A tokiói Park Hyatt bárjában ültem, és hallgattam egy közepes jazzbandát, amint rutinosan végigjátsszák az „American Songbook”-ot. Közben nagyon erős Gin Tonicot ittam. Hogyan is ne jutott volna eszembe Bill Murray, aki az Elveszett jelentésben ugyanazon a helyen hagyja, hogy a korabeli énekesnő elcsábítsa, mert már túl van pár Gin Tonicon? Egyébként a hasonlat Bill-lel itt ki is merül, leszámítva, hogy én is úgy hagytam végigfutni a tekintetemet a városon, mint Sofia Coppola a kameráját. A tízmilliós város fénye, derengése és pulzálása nem hagyott hidegen, 52 emelettel a Shinjuku negyed talaja felett, az interkontinentális rakéta kényelmes kapszulájában, amelynek nyílásán keresztül a következő napokban a legelképesztőbb ételeket és italokat nyújtották át nekem.
„Egy jó utazónak nincsenek fix tervei, és nem gondol az érkezésre.” Ezt az örök bölcsességet egyszer egy olcsó idézetgyűjteményből poroltam le. Egy bizonyos Lao-cének tulajdonítják, egy kínai filozófusnak, akit akár Laozi néven is ismerhetnénk, ha egyáltalán ismernénk.
A mondás jól hangzik. Biztos vagyok benne, hogy egyik-másik utazási influenszer mottóként használja az Instagram-biójában. Az igazság azonban más, különösen, ha csúcsgasztronómusokkal utazol, konkrétan Konstantin Filippou-val. A költői pillanat a Park Hyatt bárjában tehát egy hektikus leltárba torkollt: mely foglalások vannak már biztos kézben, és milyen visszajelzésekre várunk még. Emellett stratégiát kellett kidolgoznunk azokra a vendéglőkre, amelyek hagyományosan nem fogadnak el foglalást, hanem bizonyos várakozási időt követelnek meg a vendégektől a sorban, vagyis: ramen-bárok, sushi-bárok, de azok a legendás pizzériák is, amelyeket megbízható források eufórikusan ajánlottak: „Sehol nem fogtok olyan jó pizzát enni, mint Tokióban…”
Spoiler: A Seirinkan pizzája valóban kiváló volt, bár a hely két mellékes aspektusa legalább annyira tetszett: Először is, csak Margherita és Marinara pizza volt, másodszor pedig Kakinuma séf elkötelezett Beatles-rajongó. Ez azt jelentette, hogy a pizzája tisztán és dogmatikusan került ki a sütőből, és az egyik Beatles-dal követte a másikat a kétszintes babaház hangszóróiból. Kakinumának tulajdonítják az érdemet, hogy a nápolyi-japán pizza igazi győzelmi menetbe kezdett Tokióban – Pizza Dada, Pizza Strada, Pizza PST, Pizza Savoy. Ez utóbbiból Konstantin olyan elégedett arccal tért vissza, hogy kérdeznem sem kellett, milyen jól evett.
Mondhatok még valamit a Park Hyatt-ről? Nem a világ legmodernebb szállodája, de a dizájnbeli évgyűrűk a hihetetlen kilátás és a legalább ilyen elképesztő kiszolgálás mellett nem esnek latba. Engem amúgy is inkább elrettent a minden csatornán sugárzott tökéletesség; úgy érzem magam, mintha vákuumcsomagolva fektetnének ágyba. A Park Hyatt-ben viszont mindig kaptam levegőt, és amikor Konstantin egyik reggel a reggelinél nem talált szemeteskukát, és ezért egy használt zsebkendőt tovább kellett a kezében tartania, mint szerette volna, egy hihetetlenül vicces bemutatót láthattam a lenyelt, de könyörtelenül a felszínre törni akaró dühből. Sajnos később még vissza fogok térni erre.
Mindenesetre a Park Hyatt konyhafőnöke, Ronan Cadorel volt az, aki egy szívünket melengető kívánságot teljesített: látogatást a legendás Tsukiji halpiacon, amely közvetlenül a külvárosba költözése előtt állt. Ronan személyesen intézte. Hajnali négykor vett fel minket a szállodából, és kisteherautóval vitt el a régi csarnokokhoz. Elegáns halbeszerzője gondoskodott arról, hogy ne csak a területre léphessünk be (amiért fehér gumicsizmát kaptunk), hanem részt vehessünk a mítoszok övezte szertartáson is, amely minden reggel középpontjában áll: a tonhalárverésen.
