A-La-Carte

Bécs egy szelet rántott hús (2007/03)

A bécsi konyha pulzusának keresése: újra és újra sertészsír, és lassan kívülről befelé.


Bécs egy szelet rántott hús

Szöveg: Christian Seiler Illusztráció: Markus Roost
A telefon késő este csörgött: „Ismeretlen hívó”. Ennek ellenére, a nehéz és helytelen dolgok iránti fejlett ösztönömmel felvettem a kagylót, és tudomásomra hozták, hogy Dimitri a városban van. Dimitri: egy hegyomlásnyi ember, életvidám, színházrajongó és annyira elkötelezett élvhajhász, hogy minden találkozásunk látható heget hagyott a jobb tenyerem életvonalán.
„Most mondok neked valamit, caro mio” – üvöltötte Dimitri a telefonba –, „a jövő héten a városban leszek, és akkor egy bécsi szeletet akarok enni veled, méghozzá nem is akármilyet, hanem a város legjobbját.”
Hmm.
Dimitritől már kaptam korábban néhány megbízást, hogy csillapítsam a féktelen élvezetvágyát specifikus módon. Egyszer tudni akarta, mi is az a sokat énekelt „bécsi konyha”, én pedig segíthettem neki, azáltal, hogy könnyűre vettem a dolgot.
Elmentünk Reinhard Gererhez a csinos „Korso” fiókvendéglőbe a „Bristol” bárban, és kértünk megfelelő ételeket a hozzájuk tartozó használati útmutatóval együtt. „Bécsi konyha, bécsi konyha...” – töprengett Gerer –, „...a bécsi konyha egyedisége éppen abban rejlik, hogy létezik.” (Csak hogy jól értsük egymást: valós időben ez a csúcspont körülbelül tizenöt percig tartott.) Ezzel természetesen igaza volt, mert aki a párizsi vagy a londoni konyhát keresi, hiába erőlködik.
Ezt egy kissé elmosódott, de fergetegesen empatikus definíció követte, amikor Gerer azt mondta: „A bécsi konyha Liguriában kezdődik és Lengyelországban ér véget. Nem korlátozódik csupán a külvárosi májgombóclevesre, kirándulásokat tesz Albába, Velencébe, Triesztbe – és aztán egy varsói borscslevessel fejezed be.”
Dimitri azonnal megértette ezt a szakácsot, mivel nemcsak a klasszikus repertoárt uralja, hanem az ellenőrzött eksztázist is, ezt minden színházi embernek értenie kell. Gerer ezt követően a következőket szolgálta fel: villásfalatkák; folyami rákok; tészták; burgonya köményes süllővel; töltött paprika; zergesteak; valami édes. Pontosabbat nem lehetett mondani, mert a konyhafőnök szívesebben főzött nekünk, minthogy étlapot írjon.
Most egy szelet hús, nem könnyű feladat.
Ugyanis pont a „bécsi szelet” az az étel, amit válogatott háztartásokban gyakran jobban készítenek, mint a legtöbb étteremben, így a szokásos kutatási láncot meg kell fordítani: Hol készítenek olyan jó rántott húst, mint otthon? És nem: hogyan szerezzük meg a szükséges tudást az ideális bécsi szeletről gyakori tanulófalatozással.
Bécs városának központjában például, ahol nemcsak a fiákerlovaknak van csinos masnijuk, hanem az ételeknek is az előkelő vendéglőkben, az ember semmit sem tanul. A bécsi szelet ott laposra verve érkezik, mint egy óriási itatóspapír. A sarkai lógnak a tányér szélén, és a vendéglős azt képzeli, hogy „a város legnagyobb szeletét” kell hirdetnie, hogy a városunkba látogatók komolyan elhiggyék, mi, bécsiek négyzetméterszámra esszük a rántott húst.
Pedig, mint tudnunk kellene, az ellenkezője az igaz: egy tökéletes rántott hús maximum 160 négyzetcentiméteres, mondjuk tízszer tizenhat centiméter. Rostra merőlegesen vágják a borjúcombból, óvatosan kiverik, hogy a hús felülete ne sérüljön, erősen lisztbe nyomkodják, felvert, jól sózott tojáson húzzák át, és zsemlemorzsába forgatják. Ezt követően a finom darab azonnal egy majdnem teljesen forró sertészsírral töltött serpenyőbe kerül, ahol állandó figyelés mellett aranybarnára sül. A panírnak – erre Argus-szemekkel kell ügyelni – ráncosnak kell lennie, mint egy Shar-Pei kutya arca, és természetes, hogy minden konyhafőnök, aki eddig a lépésig mindent jól csinált, arra is figyel, hogy a sütés befejezése után a zsírt gondosan és teljesen eltávolítsa a hús felületéről. Ehhez körülbelül egy fél tekercs konyhai papírtörlőre van szüksége. Akkor lesz a szelet olyan, amilyennek lennie kell. Kívül por száraz, belül forró és puha, és egyáltalán olyan költői, ahogy a bécsi lényeg líraian énekel.
