini!“ Ez sikerült neki. Időközben a héjon erjesztett Tramini standarddá vált. Kevés fehérszőlő-fajta alkalmas ennyire erre a borkészítési módra. Az ember már nem is akarja másképp inni. Csak a cserzőanyagok, amelyeket a szájban savként is érzékelünk, adják a bornak az életet, a frissességet és a mélységet. És Gsellmann az egyik mesterük. Időközben a Signature bora még finomabb lett, már csak két hétig hagyja a héján a fa erjesztőkádban, utána amforába és nagy hordóba kerül, évjárattól függően.

Andi Gsellmann párjával, Bea Farkassal. A borospince számukra a bor és az ember találkozásának helyszíne.
A Gsellmannéknál borok minden színben és változatban kaphatók (jobbra fent Andi Gsellmann az apjával, Hansszal).
Az orange Tramini azonban kultusz.
Apa és fia a szőlőjükben, kilátással a Fertő-tóra. Ketten egyetértenek:
A Kékfrankosnak a régióban a klímaváltozás miatt nem látnak jövőt.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!