A-La-Carte

Mennyire fontos az evés? (2007/2)

Kiállás a kulináris lazítás mellett


Mennyire fontos az evés?

Eva Rossmann szövege Illusztráció: Peter Zolly
Koncentráltan hajolok egy tányér fölé, a pellendorfi bárányvariáció pontosan úgy néz ki, ahogy szeretném: alul a bárányhús a gyökérzöldségekből és paradicsomból készült mártással, rajta a rózsaszínre sült bárányborda, rajta egy kis darab sült báránymell. Mellette a spenóthalom. Most már csak néhány csepp báránypecsenyelé oda, ahová való. A következő tányér fölé hajolok. A grillezett halak, fogom a lime-szeleteket, nem észlelem időben, hogy a tanulónk, akit Buchinger arra tanít, hogy mindig ott legyen, sose csak nézze, éppen az „én” bárányvariációmat matatja – valójában ráejtett valamit a zöld rukkolaolajból. Mit csinál ez az idióta? Tönkretesz mindent, elpusztít mindent! Reszketek, közel állok egy vulkánkitöréshez.
A tanuló túlélte (nem utolsósorban azért, mert akkora volt a hajtás, és én ezért ésszerű módon magamba roskadtam), legfeljebb 15 perccel később, én a tűzhelynél és a grillnél, medvehagymás velouté és kacsacombok között, párolt zöldség és vegetáriánus hagymás rostélyos között, amikor Buchinger, legalább ugyanakkora stresszben, azt mondja: „Nevess már egy kicsit! Úgy nézel ki, mintha félni kellene tőled!” A kettes számú vulkánkitörés épp készülődik, épp csak elfojtom, amikor észreveszem, hogy elfelejtettem burgonyaszeleteket tenni a grillre, elfordulás közben csak mormogok valami barátságtalant, arról, hogy nekem éppenséggel fontos, mi kerül ki a vendégekhez, és épp így nézek ki, ha koncentrálok, örüljön inkább annak, hogy mindent ennyire komolyan veszek.
Délután lapozgatom néhány nemzetközi gasztronómiai folyóiratot, már régen elfelejtettem a dühkitöréseimet (szerencsére jó vagyok az ilyesmiben), de aztán feltűnik valami, ami emlékeztet rá: az ábrázolt sztár- és csillagos szakácsok, akik olyan komolysággal, amely a haute-couture modellekre emlékeztet (nekik már régen nem szabad nevetniük), habokat kennek fel, egy levelet tesznek le, nem, nem leteszik, hanem gondterhelten elhelyezik, akik elmélázva néznek el a kamera mellett a végtelenbe.
Az evés létfontosságú, természetesen. De mennyire fontos a főzés? Mennyire fontosak azok, akik főznek? Szakácsként, olyan krimik szerzőjeként, amelyekben gyakran főznek, egy szakácskönyv szerzőjeként és evőként a főzés és az evés számomra az élet két legszebb fő dolga. És örülök annak, hogy az evés és a főzés Ausztriában az elmúlt években nagyobb jelentőséget kapott. Legalábbis egy bizonyos csoport számára, akiknek ez pénzben és időben belefér. De némi távolságtartással szemlélve teljesen mindegy volt, hogy a bárányételünkre került-e még néhány csepp rukkolaolaj vagy sem. És az teljesen rendben van, hogy a főzésre koncentrálok. Ennek köze van a vendégek és az alapanyagok iránti tisztelethez is. De beismerem, hogy a vad lelkesedésem idegesítheti Buchingert. (Védekezésül legyen mondva, hogy még csak egy fiatal szakács vagyok, nem életkorban, hanem a főzésben eltöltött években.) Mindenesetre: azt hinni, hogy egy hab elkészítése, egy fésűkagylóból és borjúagyból álló étel kreálása, egy folyékony oxigénben történő elkészítéssel nemesített palacsintatészta létfontosságú és megfelelő jelentőségű, számomra túl messzire megy. Egy kis irónia és önirónia azzal szemben, amit mi, szakácsok próbálgatunk, sokaknak jót tenne, levenne egy kis terhet a vállunkról.
