A-La-Carte

Wasabi-terror és egyéb veszélyek (2016/4)

Mennyire „közösségi“ a közösségi média, vajon a több wasabi rasszista támadásnak számít-e, és veszélyeztethetik-e a csilipaprikák a világbékét? Vagy talán mindezt lazábban kellene venni? Szöveg: Eva Rossmann · Illusztráció: Andre Sanchez Néhány ideje egy japán sushi-lánc a legudvariasabban kért bocsánatot. A „közösségi médiában” (Miért hívják őket egyáltalán így?…


Mennyire „közösségi a közösségi média“, vajon a több wasabi rasszista támadás-e és veszélyeztethetik-e a csilipaprikák a világbékét? Vagy talán mindezt lazábban kellene venni?

Szöveg: Eva Rossmann · Illusztráció: Andre Sanchez

Néhány ideje egy japán sushi-lánc a legudvariasabban kért bocsánatot. A „közösségi médiában“ (Miért hívják őket egyáltalán így? Mert feltételezzük, hogy egy meghatározatlan számú névtelen mindentudó „közösségi”? Vagy azért, mert leképezik a társadalmi struktúránkat?) kitört a felháborodás vihara. Egy oszakai fiókban hirtelen több wasabi került a sushikra. Néha majdnem kétszeres  (!) adag, mint a „normál“. Most intenzív kutatásaim ellenére sem tudtam kideríteni, létezik-e már japán, ázsiai, vagy netán nemzetközi kereskedelmi egyezményeken alapuló világszintű wasabi-szabvány, de hát ilyet! Hogy tehették ott! Főleg, hogy különösen a dél-koreaiak azonnal azt állították, hogy ez a „wasabi-terror“ nemcsak terror, hanem ráadásul „rasszizmus“ is a külföldiek ellen. „What they did was a hate crime“, posztolta például @sakeuchi317. A The Japan Times beszámolt róla. A japán Kyodo hírügynökség is. A Fujii Shokuhin vállalat mélyen érintetten magyarázta, hogy sajnálatos módon egy éttermük szakácsai kérdezés nélkül növelték a wasabi mennyiségét, miután külföldi vendégek újra és újra több wasabit kértek. Fogadkoztak, hogy szó sincs megkülönböztetésről. Vigasztalhatatlanok, amiért ilyen kényelmetlenséget okoztak azoknak a vendégeknek, „akik nem szeretik a wasabit“.

A felháborodás természetesen tovább folytatódott. „Rasszista támadásokat“ emlegettek. Hm. Még mindig egy szakácsról beszélünk, aki Oszakában néha több wasabit tett a sushira. De természetesen az ilyen viták tanulságosak is: most már én is tudom – aki sosem jártam Japánban –, hogy ott a wasabit nem a sushi mellé teszik, hanem a rizs és a nyers hal közé. És hogy óvatos japánok posztolták: sok wasabi ugyan egészséges, de másfelől veszélyes is – mégpedig akkor, ha azzal akarnak elfedni régi, büdös halat. Kultúrsokk. Régi, büdös tengeri állatok Japánban? A nyers halak szent földjén? De gyakorlati tippeket is adtak: aki nem szereti a sok wasabit, az nézzen be a hal alá, és vegyen el egy keveset abból a (számomra) ízletes zöld tormából. Ők mindig ezt csinálják, amikor a gyerekekkel vannak úton. És ezzel elhárulna a terror. Bárcsak mindig ilyen könnyű lenne. Bár: más „terror“-állításoknál és -félelmeknél is segíthet a józan ész (amit remélhetőleg mégsem adtunk el teljes egészében egy szupermarketláncnak).

Ausztriában többek között a Der Standard is felkarolta ezt az igazán égető témát. A legjobban ez az ezt követő hozzászólás tetszett: „A világ egyik legnagyobb veszélye a wasabizmus.

