Aki mindent akar … annak nem szabad pazarolnia
Szöveg: Eva Rossmann Illusztráció: Tim Möller-Kaya
Gyakornokunk tekintete ártatlan, jóindulatú és kíváncsi. Ráadásul: Caro egyáltalán nem buta.
„Dobd el”, válaszolom. „Nekünk sem jut eszünkbe semmi, amit banánhéjból lehetne készíteni.”
Igazából nem csoda, hogy Caro kérdez. Szinte mindent fel lehet használni, ez volt az egyik első dolog, amit a város melletti vendéglőnkben tanultam. Néhány évig Buchinger mellékállásban főzést tanított. A kölykök a „Professzor Ne-dobj-el-semmit” nevet adták neki. El tudom képzelni, hogyan
irritálta azzal nemcsak őket, hanem a kollégáit is, hogy a sárgarépahéj, a póréhagyma-maradék, a vöröshagyma-hulladék, a sárgarépa vége és a brokkoli szára a végén egy csodálatos zöldségalaplevet eredményezhet.
Gyerekkoromban mindig szépen meg kellett ennünk mindent, mert Afrikában olyan sok kis néger (akkoriban még így nevezték őket, és ha lappangott is benne némi rejtett rasszizmus, még nem leplezték le) éhezik. Szóval – bár nem csak emiatt, amúgy is szerettem sokat enni – elég jól táplált lettem. Az afrikaiaknak a túlsúlyom sajnos, amennyire tudom, semmit sem segített. De az ételpazarlás, az élelmiszer kidobása: az – legalábbis ahogy én felnőttem – egyszerűen nem volt szokás.
Ma, különösen az ünnepek után, egész pulykák kerülnek eredeti csomagolásukban a szemeteskonténerbe. Istenem, olyan olcsók voltak, és még az akció is, hogy kettőt vegyél egy helyett: így szinte ingyen voltak! Csak épp: az első nagy madarat is alig tudták megenni, a második megöregedett a hűtőszekrényben, és végül utoljára elrepült – a városi hulladékkezelőhöz.
Hasonlót az ember – pazarlás ide vagy oda – néha kívánna. Mégpedig akkor, amikor újra és újra olvasható, mit használnak fel bizonyos, szigorúan a szent profitmaximalizálásnak elkötelezett vendéglátóipari vállalatoknál. A telt vonatokon vagy félüres termekben a vendég bebizonyíthatja, mit bír a gyomra a megszürkült kolbászokból, a jól elállt salátából és az érdekesen túlfűszerezett ragukból.
Profi szakácsként a látóköröm, bevallom, kissé korlátozott. Az „Ausgekocht” című gasztro-krimihez végzett kutatásom óta, valahányszor csak tehetem, Buchingernél vagyok, és párolok, sütök, pirítok, szeletelek, pácolok, dinsztelek, és örülök a visszatérő vendégeknek. Csak néha adódik kiruccanás idegen konyhákba. Ez többnyire speciális borvidéki menükkel kapcsolatos. Vagy amikor krimifelolvasás és kulinária emészthető kombinációja a cél. Vagy, még ritkábban, amikor házon kívül tartunk főzőtanfolyamokat.
Mindhárom ok közrejátszott abban, hogy egy gyönyörű St. Moritz-i szálloda lenyűgöző konyhájába kerültem. Lélegzetelállító, ennyi szakács (szakácsnő alig volt) egy hatalmas helyiség három konyhájában az alagsorban. Párszor mély levegőt kellett vennem, és tudatosítanom magamban, hogy ők is (akárcsak mi) csak vízzel főznek. Aztán azt tettem, amihez már én is értek: nem csak magam főzök, hanem embereket is beosztok főzni. A savanyú répa- és füstölt vadponty-terrine kész volt, csodálatos, éppen megfelelően szilárd, nem olyan kemény, mint a műanyag, de nem is pépes. Felszeletelni, tálcára tenni, hogy hamarosan tányérra lehessen emelni és tálalni. Rövid időre a vinaigrette-ünkkel foglalkozom, visszanézek, és megdermedek: ez a nyájas fiatal svájci szakács minden terrine végéből két centiméter vastagon levágja az elejét, és a szemetesbe dobja. Odarohanok, kissé hevesen (ahogy néha szokásom, ha a számomra fontos dolgokról, vagyis a főzésről van szó) kérdezem, megőrült-e? Fiaimmal döbbenten néz rám. A vödörre mutatok. „Ez így rendben van, ez a mi bio-vödrünk”, hebegi bizonytalanul.