Ugyanis nem tudok megszabadulni a gyanútól, hogy a szakács-felhajtás teljesítményorientált világunkban nagy veszélyt rejt: a jól főzés és jól evés egy új társadalmi fegyelemmé züllhet, ahol a presztízs és a rangsorolás, a jobban tudás, jobban csinálás, többel rendelkezés, előrébb jutás a lényeg, és már nem az élvezet.
Nemrég találkoztam egy krimiíró kolléganőmmel, aki azt mesélte, régen minden olyan egyszerű volt, spagettit főzött a vendégeinek, egy kedves este kerekedett belőle, és kész. Most, hogy mindenki – jól – főz, őt is elfogja az érzés, hogy többet kell nyújtania, mint egy tál tészta.
Nem sokkal korábban meg voltam hívva, egy pár egy bonyolult ötfogásos menüvel próbálkozott, halkan sziszegő szitkozódások a konyhában, stressz nemcsak a főzésnél, hanem a dicsérésnél is (pedig minden jó volt). Egy kötetlen beszélgetés sosem alakult ki, mert állandóan valaki felpattant, és megnézett valamilyen fogást. És nekem még plusz nyomás, állandó utalások arra, hogy én professzionális vagyok, ráadásul egy menő helyen főzök, így ez az egész itt biztosan túl silány nekem, alig tehető elém. Jaj! És még a barátnőm, Romana is, egyébként nagyszerű szakács, még sosem ettem olyan jó arab ételt, mint nála, már ő is kezdi, és vonakodik meghívni vacsorázni. Szóval kérlek: nincs kifogásom az ötfogásos menük ellen, feltéve, ha nyugodtan zajlanak, és az sem baj, ha valami félresikerül. Szóval kérlek: hívjatok meg újra spagettire, nem fogom értékelni, hogy tökéletesen al dente-e, hanem azt, hogy ízlik-e a közös esténk.
A lazítás egyébként nemcsak a profi szakácsok és hobbiszakácsok oldaláról kívánatos, hanem a vendégek oldaláról is. Mivel ma már mindent mérlegelnek, mérnek, sorba állítanak és értékelnek, úgy tűnik, egyre többen hajszolják az „ultimátum” étkezési „élményt”. Mintha egy hetilap rangsorában a hét, hónap vagy év legjobb evőjévé kellene válniuk, aggódnak, hogy a „legjobb” éttermet választották-e ki, azt, amelyről nemcsak a gasztronómiai kritikusok áradoznak, hanem a barátaik is, főleg azok, akik „értenek az evéshez”, és természetesen a média. Hm. Ami a gasztronómiai kritikusokat és a vonatkozó kalauzokat illeti, egy okos (és meglehetősen laza) ínyenc egyszer azt mondta, nagyon hasznosak. Főleg, ha gasztronómiai telefonkönyvként tekintünk rájuk.
Különösen kifejezett egyes vendégek aggodalma, hogy mindenképpen a jó választást hozták-e meg, amikor arról van szó, hogy valakire benyomást gyakoroljanak. Barátokra, barátnőkre, üzleti partnerekre. A legrosszabb viszont az, amikor a saját családról van szó. Emlékszem egy párra: barátságosak, nyugodtak, rendszeresen jönnek. Aztán egy vasárnap dél, amikor meg akarják mutatni a szüleiknek és az apósuknak/anyósuknak a kedvenc éttermüket, és hirtelen semmi sem jó, panaszkodnak a túl keményre főzött spárgára és a mi összehasonlíthatatlan pincérünk, Rudi (ugyanaz a pár eddig imádta Rudit – Rudit csak utálni vagy imádni lehet...) egyik hóbortjára. Gyanakvóan még azt is megkérdezik, hogy Buchinger valóban ott van-e, hogy ő főz-e személyesen, még nem látták. Félelem attól, hogy nem veszik őket elég komolyan, félelem attól, hogy kudarcot vallanak a szülők és az após/anyós előtt. Buchinger amúgy ott áll a konyhában, ellentétben konyhafőnök kollégáinak egy részével (és aki Franciaországban arra számít, hogy az egyik szupersztár személyesen főzzön rá, az inkább maradjon otthon, legtöbbjüknek több étterme van, és az ő érdemük az, hogy mások az ő konyhájukban ugyanolyan jól főznek, mint ők), de vasárnap délben egykor egyszerűen nem ér ki a vendégekhez, lazaság ide vagy oda, ott a túlélésről van szó – átvitt értelemben persze –, ha délután a nagy rohanás után gondolkodom, akkor legjobb esetben is arról volt szó, hogy a vendégek boldogok. Ez is eléggé fontos, de – bocsánat – mégsem olyan fontos, mint élet vagy halál, még akkor is, ha mi abban a pillanatban a tűzhelynél a számlák és az újabb rendelések között meg vagyunk győződve róla – Buchinger egyébként legalább annyira, mint én.