A szakács úgy tűnik, egy wasabita prédikátor.“

Legalább a gúnnyal még lehet számolni. Néha-néha. Természetesen ott volt a kérdés is, hogy vajon azon a napon sem Kínában egy kerékpár, sem Japánban – vagy, hogy ne diszkrimináljunk újra, Dél-Koreában – egy zsák rizs nem dőlt-e fel, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni.

De – anélkül, hogy még rátennénk egy lapáttal – a „közösségi média“ és a gasztronómia valóban csípős dolog. A személyesen és szakmailag is fájóan hiányolt Christoph Wagner egyszer azt mondta, ő a gasztronómiai útmutatóit elsősorban bővített telefon- és szervizkönyvnek írja. Hogy az embereknek ízlik-e ott az étel, azt már nekik kell kideríteniük. Ezért álltak tőle távol az oktató vagy akár lealacsonyító leírások. Mit mondana vajon az interneten található releváns fórumokra, ahol bárki, akinek vannak fogai és gyomra (az ízlelőképességgel kapcsolatban nem vagyok meggyőződve, a szívről meg ne is beszéljünk), posztolhat arról, amit elfogyasztott és vélhetően megemésztett.
Egy kitérő imádott Szardíniámra. Torre delle Stelle kis helységében három vendéglő van. A legjobban értékelt legtöbbször nyitva sincs, elsősorban pizzát kínálnak. Az utána következő vendéglőnek nagyon jó a pizzája és van egy kicsi, finom étlapja is, ami frissen sült tengeri rózsát is kínál. Egy költemény! A legrosszabbul értékelt vendéglőnek nápolyi főnöke van, aki máshol is karriert csinálhatott volna. Saját marinált hal, legpuhább polip, helyi Gamberetti ropogós mandulaforgácsba burkolva, friss kagylókból készült Impepata kerül felszolgálásra… két főre valóban többet fizet az ember, mint két pizzáért (amely az étterem egyik részében kapható, mégpedig tökéletesen). Három fogásért egy üveg borral hatvan-nyolcvan euró. Hát, tényleg. És az interneten az áll, az étel rossz, az adagok kicsik és egyáltalán minden túl drága. Ha az ember nem lesz ettől mégis kíváncsi, akkor semmi esélye, hogy bebizonyosodjon az ellenkezője.

Konyhafőnököm, Buchinger, már jó ideje panaszkodik az olyan fórumokon, mint a Tripadvisor, megjelenő, állítólag egyáltalán nem barátságos bejegyzésekre. Most már tudom, hogy a legkisebb kritika is örökké le tudja kötni. Mint egy krónikus gyomorbajosnak, neki is újra és újra visszatér az, ha valakinek valami nem tetszett, nem passzolt, nem ízlett. Ezzel szemben még mi, híresen érzékeny írónők és írók is indolensek vagyunk kritikusaikkal szemben. Én vigasztalom őt az ilyen visszaemlékezési rohamoknál („Nem emlékszel? A társaság, ahol a férfi extra vörös káposztát akart a libához, és olyan nagy volt a forgalom, hogy végül mégis ott volt a tányérján, és aztán semmiért nem akart fizetni, mert amúgy is minden utálatos volt, pedig a szomszéd asztalnál ülők azt mondták, már akkor veszekedtek, amikor beléptek? Jó tíz éve volt. Egyébként: emlékszem rá. A tizenkettes asztalnál ültek.”), tehát azzal vigasztalom, hogy a legtöbbeknek amúgy ízlik az ételünk, hogy szuper kedves törzsvendégeink vannak, hogy sokan szeretnek minket. Én mégis sosem néztem meg eddig, mit írnak rólunk a neten. Vagyis, mit írnak azok, akik éppen írnak. Az elégedettek inkább emésztenek, és ezzel a kézenfekvőt teszik.

