A-La-Carte

Aki keres, az talál... ...nem mindig valamit (2018/3)

Bioak, ingyenesek és úgy nőnek, mint a gomba. Ha nőnek.


A legtöbb nagyratörő terv (többet sportolni, kevesebbet dolgozni, végre ábécé sorrendbe rakni a könyveket) többé-kevésbé banális okok miatt bukik el (ez rohadt fárasztó, akkor viszont kevesebbet keresek, hihetetlen, mennyi könyvem van).

Elméletileg mindig is olyannak láttam magam, akinek jól állna, ha elvarázsolt reggeli ködben kószálna homályos erdőkön át, hozzáértő kézzel ritka és ízletes gombákat gyűjtene, majd ezeket hálás baráti társaságnak tálalná fel, akiket áhítatos tisztelet tölt el mikológiai és gasztrofilozófiai képességeim iránt.

Ha nem lenne a korai kelés.

És az a tény, hogy épphogy meg tudom különböztetni a rókagombát az ínyenc vargányától.

Az államilag elismert mesterfotós, Ingo Pertramer is hasonló cipőben járt, így úgy döntöttünk, ismét az általánosan és méltán nagyra becsült szakfolyóiratot, az A la Carte-ot használjuk mankóként, amelynek segítségével a gombaszakértelem irányába sántikálnánk.

Egy naptár-összevetésből kiderült, hogy augusztus elején pontosan egyetlen napon mindketten ráérnénk, ami nagyban megkönnyítette a tervezést. Ingo, nem éppen önzetlenül, Dél-Burgenlandban található hétvégi háza környékét javasolta helyszínül, és cserébe megígérte, hogy szervez egy több mint tisztességes éttermi konyhát is, ahol aztán hozzáértő útmutatással az előre láthatóan bőséges zsákmányunkat eredeti és fotogén ételekké varázsolhatjuk.

És, ami nagyon fontos: egy közös ismerősön keresztül megszervez egy szakértőt, egy a járáshatárokon túl is híres mestergomba-gyűjtő személyében.

Ezzel, állapítottuk meg, elvileg minden eshetőséget figyelembe vettünk.

A megbeszélt napon, a megbeszélt órában valóban megjelenik a mestergomba-gyűjtőnk, és köszöntésképpen a legszebb burgenlandi horvát-német nyelvjárásban harsogja: „Ez aztán az idő! Ilyen időben még a lábgomba sem nő. Ez őrület. Ha eldobsz egy csikket, leég az erdő.“

Miután a lényeg elhangzott, zökkenőmentesen áttér a beszélgetés társasági részére, bemutatkozik – „Szevasz, én a Simmerl vagyok“ – és nyájasan érdeklődik, mit is akarunk tőle valójában.

Válaszunkra – „Hát, gombát szedni“ – Simmerl, polgári nevén Johann Simonovics, azonnal klasszikus szabású, ízig-vérig gombaszakértőnek bizonyul, ami a kérésünk szempontjából nem is olyan kedvező.

Általában mindenki a klasszikus gombaszakértőt fanatikusan titkolózó remeteként képzeli el, aki semmilyen körülmények között nem árulná el titkos lelőhelyeit. És Simmerl nyomban ki is jelenti nekünk, hogy ez baromság, mert egyrészt hetek óta olyan meleg és száraz az idő, hogy mint említettük, még a lábgomba sem nő, másrészt pedig elvi okokból senkit sem visz magával a helyeire – „Senkit. Még a feleségemet sem“.

Ugyanakkor jóságos társasági kedv árad belőle, és láthatóan beszélgetős hangulatban van, így Ingo és én nem reagálunk teljesen letörten erre a válaszra, hanem reménykedni kezdünk, hogy talán türelemmel, kitartással és méltóságon aluli könyörgéssel elérhetünk valamilyen kivételt.

Első engedményként Simmerl késznek mutatkozik rövid áttekintést adni a környék gombafajtáiról, de ezzel a megszorítással: „Nem tudom, mi a hivatalos nevük, csak azt tudom, mi hogyan nevezzük őket.“

A gombaszezon elején, magyarázza, először a nálunk úgynevezett búzagomba jelenik meg: „Olyan világos, három óra alatt kint van, és általában keveset terem.“

Ezt követi a barna korigomba, valamint a szarvasgomba, ami azonban kérdésre kiderül, nem szarvas-, hanem hajdina-gomba (ejtsd „Hoa(d)npüz“), amit hajdinyakás színének köszönhet, és végül a fenyőgomba, amit decemberig lehet találni.*

Ezenkívül természetesen vannak vargányák és rókagombák.

Simmerl időközben belemelegedett a beszédbe, de nem felejt el időközönként indokokat fűzni ahhoz, miért nem mehet velünk gombát szedni az erdőbe: egyrészt elvből, másrészt a tartós szárazság miatt, amely még a lábgomba növekedését is gátolja, harmadrészt pedig azért, mert épp nem megfelelő a holdállás.