Még ha láttunk is már különféle dokumentumfilmeket és klipeket a YouTube-on, az árverés törzsi komolysága közvetlenül a bőröm alá hatolt. Durva fapallókon hevertek az 1,2-től két méterig terjedő tonhaltorzók, amelyeknek a farokúszóját levágták, hogy a potenciális vásárlók láthassák a hús színét és állagát, és előrenyújtott orral meggyőződhessenek annak illatáról.
Ronan maximális udvariassággal, de egy bizonyos határozottsággal is a tudtunkra adta, hogy maradjunk a háttérben. Ha levonjuk a formális udvariassági köröket ebből a kérésből, az utalása, hogy jobb senkinek sem az útjába állni, nem jelentett mást, mint: maradjatok láthatatlanok, különben levágom a tökötöket.
Az első aukcióstiszt pontban ötkor jelent meg. A vásárlók addigra már benyomást szereztek, és pozícióba helyezték magukat. Az aukcióstiszt egy kis kézi csengővel nyitotta meg az árverést, majd a hangulat hirtelen megváltozott.
Mert amint az aukcióstiszt az első halra mutatott, egyfajta kántálással kezdte leírni annak történetét és erényeit, ami először zavarba ejtett, de hamar teljesen a hatása alá kerültem. A kis ember nem kikiáltó volt. Úgy hangzott, mint egy sámán, egy müezzin, és nemcsak a hangja modulációi voltak lenyűgözőek, hanem a mozdulatok is, amelyeket közben végzett: az ember úgy táncolt, mint egy dervis, énekkel és tánccal egyfajta transzba hozta magát, csak annak a végén nem a megvilágosodás, hanem a hal eladása várt, amint a leütés megtörtént.
Nem tudtam mást tenni, közelebb léptem az aukcióstiszthez, mert az iPhone-ommal legalább egy kicsit szeretném megörökíteni ezt a hangulatot. Azonban azonnal éreztem Ronan finom kezét a vállamon, amellyel visszaterelt a második sorba, mielőtt egy kereskedő megmondhatta volna, mit is gondol valójában azokról a látogatókról, akik itt az útjában állnak – ezek a fickók biztosan értenek valamilyen harcművészethez.
Hét-nyolc hal után az aukcióstisztet le kellett váltani, ereje végére ért. Egy új ceremóniamester vette át a helyét, a kimerült előd úgy vonult le a színpadról, mint Bruce Springsteen egy négyórás koncert után.
Nos, a nap aukciója nem hozott éppen látványos eredményeket, mérve azokhoz az árverésekhez, ahol egyetlen kékúszójú tonhalért, mint idén januárban, 2,7 millió eurót fizettek. A legdrágább hal már 300 000 euróért elkelt, és a vásárlója a szomszédban azonnal feldaraboltatta, hogy később a csúcsgasztronómiában lévő ügyfeleinek szállíttassa.
Ronan a piac perifériáján települt számos sushi-bár egyikében foglalt nekünk helyet. Pontban nyolckor olyan halminőséget kaptunk, amilyenhez hasonlót ritkán tapasztaltam, mit beszélek, még soha…
Megkérdeztem Konstantint a véleményéről.
„Oké” – mondta.
„Csak oké?” – kérdeztem kissé hitetlenkedve. „Nem vagy magadnál?”
„Nem” – válaszolta. „Valószínűleg ez volt a legjobb sushi, amit valaha ettem. De érzem, hogy lehet még jobb is.”
Spoiler: Lehetett még jobb is. Néhány nappal később a Hakkokuban vacsoráztunk Ginza-ban, a kalandosan színes és élénk központi negyedben, és eltekintve attól, hogy a sushi-menü 32 nigirire volt tervezve, és először álltam fel sushi-bár mellől azzal az érzéssel, hogy igen, valóban ettem valamit, olyan halakat ismertem meg, amelyekről sem előtte, sem utána nem hallottam: Tossaki, Makokarei, Kasugodai, Tokisake, Botanebiu, Katsuo, Shako, Kisukobukime, Kegani, Ankimo, Hihamaguri, Ainame, Aji, Hamo, Yariika és még 16 másik.