Mindenesetre ő amúgy is könnyűvé teszi a vendégei dolgát: regionális termékek, vagy klasszikusan, vagy mégis felismerhetően feldolgozva. Na jó, talán néha ez is hiányosság azoknál, akik mindent (jobban) tudnak. Ennek ellenére meg vagyok győződve arról, hogy más éttermekben stresszesebb lehet. Hirtelen valaki, aki ártatlanul szeretne beszélgetni az asztaltársaságával, pincérekkel van körülvéve, akik állandóan hoznak valamit, adnak valamit, utántöltenek, magyarázzák a harmadik amuse-bouche-t, akik egy forró kémcsövet szervíroznak, amiből most le kell szürcsölni egy korty levest, anélkül, hogy maszatolnánk és csorgatnánk, ahol a pincérek olyan előkelőek, hogy az ember megpróbál egyenesen ülni, ahogy azt egykor gyermekkorában tanulta. „Kreációkat” szervíroznak, nem „ételt” (pfuj, ördög vigye!), komolyan és fontoskodva, olyan jelentőséggel, hogy nemsokára valaki megfélemlítve alig meri végiggondolni, hogy ízlik-e neki vagy sem. Mit is mondhatna az ember az ultragyorsfagyasztott csokigolyókra, amelyek állítólag a szájpadláson ízrobbanást okoznak? Azt, hogy nem érezte ezt az ízrobbanást? Hogy aztán gasztronómiai ügyetlennek és ízérzék nélkülinek tűnjön fel? Nekem viszonylag könnyű dolgom van. Először is, feltételezik rólam a – bizonyos – gasztronómiai kompetenciát, másodszor pedig ilyen esetekben elképzelem, ahogy a konyhai csapat izzad, igyekszik valami újat, még jobbat, eddig nem látottat összehozni. Békében reménykedem a főzés és evés frontján, hozzáteszem a magamét és hallgatok.
Izzadásról jut eszembe: sosem fogom elfelejteni egy Buchinger-bölcsességet, amit a konyhai tevékenységem elején mondott nekem: Sokan izzadnak, amikor töltik a metélőhagymát. Mások is töltik, de nem hagyják észrevenni, hogy izzadnak. És erről is van szó: understatment a túlzott fontosság helyett. Könnyedség és lazaság, még akkor is, ha néha eljátszott. Nyugodtan főzni, vagy legalábbis úgy, hogy mások ne lássák, hogy izzadsz. Nyugodtan enni, vagy legalábbis úgy, hogy merjünk önállóan dönteni arról, mi ízlik nekünk. Hibákat megengedni és megbocsátani, mert minden óra túl drága ahhoz, hogy magunknak és másoknak elrontsuk.
Ó igen, valójában már régen a konyhában kellene állnom, ma a privátban, megkaptam az év első Weinvierteli spárgáját, és meghívtam a barátainkat, Gerdát és Joschit, egy nagyobb spárgamenüt terveztem szufléval, hollandi mártással, tiszta spárgalevessel chilivel és wokban sült spárgával medvehagymával. Még egyszer ránézek az órára, számolok (privátban sem vagyok teljesen mentes a gasztronómiai teljesítménykényszertől, és szívesen kényeztetem a szeretteimet), és újratervezek. Főtt spárga lesz friss burgonyával. Bio-vajjal. Az első metélőhagymával a kertből. A spárgát medvehagymalevelekre fektetem. Talán még egy tejfölös mártásra is futja. Ernest és a Döllingerék meg fognak bocsátani. Várom az estét.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!