A „kisütés” témájához csak annyit: én mindent megpróbáltam
hogy megszabaduljak a „sertészsír” dogmájától. Sütöttem rántott húst vaj és olívaolaj keverékében, próbálkoztam csak vajjal, ami nehéznek bizonyult, mert a serpenyő tartalma nem érte el a szükséges hőmérsékletet. Teszteltem természetesen családi kiszerelésű tisztított vajat is, ami tetszetős eredményt hozott, de engem – itt ugye finomságokról beszélünk – mégsem győzött meg úgy, mint a sertészsír állati volumene, amely egyébként nem durván, hanem lágyan és bársonyosan jelentkezik. Bár: a tisztított vajat elismerik a sertészsír alternatívájaként, míg a legtöbb vendéglőben alkalmazott fritőz minden rendes bécsi szeletre kimondja a halálos ítéletet, csak hogy ez tiszta legyen.
Ehhez: krumplis madársaláta, méghozzá ennek az ételnek a tipikus bécsi változata, amelynél a burgonya keményítője az enyhén cukrozott pácban oldódik, és az krémesen és olvadón kenődik. Vitatkozhatnánk arról, hogy a pácba kívánatos-e egy kis mustár vagy sem (én amellett érvelek: igen, nyomokban). A madársaláta rotorjai végül megadják a saláta ropogós koronáját. Következtetés: Aki a bécsi konyha finomságait értékelni szeretné, annak így és nem másképp kell szentelnie magát ennek az ételnek. Vegetáriánusok egyszerűen fogják a rántott húst hús nélkül, cserébe egy kicsit több krumplis madársalátával.
Szóval hová Dimitrivel? Gondolatban körbejártam a város alaprajzát, amely, ha jól megnézzük, maga is úgy néz ki, mint egy rántott hús, de talán hajlamos voltam a túlértelmezésre.
A keresésnek, mivel a központ gyengélkedett, a periférián kellett kezdődnie, például a „Herzog” vendéglőben Wien-Fünfhausban. Ennek a vendéglőnek a bejárata, amely egy kevéssé lenyűgöző mellékutcában fekszik a bécsi külvárosban, ugyan nem ígér semmi izgalmasat, a helyiség faburkolatú, az elkerülhetetlen pult előtt, ahol a poharakat mossák és néhány gyors bevetésű palackot hűtenek, az örök vendégek ülnek, akik néhány kis sörrel ünneplik, hogy ma is munkaidő végéhez értek, de a szomszédos kis étteremben fenntartott módon tömve van: a belvárosban elterjedt, milyen gondosan bánnak itt a bécsi konyha nagy örökségével. Rántott húst esznek. Dicsérik a krumplis madársalátát. Hozatnak hozzá egy Zöld Veltelinit a Weinviertelből, koccintanak csengő kristálypoharakkal, és a képzetlen szemnek valószínűleg fel sem tűnne, milyen formás hullámokat vet a szelet panírja, milyen frissen és elégedetten ül a madársaláta a krumplin, és milyen történeteket mesél a méhekről, a falusi levegőről és a frissességről a bor.
De így van ez a rántott húsos konyhával. Nem mutatkozik meg első pillantásra. Úgy tesz, mintha egyszerű lenne, pedig pont az eredmény egy rendkívül bonyolult tényező eredménye, lásd fent. A rántott hús az rántott hús az rántott hús: ekkora badarság.
Mellesleg – és ebben áll a probléma, amennyiben az –, a bécsi szelet, bármennyire is kedvelt legyen, már nem a bécsi konyha sarokköve, az öntudatos szakácsok tűzhelyein sokkal inkább barátságosan megtűrt egzotikummá válik.
Persze rendelhet az ember a „Schnattl”-nál és a „Szell”-nél rántott húst, és ízletes lesz, és követi a tiszta tanítást; de a pincér félrebillenti a fejét és udvariasan megkérdezi, hogy – ha már a rántott étel iránti vágy nyilvánvalóvá válik – nem inkább a süllőt szeretné-e megkóstolni; és a süllő puha lesz és szaftos, és az elképzelt Dunára ízlik, ahonnan talán nem is származik; elolvad a nyelv és a szájpadlás között, nem morzsolódik, mert „à point” lesz sütve, és a saját krémes ízében fog feloldódni; és ha valaki, akinek a bécsi étkezéséhez egy fogós címre van szüksége, tudni akarja, mit is eszik, kérdezze meg Reinhard Gerert. Ő ugyanis elégedetten villantja ki az első fogait és azt mondja: „Halrudacska!”