Emlékszem az abalone olvadására, a tengeri sün jóderrobbanására, a makréla fűszerességére, az angolna rugalmasságára, és természetesen nem felejtem el a négy tonhal-nigiri akkordját, amelyet egymás után szolgáltak fel, ahol a hal egyre zsírosabb lett. Micsoda élmény, amikor az íz, a sósság és az állag közötti egyensúly eltolódott, mintha egy szűrőt tettünk volna ugyanarra a fotómotívumra, a csillogó hidegtől a ragyogó melegig.
Nagy magától értetődőséggel vette ki a sushi-mester a tökéletes rizst a fadobozból, hogy a szemünk láttára formázza meg a nigiriket. Minden rizsszem mellékes tökéletességgel csillogott, a rizs szobahőmérsékletű volt és elegánsan savanyított. Hogy az egyes nigiriket mennyire kell wasabival vagy szójaszósszal ízesíteni, azt kizárólag a sushi-mester döntötte el, aki belsővé tette Hiroyuki Sato-nak, a ház séfjének jókedvét.
Csak a pult végén ült mellettünk egy vendég, aki egyáltalán nem szólt, és minden kísérletet elhárított, hogy baráti beszélgetésbe vonják. Csak később tudtuk meg, hogy az Interpol nevű híres zenekar gitárosa volt, aki valószínűleg azt hitte, csak ki akarjuk használni, hogy a híres zenész épp sushit eszik. Pedig mi csak úgy találtuk, hogy magányosnak tűnik.
Tokióban kószáltunk, és megismertük a város különös ritmusát. A közlekedési csomópontokon a házak magasba törnek, felhőkarcolók, formátlan plázák és irodakockák, de köztük a város majdnem vidékiesen viselkedik, apró házak, apró előkertek, kihagyhatatlan italautomaták teával és Calpis-szal, és egy valószínűtlen nyugalom.
Néhány helyen olvasó vagy a telefonjukat böngésző emberek álltak sorban, általában a közelben volt egy ramen- vagy udon-bár, amely nem fogad el foglalásokat. Ott a vendégek nagy sebességgel – a várakozási idővel fordított arányban – fogyasztották el az ételüket. Az az európai divat, hogy valamilyen standnál harapnivalót veszünk, és azt az utcán vagy akár a tömegközlekedési eszközökön fogyasztjuk el, itt ismeretlen, sőt, megvetett dolog. Evés közben ülünk, és amíg nem ülünk, addig éhesen állunk.
Tokiói szafarink egyik programozott csúcspontja a Kagurazaka Ishikawa-ban való evés volt, egy kaiseki-étteremben, amelyet a Michelin évek óta három csillaggal tüntet ki. Szerencsével, kapcsolatokkal és kitartással kaptuk meg az asztalt, mert még ha nincs is a világon egyetlen városban sem több csillagos étterem, mint Tokióban, az még korántsem jelenti azt, hogy ott szívesen is látnak. Ezt eleinte nagyképűségnek vagy legalábbis módszernek tartottam, amíg a helyszínen fel nem ismertem a lényeges okot: az éttermek kicsik, néha még aprók is. A vendégeket vagy bárnál, vagy különtermekben fogadják, és ott a konyha és a kiszolgálás korlátlan figyelmét élvezik.
Ishikawa egy névtelen mellékutcában volt, így szorosan együtt kellett működnünk a taxisofőrrel, hogy egyáltalán időben megérkezzünk. A roamingköltségek nem számítottak. Verítékben úszva, de pontosan érkeztünk meg, és megkaptuk a helyünket egy csendes különteremben – logikus, mivel az Ishikawa-nál kizárólag különtermek vannak. Talán a vendégnek ez a programozott izolációja összefügg az étkezés privátszférája iránti tisztelettel. Talán arra is ösztönözni akarja a vendégeket, hogy semmi ne vonja el a figyelmüket az étkezéstől. A kaiseki végül is a japán szakácsművészet legmagasabb kifejeződése, mivel a sütéstől a levesfőzésen, a sashimi vágásán, a faszénen való grillezésen, a főzésen és pároláson át a végső rizses étel elkészítéséig minden elkészítési módot ötvöz a rendelkezésre álló regionális élelmiszerekkel, és azokat a lehető legvonzóbban és a legnagyobb tökéletességgel tálalja.