Csak valamivel később értette meg, hogy nekem nem a helyes szelektív hulladékgyűjtésről volt szó, hanem valami másról: még ha a vendégek olyan elkényeztetettek is, hogy nem akarunk nekik – egészen friss – széleket felszolgálni, ott van a szálloda mintegy 200 alkalmazottja. Személyzeti étkeztetés. Emberek, akik szívesen hazavinnének egy savanyú répa-vadponty terrine-t. És ha még ez sem lett volna megfelelő Svájc számára: ha a cuccok nem feküdtek volna már a bio-vödörben, inkább megettem volna őket egy ültő helyemben, mintsem kidobjam. Ami – igen, tudom, hogy ez – az alultáplált gyerekeknek Afrikában vagy máshol sem segítene. Mégis.
És ezenkívül: amit tanultunk, tovább is lehet gondolni. Értelmes módon az, hogy ne pazaroljunk, ne hagyjunk meg semmit, használjuk fel az élelmiszereket, azt is jelenti, hogy egyszerűen nem vásárolunk, dolgozunk fel és eszünk többet, mint amennyire szükségünk van. A hetvenes évek szolidáris túlevése helyett tehát a forrásainkkal való gondos bánásmód. Az ugyanis használ. Nemcsak nekünk és a pénztárcánknak, hanem azoknak is, akik hiányt szenvednek. Mert legalább kevesebb káros anyag és szállításból eredő következményköltség keletkezik. Mert a szeméttelepek kisebbek lesznek és kevésbé szennyeznek. Mert helyette néhány centtel többet fizethetünk jobb és méltányosabb körülmények között előállított élelmiszerekért.
Egyszer a Bécsi Városi Könyvtár egy mondást kért tőlem egy kulináris kiállításhoz. Sokáig gondolkodtam, már azt hittem, megspórolom az okos szavakat, és egyszerűen csak annyit írok: „Mahlzeit” (Jó étvágyat!), és – hogy ne hangozzon olyan banálisan – a „Zeit” (idő) szót fontosnak értelmezem minden jó „Mahl”-hoz (étkezéshez), amikor éppen időben egy fiatal szakács és egy sovány vendég másra nem terelt. A fiatal szakács valójában az egyik bécsi gourmet-templomban dolgozott, és néhány napra felüdülést keresett Buchinger vidéki kreatív tűzhelye mellett. Kicsit ideges voltam. Mi van, ha teljesen leégtem az úri fiú előtt? Nagyon sok dolgunk volt, és amikor a gazdánk szállított egy bárányt, már régen nem volt időm ilyen gondolatokra. De arra sem, hogy a szépen két felére osztott állattal foglalkozzak. Ha az ifjú sztárunk kész mindent megtenni, akkor legyen szíves gyorsan kicsontozni a bárányt. Bólint. Megbeszéljük a napi ajánlatokat – és amikor újra a vendégsztárunkra nézek, egy késsel, ami közelről sem csontozókés, az első fél bárány előtt áll. Ó, nincs nála a megfelelő eszköz. Átadom neki a kedvenc eszközömet. Megköszöni, és mormolja: „Ezt már régóta nem csináltam…” És nem sokkal később tudom, hogy az ő gourmet-konyhájukban a bárányt vákuumcsomagoltan és porciózva szállítják: természetesen minden a legjobb minőségben. Kizárólag nemes részek. Szűzpecsenye és gerinc. Nem sokkal később az egyik asztalhoz megyek, hogy dedikáljam az egyik krimimet. Természetesen megkérdezem, ízlett-e. Mindenki dicséri. Csak egy nagyon karcsú nő nem mond semmit. Nos, válaszol az asztalszomszédja a kérdő tekintetemre. „Ő szűzpecsenyére számított, a marhahúsán egy rendes darab zsír volt.” Galloway marhák.