Ha tehát egy vendéglő kívülről úgy néz ki, ahogy egy vendéglőnek kinéznie kell – tisztán polírozott pult, meleg faburkolat, a megfelelő borosüvegek a nagy hűtőben, a napi ajánlatok fehér krétával a fekete táblára firkálva – az még semmit sem jelent. A ház lelkéről van szó. Arról van szó, hogy a vendéglős megértette-e, mit jelent gondosságot tanúsítani: vásárlásnál, főzésnél, felszolgálásnál. Mi, bécsiek szeretjük mások gondosságát, és ezért virágoznak a város vendéglői, és egyre több, egyre különböző emberek váltják egymást a jó és jobb vendéglősök pultjainál, és vegyes, művelt közönséggé nőnek, amiért más európai városok főnökei irigykednek ránk.
Ez egy értékes útmutatás minden utazónak, Dimitri egyszer felhívta rá a figyelmemet: üres vendéglő, ami jó, nem létezik Bécsben. Ezt még a hibáikhoz rosszindulatúan ragaszkodó bécsiek is megtanulták, és leszoktak két sokéves magától értetődő dologról: beállítani bejelentés nélkül a vendéglőbe és azt hinni, hogy kapnak asztalt; a számla átvételekor úgy nézni, mintha éppen szélütést kaptak volna.
Mert, és ezzel visszatértünk a rántott húshoz: egyáltalán nem olcsó mulatság, ha a mulatság jó. Hogy is lenne az? Ha a szakács egy szép darab húst vesz egy egészséges, jól tartott borjútól, amiből frissen vágja le az adott darabot; ha minden egyes szelet után cseréli a zsírt a serpenyőjében; ha örökké és egy napig különböző zöldségszállítókat próbál ki, amíg végül meg nem találja a legjobb krumpligazdát: hogyan ne kerülne valamibe egy ilyen rántott hús? 15-22 eurót kell terveznünk, olcsóbban nem megy, hát nem vagyunk hülyék.
Csúcsrántotthús-vadászatomon nyugatról hódítottam meg a központot. Kezdtem a „Herzog”-nál Fünfhausban, megálltam a csodálatos „Herkner”-nél Gersthofban, a kissé előkelőbb „Eckel”-nél Döblingben, újra élveztem a kompromisszumok nélküli „Grünauer”-t Neubauban (amely borjúszelet helyett a „sült denevérre” esküszik), kipróbáltam a teljes körű hitelességet az „Eiserne Zeit”-nál a Naschmarkton, és jól felkészülten landoltam a „Sacher” Vörös Szalonjában, ahol időtlen elegancia árad a termeken keresztül, ami viszont nem szabad, hogy összezavarjon minket, úgyhogy összezavarodva egy szép halat rendelünk vagy ilyesmi. Itt a rántott hús tökéletes előkelőségben van otthon, és ez olyan kétértelműen hangzik, ahogy értve van.
Mert Bécs nem lenne Bécs, ha itt nem ünnepelnék a fehérboros tüdőragu művészetét, ami egy szerencsére érthetetlen kifejezés az apróra vágott borjútüdőre, amelyet borban puhára párolnak, és tejszínnel meg különféle fűszerekkel egy fantasztikus pörköltté turbóznak fel. Ennek és a rokon ételeknek, mint a pacal, máj vagy vese, érdekes út van a háta mögött. A periféria konyháiból, ahol régen olcsónak és gyorsnak kellett lennie, a nagy séfek kezébe vándoroltak, akik szeretik csillagos konyháikat a tartalmas dolgok idézeteivel megalapozni. Aki evett már Reinhard Gerernél pacalt, vagy Heinz Reitbauer „Steirereck”-jében borjútüdő-ragut, tudja, miről beszélek. Ott Bécs legjobb szakácsai emelnek olyasmit, ami
régen banális volt, a rendkívüli rangjára, és a közönség meghálálja nekik azzal, hogy nagy borokat kóstol hozzá és mosolyog, és egy másodpercig sem háborodik fel azon, hogy túl kevés homár vagy libamáj kerül az asztalra.
Asztalt foglaltam tehát a „Sacher”-ben, és örültem Dimitri arcának, aki egy másodperc alatt letapogatná a mondén kulisszát, és benne a tökéletesen normális – a kérésre elkészített bécsi szelet az aficionadók számára – kontrasztját különleges poénként értékelné.
De Dimitri csalódást okozott. Késő éjjel újra felhívott, és részletesen beszélt az éjszakai üzenetrögzítőmmel. Éppen Narbonne vásárcsarnokaiban járt, vett egy egész libamájat és egy hűtőtáskát, és az egyiket a másikban közvetlen úton Bécsbe szállítja, nekem meg legyen gondom arra, hogy hat-nyolc ausztriai bort szerezzek be, amelyek ezzel a libamájjal fenntartható módon harmonizálhatnak, rám épít, és kihagyja a Sauternes beszerzését.
A rántott hús?
Ja igen, az úgyis otthoni dolog.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!