Egy szőrkráb érkezett padlizsánkaviárral és zselés marhahúslevessel. Követte egy sült ezüstös holdhal – egy pelágikusan élő mélytengeri hal, ennek megfelelően nehéz kifogni –, amelyet édes kukoricával és a tengeri uborka keserű belső szerveivel szolgáltak fel. A leves a Horse Head Snapperből (egyfajta sügér) származott, amely az Ishikawa által preferált alfaja a vörös sügérnek, és kivájt viasztök-golyócskákkal egészítették ki. Aztán jött a tengeri keszeg sashimi és egy bőséges, ízletes adag tengeri sün, amely nemcsak azóta a kedvenc tengeri ételem. Egy darab angolna ragacsos rizsen. Grillezett ayu-hal vízi bors mártással egy kis tálkában. Végül egy vékony, óvatosan főtt marhahúsdarab répával és édes hagymával, rizs apró halakkal, desszertnek pácolt gyümölcsök.
Az étel a kijotói kaiseki-menühöz (A la Carte 4 / 2018) képest a radikális tisztaság (purezza) leckéje volt. Míg a Kikunoi-ban az egyes fogásokat egyenesen pazarló pompával tálalták, Ishikawa a legszükségesebbre szorítkozott – régi japán kerámia, amelyen az egyes fogások úgy jöttek, ahogy voltak: kis adag étel, semmi több, semmi kevesebb, csinos látvány, de mindenfajta dizájn vagy csak finomságnak nevezhető dolog nélkül.
Persze a menü jó volt. De ha visszaemlékszem az estére, akkor először Ishikawa séf és a kiszolgálói jutnak eszembe, akik búcsúzáskor kikísértek minket az utcára, és mélyen meghajoltak előttünk. Még mindig görnyedve álltak ott, amikor mi már a taxiban megállapodtunk, hogy még megiszunk egy italt a bárban, hogy a megbeszélést ne tegyük túlságosan szárazzá.
Életemben először volt az az érzés, hogy egy vitathatatlan minőséget nem tudok megfelelően megítélni. Ez gyötört. Számtalan embernek mondtam, aki azt mondta nekem: „Nem, nem megyünk ezekbe a fine-dining éttermekbe, mert nem is érezzük, milyen jól főznek ott” – hogy: badarság. Mindenki érzi, hogy valami jó-e, vagy jobb-e.
Most én voltam az, aki tanácstalan volt. Jó vacsorám volt, semmi kétség. De milyen jó volt valójában? Ehhez hiányzott belőlem egyértelműen a szükséges szókincs, a fajtákról, textúrákról, ritkaságokról, a kontextusról való tudás – és örültem, hogy rögtön másnap meglátogathatjuk a következő kaiseki-helyet, egy Den nevű házat, amelyet az 50-best-lista Japán legjobb éttermeként tart számon, konkrétan a 17. helyen.
A Den Shibuya-ban található, közel az építkezéshez, ahol az új olimpiai stadion épül. Első pillantásra egészen más fából faragták. Ha Ishikawa egy kaiseki-éttermet üzemeltet ősrégi japán hagyományokban, akkor Zaiyu Hasegawa Den-je egy harsány show-színpad: nagy ablakok az utcára, hosszú bár, amely mögött sziszegve és hallhatóan főznek, és ételek, amelyek színesek és szórakoztatóak, szó sincs hagyományról, cserébe rengeteg öröm a hatásban.