A szomszédos Kronberg községből, a Krexner-gazdától kapjuk őket. Egész életüket a szabadban, a legelőn tölthetik. Különösen puhák, mert a húsuk márványos. És a rostélyoson van egy zsírréteg, amit ropogósra sütünk, és ami olyan finom, hogy rajta hagyjuk. Akinek nem ízlik, még mindig levághatja. „Nekem sajnos felfordul a gyomrom, ha csak meglátom a zsírt”, válaszolja a nő a magyarázatomra. Egyébként remek alakja volt. Olyan, amivel az ember tényleg mindent viselhet. Még a csőruhát is, amiben én úgy nézek ki, mint egy eltévedt virslikolbász. Mégis: valahogy sajnáltam őt, egyszerűen lemaradt valamiről.
A legintenzívebb aroma a csontokhoz, a zsírhoz, az inak melletti húshoz köthető. A héjhoz és ahhoz, ami közvetlenül alatta van. Semmi sem ízlik finomabbnak, mint a frissen, a sütőből kivett sült húscsontok, amiről az ehető részeket az ujjainkkal csipegetjük le. Friss bio-burgonya héjastul: ezért minden nemes zöldséget otthagyok a mélyhűtött álomból. A „Bruckfleisch”-ünkhöz (belsőségek) pedig egyszer még Olaszországból is jött valaki, egy előkelő úr, mégis csupa temperamentum, és mindenképpen a német nyelv ismerete nélkül. Walter már azt hitte, az olasz szívrohamot kap, olyan vadul verte váltakozva a mellkasát és a hasát. Az olasz konyhai tudásom szerencsére elég volt ahhoz, hogy tisztázzam, ezzel csak a szívre, májra, tüdőre és mindarra a finomságra akart utalni, ami egykor a vágóhídon leesett, és ami jó Bruckfleisch-t teszi ki.
Mindent felhasználni számomra a más élőlények iránti tisztelet jele is.
Na igen. Talán a rossz lelkiismeret megnyugtatására is szolgál. Mert: amikor meglátom a kis bárányokat, a gyapjas Mangalica malackákat és a fiatal kecskéket, mindig vegetáriánussá válok. Legalább néhány percre.
Senki ne mondja nekem, hogy az állatoknak nincsenek érzéseik, hogy nem szeretnek élni és ugrándozni. Csak meg kell nézni Herkuleset, Buchinger juhászkutyakeverékét, amiben semmi antik-harcias nincs, hanem kb. a legbarátságosabb állat Riedenthal és Nebraska között. Persze, kutyát nálunk nem esznek, de ez is csak jelentéktelen különbség más országokhoz képest. És semmiképpen sem civilizációs kérdés.
Még akkor is, ha nálunk sokan lenézik azokat, akik máshonnan jönnek, amikor öregebb birkákat és csirkéket, bárányfejeket és mindent megvesznek, ami olcsó: vajon azt, amit nem minden idióta tud puhára sütni, jobban tennénk, ha kidobnánk? Az igazi Coq au Vin-hez éppen olyan kakas kell, ami már egy ideje kukorékolt. Bárányszűzből sosem lesz rendesen illatozó birkaragu. Az ilyen ételekhez nincs szükség sok pénzre, de annál több időre és ízlésre. Döntsön mindenki maga, melyiket szereti jobban.
Én mindenesetre biztos vagyok benne: felhasználni ahelyett, hogy pazarolnánk, nemcsak takarékos. Nem is pusztán erkölcsi vagy szolidáris kérdés. Egyszerűen izgalmas. Kreativitásra ösztönöz. A divatos habocskákon túl új ízélményeket hoz.
Ó igen, a mondás, amit a kulináris kiállítók végül kaptak tőlem: „Aki mindig csak szűzpecsenyét eszik, az az életben másból is kimaradt.”