Most azonban, a wasabi-terrortámadás után, tudnom kell: ki mit mond rólunk a „közösségi hálón“? Mindenesetre csodálatosan kezdődik. Mi vagyunk az 1-es számú étterem!! Na tessék!! Egy kis üröm az örömben: Riedenthalban. Ott csak egy vendéglő van. De az ilyen rangsorok az írásművészetben is viszonylagosak. Ujjongás az első helyért valamelyik bestsellerlistán! De mi Ausztria vagyunk. Egy kis ország. Németországban lehet, hogy azt kérdezik: Ki? Sosem hallottam. Sosem láttam. Miért olvasnánk ezt? Van elég könyv.

De folytassuk. Aztán a neten követi egymást dicséret, kritika, dicséret, értetlenség. Becses íróinkat pillanatnyilag nem is annyira az ételünk vagy a szerviz mozgatja meg, hogy közösségileg posztoljanak, hanem az étlap formája. „Egy cetli!”, kiáltják felháborodottan. Hogyan ne rendelkezhetne egy csúcsétterem szép, kötött étlapösszeállítással? Egy sértés! A szidalmazott cetlit minden nap újraírjuk, néha fél naponta is. Mert csak azt főzzük, ami frissen van. De természetesen: mi is egy bőrös szelet egy szintén kötött étlaphoz képest, fagyasztott friss választékkal? Érdekesnek találtam egy női vendég rossz értékelésének indoklását is. Ugyan elismerte, hogy elégedett volt az étellel és a kiszolgálással, de: a pelenkázóasztal hibás volt, és senki nem tett azonnal semmit ellene. És az erre vonatkozó e-mailjére még csak nem is válaszoltak. Soha többé nem jönnek vissza, gyerekkel sem és gyerek nélkül sem. Aggódó anyukák és apukák biztosítva legyenek felőle, hogy tudomásunk szerint eddig semmiféle, kisgyermekeket ért sérülés nem történt éttermünkben.

Másfelől. A dicséret azért jó, a neten is. Egyszerűen nem tehetek mást, mint hogy ezt az értékelést is röviden megemlítsem. A szó Buchingerről és rólam szól (sajnos vagy szerencsére máskülönben nem fordulok elő az éttermi értékelésekben, kerestem…): „Amikor ők ketten a konyhában állnak, olyan, mintha Placido és Netrebko nyáron Schönbrunnban duettet énekelnének.“ Így szeretem őket, a közösségi médiát. Máris énekelni kezdek (ami viszont kevésbé barátságos reakciókhoz vezethet – és attól tartok, még meg is kellene értenem őket).

Mégis: egy figyelmeztetés: nálunk valóban előfordulhat, hogy például a pacal igazán csípős. Akkor ezen a cetlin, ami az étlapunkat hivatott helyettesíteni, ott is áll, hogy „igazán csípős“. De természetesen lehetnek emberek, akik az „igazán csípős“ alatt mást értenek, mint mi. És ők azt gyaníthatják, hogy ezt nem csak úgy csináljuk, vagy azért, mert Buchingernek véletlenül volt ezekből az ördögien csípős friss csilikből, hanem azért, mert gúnyolódni akarunk a doktor úron, aki már a „pikáns“ szó említésétől is izzadni kezd. Sőt, még a Weinviertel lakosságának általános diszkriminációja is lehetne, amely bizonyíthatóan kevésbé csípősen eszik, mint a dél-indiaiak és a thaiok. Szóval afféle anti-haza-terror! És mindez az ilyen időkben, amikor úgy tűnik, annyira a sajátunk megőrzéséről és a gonosz „idegentől“ való elhatárolódásról van szó. Csípős pacal? Nem! Egy politikai merénylet! Így néz ki.

Biztosítanunk kell magunkat. Mindennek biztonságosabbnak kell lennie, csak semmi kockázat… Vigyázat! A csilik veszélyeztethetik a világbékét… és ráadásul kétszer csípnek…

Vagy végre lazán vesszük az egyik vagy másik, egyáltalán nem annyira veszélyes, más és új dolgot. És egyszerűen nem vesszük komolyan a rontókat. Vannak pozitív meglepetések…

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!