Képzelj el egy misóban pácolt libamájat, amelyet Sumomo-szilvalekvárral egy Daikon-kekszbe csomagolnak. Vagy egy olyan dobozt, mint a KFC-nél, amelyen Zaiyu Hasegawa személyes arcképe látható, és – „so good!” – tartalmazza a ragacsos rizzsel és Matsutake-gombával töltött sült csirkét, a Den védjegyének számító ételét. Levesként egy látványos paradicsomalap érkezik Dashi-ecettel, maracujával, chiamaggal, meghámozott paradicsomfilével és bazsalikommaggel, „sashimi”-ként pedig a szójaszószban pácolt tonhal a „Mount Fuji régióból származó wasabival”, egy igazi Comfort Food. Ez igaz a meghámozott és misóban pácolt padlizsánokra is a veszélyesen átszőtt marhaszeletben, amelyek úgy néznek ki, mint az Aida sonkatekercsei, csak zöldségmajonéz nélkül, és só- és umami-bombák a javából, lenyűgöző, nincs idő az érzékenységre. Oké, a színes saláta, ami most jön, friss, ropogós és jól savanyított, és az elkerülhetetlen rizs hallal biztosan jobban ízlik nekem, mint Ishikawa-nál – de ez azt is jelenti, hogy jobb volt?
Zavarban voltam, és az irritációm nem lett kisebb, amikor Zaiyu Hasegawa evés után egy öleléssel (lapdog) tette tiszteletét. Beszédet mondott, és a kutya az elülső mancsaival tapsolni kezdett – jól hallják, a szám cirkuszba illő. Az étterem közepén lévő beton oszlopon a kulinarikus globalizáció mindenféle híressége hagyta ott a kézjegyét. Konstantin sem úszta meg, hogy ne örökítse meg magát egy vastag fekete filctollal.
A másik menü jobb volt, mint az egyik? Mondjuk úgy: a Den-ben egy olyan kulinarikus nyelvet beszélnek, amelyet megérthetünk. De minél jobban értettem, annál nagyobb lett a bizalmatlanságom. Ebből a dilemmából egyelőre nem tudtam kijutni, ez a sors, amit az 50-best-lista zsűritagjaival nyilván nem osztottam meg.
A következő napokban a nyugati és a keleti kultúra határvonalain egyensúlyoztam, megcsodáltam a látnivalókat, szentélyeket és zen-kerteket, elmagyaráztattam Tokióban élő kolléganőmmel, Melinda Joe-val a Dashi elkészítésének alapjait (melyik Katsuobushi melyik Kombu-algával), és egy pro-szemináriumot kaptam a szaké élvezetéből egy olyan bárban, ahová életemben nem tévedtem volna el, egy irodaház kilencedik emeletén Shinjuku-ban. Érdekes volt, ahogy Melinda kidolgozta a szaké umami-facettáit azáltal, hogy szójaszószokat kóstoltatott hozzá. Közvetlenül láthattam, hogyan indultak be a fogaskerekek Konstantin fejében.
A legérdekesebb zsilipet a japán világba azonban végül a Hoshinoya Hotelben találtam, ahová néhány nap után költöztem. A szálloda városi szállás és hagyományos ryokan keverékeként határozza meg magát, ez érdekelt. Amikor a Császári Kertek közelében lévő üveg-acél épületet kívülről szemléltem, nem jutott volna eszembe, hogy itt régi japán hagyományokra találok, a ház inkább globális pénzügyi központnak nézett ki. De amikor a taxi a mélygarázs alagsorában megállt, már munkatársak fogadtak minket, akik kimonót és papucsot viseltek, és köszöntésként tudatták velünk, hogy a szállodába utcai cipővel tilos belépni – egy szabály, amelyet közvetlenül a régi iskola ryokanjaiból vettek át. A cipőket papucsra kellett cserélni, majd a vendég az első emeletre ment a recepcióra, ahol először teát kapott – és békén hagyták. Állítólag fél óra után egyes vendégeket elfogja a nyugtalanság bizonyos érzése, de ne aggódjanak, ennek a nyugtalanságnak csak egy kulturális félreértés az oka: Japánban a türelem erény, és a szobakulcsra várás egy első lecke abban a türelemben, amely másutt ahhoz kell, hogy nézzük, amint egy cseresznyefa nő.
Amikor végül a szobában voltam, mély levegőt kellett vennem: ilyen szép, tisztán és nagyvonalúan kialakított teret, ilyen otthonos, tiszta anyagokat, tatami-padlót, papírfalakat, futonokat, ilyen elegáns redukcionizmust még sosem láttam szállodában. Ezenkívül, spoiler, a Hoshinoya-ban a vendéglátás minden tekintetben tökéletes formáját tapasztaltam meg, amely kulturális hídként szolgált, és megtanított a türelemre, udvariasságra és a részletek örömére, valahányszor a bejáratnál leadtam a cipőmet, és felhúztam a papucsot, amely logikusan egy hajszálnyival túl kicsi volt nekem. Ezt a házat minden tokiói utazónak szívből ajánlom. Kivéve persze, ha el akarja játszani az Elveszett jelentést.