„Én mindig a hold szerint keresek“ – magyarázza. „Rókagombát újholdkor és növő holdnál, vargányát két nappal telihold előtt és után. Akkor volt meg a gombarekordom, július 15-én, tele volt az autó, le kellett hajtanom az üléseket.“

Hatvan éve – ő maga eleven 72 éves – gyűjt már gombát, meséli, szezonban naponta jó tíz kilométert gyalogol, és még mindig nem unja. Még a szabadságait is mindig úgy tervezte, hogy a gombabarát holdfázisokra újra otthon legyen. Hogy mi ehető, azt az anyukájától tanulta, és néhány lefelé („Fátyolos őzlábgomba nem igazán kell“) és felfelé („A császárgomba a legjobb. Meghámozni és nyersen enni“) való kivételtől eltekintve minden gombát egyformán szeret: „Zsír, hagyma, lepirítani, úgy jó.“ Nem fél attól, hogy egyszer eltéveszti: „Csak négy gomba nem ehető: párducgalóca, légyölő galóca, gyilkos galóca és még egy.“

Ingo és én alkalmanként nyomatékos kérésekkel torlaszoljuk el Simmerl szóáradatát, hogy ugyan tartson már nekünk kivételesen egy gyakorlati oktatást. A válaszok hangneme fokozatosan változik: „Nem, azt nem teszem“ – „Nem, azt nem teszem, mert túl száraz“ – „Úgysem találnánk semmit. Túl száraz van, és a holdállás sem jó“ – „Persze mehetünk az erdőbe, de mondom nektek, nem fogunk találni semmit“.

És így végül mégis elindulunk Simmerllel az erdőbe, annak kockázatával, hogy nem találunk semmit.**

Lelkiekben felkészültünk arra, hogy az autóba szállás előtt fekete csuklyát húznak ránk, és bonyolult kerülőutakon visznek a célhoz, de Simmerl láthatóan már meggyőződött ártatlanságunkról. Elindulunk ■■■■■■■■■■■-től kb. ■■ kilométert ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ irányába, a nagy ■■■■■■■■■■■-nél röviddel a helységtábla előtt befordulunk ■■■■■■■■■ irányába egy földútra, és nem sokkal később egy pompás közép-európai vegyeserdő közepén találjuk magunkat.

A napfény átszűrődik a leveleken, a rovarok zümmögnek, az avar illatozik, és nincsenek gombák.

Egy sem. Egyetlen darab sem.

Simmerl javára kell írnunk, hogy az „Én megmondtam“-ja egy józan ténymegállapítás, minden diadalittas, gúnyos felhang nélkül.

Segítőkészen megmutat nekünk egy csontszáraz mélyedést az úton: „Ha ebben nincs víz, akkor nincs gomba. Ráadásul a holdállás sem jó.“

Simmerl jó szíve azonban arra kötelezi, hogy vigasztaljon minket, így végül elmegyünk a házához. Ez az egyetlen hely, magyarázza, ahol ma sikerrel járhatunk, mert az általa rendszeresen gyűjtött gombatöbbletet felesége, Renate a kazánházban szárítja meg.

Miután röviden megcsodáltuk a még meglehetősen új házat, fekvését, és főleg az előkertet uraló két, többszörösen életnagyságú fa-vargányát, a szívélyes Renate asszony piskótatekercsre hív meg minket, és megajándékoz egy nagy üveg szárított vargányával. Így legalább van valamink, amit felmutathatunk, bár a tőkésvadgombák felkutatásának és saját kezű elejtésének idegborzoló izgalma sajnos elkerült minket.

Végül pedig betérünk a Ratschen étterembe, amely idillien helyezkedik el Németlövő (Deutsch Schützen) szélén, és a borászatilag és gasztronómiailag sokrétűen összefonódott Wachter és Wiesler család tulajdonában van.

A családi birodalomhoz tartozik még a házasság révén létrejött Wachter-Wiesler borászat, amelyet immár a második generációban Christoph Wachter vezet, és amely mindenekelőtt az eredetvédett, elegáns kékfrankosairól ismert, valamint egy „Wohnothek“-nek nevezett, az étteremhez csatlakozó, lecsupaszított, purista faházakból álló szálláshely. És természetesen egy borozó.

A Ratschen konyhájában két úr alkot, akik atipikusan nem Wachternek vagy Wieslernek hívnak, hanem Stefan Csarnak és Bernd Konrathnak, de mindketten nevet szereztek maguknak szakácsként ezekkel a nevekkel, ahogy mondani szokták.

A két séf a tartós meleg és száraz időjárás láttán megsejtette, hogy gyűjtőutunk nem sok jóval kecsegtet, és előrelátóan 100 km-rel arrébb, a Hochwechselről hozatott rókagombát.

Szárított vargányáink azonban szakértő elismerést váltanak ki, és azt a döntést, hogy kezdjünk egy klasszikus burgenlandi tejszínes levessel (sós húsleves, tejföl, tejszín, ecet, kömény, lestyán), és ezt a főzés közben hozzáadott szárított gombaszeletekkel egy kis extra löketet adva tegyük teljessé.

Betétnek természetesen a hajdinakása (Heidensterz) kínálkozik, és az eredmény láttán az az ötlete támadhat az embernek, hogy a levest főételnek használja, és kihagyja a többi fogást. Ha nem lenne már készülőben a rókagombás gulyás, amelynek levét ugyanúgy pragmatikusan, mint célszerűen egy maradék gulyásleves adagból szűrik le. Az egészet aztán lestyánnal, friss borsóval, vajjal és fehér rántással gazdagítják, és végül – Tádám! – egy először félbevágott, majd kivájt, majd párolt, és végezetül héjastól ropogósra sült burgonyába töltik. Végül pedig extra ropogós apró burgonyakockákkal, házi készítésű apró levesgyönggyel és természetesen egy kanál tejföllel teszik teljessé: olyan fogással, amely után az ember mind a tíz ujját megnyalja, átvitt és szó szerinti értelemben is.

Valahol közben még leleményes gombagombócok is készültek, és azonnal el is tűntek a föld színéről, amitől Ingo és én végül azzal a kellemes érzéssel távoztunk, hogy ma bizony elég mindent elértünk.

És a gombaszakértő tudomány nem szalad el előlünk.

Jövőre is lesz év.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!