Később még lehetőségem volt a ház éttermében, ahol csak a Hoshinoya vendégeit látják el, egy elég fantasztikus franko-japán menüt enni – felejthetetlen volt a téli dinnye, levesben párolva, gyömbéres sabayonnal és kétféle textúrájú rákkal, ott elég sok kifinomultság került egy tányérra – és megkóstolni a hozzá illő kiváló szaké-választékot.
Ugyanakkor kint grandiózus különlegességeket tapasztaltunk, amelyek Japánra jellemzőek. A Butagami-ban rántott húst (schnitzel), panírozott sertéshúst ettünk, miközben választhattunk különböző darabok, vágások és húsfajták közül – ez egy nagyszerű mészárlás volt, mert túl sokat rendeltünk, és a főnök szeme láttára, aki külön kijött a konyhából, hogy szemügyre vegye a mesterevőket, olvadozó zsírt, ropogós panírt és archaikus ízeket hasonlítottunk össze. Ünnep volt. Az egyetlen hiba az volt, hogy nem tudtunk még egy kört rendelni, mert asztalunk volt a Gen Yamamoto-ban, egy koktélbárban hat embernek, ahol a koktélokat nem a la carte, hanem menüben szolgálják fel: hat darab, Chef's choice.
Ez az élmény is különös és nem kevésbé felejthetetlen volt. A normandiai Gintől a Yume-sziruppal, citrommal és szódával, az Ume-pálinkán át a kipréselt szőlővel, a franciaországi cseresznyéig uborkával, Ume-vel és a keserű narancs Shaved Ice-ával, ceremoniális repülőútra indultunk a magasztos eufóriába, amelyet a csapos humorral és egy bizonyos ünnepélyességgel irányított.
Egy koktélmenü. Elég őrültnek kell lenni ahhoz, hogy ilyesmit kitaláljon az ember, és csak mi, japánok vagyunk elég őrültek ahhoz, hogy végigcsináljuk ezt az utazást. Gen Yamamoto naponta hat-nyolc turnust vezet hat-nyolc vendég számára.
Tudom, ezzel a dühkitöréssel még adós vagyok. Nem is igazi volt, hanem eljátszott dühkitörés, és nem Konstantintól származott, hanem tőlem. Tokió északi részébe utaztunk messzire, hogy a Tsuta Ramen-nél, egy Michelin-csillaggal kitüntetett ramen-bárban együnk, és ott szükségszerűen egy végtelen hosszú sorban kötöttünk ki, békésen várakozó japánok között. Beszélgettünk egy kicsit, rendeztük az átélteket, és eszembe jutott Konstantin rosszallása a Park Hyatt-beli reggelinél, amikor a szemeteskuka nem ott volt, ahol szüksége lett volna rá. Ez megnevettetett, eljátszottam a jelenetet újra, és dühének plakátos illusztrációjaként a földhöz vágtam a kabátomat az utcán, ahol sorban álltunk.
Hangosan „csörrent”, aztán csend lett, és észrevettem, hogy talán 50 pár szem szegeződött rám. Köztudottan Japánban semmi sem rosszabb, mint nyilvánosan elveszíteni a kontrollt, jelszó: arcvesztés. Szóval hülyén nevetve tisztáztam, hogy az egész csak vicc volt, és a hangulat lassan ismét ellazult.
A csörrenés egyébként a szemüvegemtől származott, amelyet a method acting során törtem össze, így az utazás hátralévő részében már csak homályosan láttam, mi van az asztalon.
A Tsuta-beli leves egyébként bőven megérte a fáradságot, és olyan forró volt, hogy az evés közben biztosan bepárásodott volna a szemüvegem.
Seirikan
www.theseirinkan.com
Kagurazaka Ishikawa
www.kagurazaka-ishikawa.co.jp
Tsuta Ramen
www.tsuta.com
Hoshinoya Hotel
www.hoshinoya.com