A „Az osztrák 'úgy, ahogy a nagyi csinálta' típusú konyha a zöldségek szeretetteljes kezelését tekintve soha nem aknázta ki igazán a benne rejlő potenciált” állítással még a legpatriótabb hagyományőrző kulináris szakértők sem tudnának valószínűleg semmi érdemlegeset szembeszegezni. Ehhez nem is kell, hogy személyesen a nagymamám – nyugodjék békében – főzzön rám, akinek a magától értetődően rántással készült, állandóan világosszürke alapú zöldségköreteiben a közmondásos kanál nemcsak metaforikusan, hanem szó szerint is megállt. Ez az elkészítési ortodoxia ugyanakkor mára nemcsak kiment a divatból, hanem már oly régóta szerepel magasan a vörös listán, hogy az emberből majdnem egy nosztalgikus sóhaj tör fel, ha egy igazi hagyományos vendéglőben tapétaragasztó állagú zöldbabbal és édes-savanyú vízben depressziósan úszkáló uborkaszeletekkel teszik úgymond boldoggá. A háztartási konyhákban, legalábbis azokban, ahol nem kizárólag a mikrohullámú sütő zümmög, megjelentek a húsmentes vagy kevés húst tartalmazó wokételek és curryk, és nem kevésben közülük rendszeresen stresszhelyzetek alakulnak ki, mert éppen a tucatnyi hozzávalóból álló Ottolenghi-receptek egyike következik, és hirtelen kiderül, hogy már nincs otthon zatar, ráadásul a tamarindkészletek is a végükhöz közelednek.
A csúcsgasztronómiában pedig már egyébként is néhány éve végleg átlépett a zöldség a statiszta szerepből a szupersztár kategóriába; az a lázas, titkolózó szenvedély, amellyel baráti konyhafőnökök egymásnak kéz alatt továbbadják az extra keserű radicchio vagy az ultraropogós kínai articsóka beszerzési forrásait, semmivel sem marad el attól, amellyel korábban a legmárványozottabb bélszínek vagy a bretagne-i homárok titkos tippjeit súgták egymás fülébe.
De miközben nyáron mindenhol tobzódik és burjánzik az élet, és még a saját kis erkély is képes nagycsaládnyi adag lecsót teremni, a gondtalan ősz már felveti a kérdést, hogyan is fogjuk ezt a télen csinálni. Főleg, ha valaki az étlapját nemcsak ínyenc, hanem etikai szempontból is szeretné összeállítani, és az a gyanú merül fel benne, hogy valószínűleg még a virslisalátának is kedvezőbb az ökológiai lábnyoma, mint egy nagy tál vegyes salátának februárban.
Ilyenkor válik témává a téli zöldség.
Valaki, akivel egy ilyen témát különösen jól meg lehet beszélni, Christina Nasr, aki 2018-ban – „Mert egyszerűen itt volt az ideje” – felmondott a munkahelyén, és legjobb barátjával, Andi Schwarzzal megalapította a gyorsan bécsi kulináris fix csillaggá vált Alma Gastrotheque-t, a természetes borok és nagyszerű, túlnyomórészt vegetáriánus ételek igazi bőségszaruját. A munkamegosztás kezdettől fogva egyértelmű volt: barátja, Andi a kiterjedt italkínálattal foglalkozik, az autodidakta Christina („nulla gasztrotapasztalat, de legalább szállodai végzettség”) pedig azonnal nevet szerzett magának egy egyszerre purista és találékony konyhával. A nehéz kezdő évek után („Egyedül voltam a konyhában, csak egy konyhai kisegítővel, minden nap reggel nyolctól éjfélig”) az étterem mostanra nyugodtabb vizekre evezett. Christina gyesen van, a konyhában pedig egy összeszokott csapat dolgozik, amellyel folyamatosan kapcsolatot tart.
Amikor – mint éppen az Alma-ban – minden ételnél az alapanyagok állnak a középpontban, természetesen az első osztályú hozzávalók, illetve a források, amelyekből ezek beszerezhetők, állandó témát jelentenek. A csúcskategóriás zöldségbeszállítók néhány szokásos gyanúsítottja (Krautwerk, Gärtnerei Bach) mellett itt már egy ideje újoncok is szerepelnek a szállítói listán: Bianca Rabel és Sarah Schmolmüller, azaz a Dirndln am Feld.
Kirchberg am Wagram – Alsó-Ausztriában nem feltétlenül tipikus módon – még mindig meglehetősen festői település, de más előnyei is vannak. A talán legfontosabb, és Alsó-Ausztriában inkább szokatlan: egy ésszerű nyitvatartási idővel rendelkező óvoda. Legalábbis a strasshofi születésű, háromgyermekes Bianca Rabel számára ez volt a döntő kritérium amellett, hogy a linzi származású Sarah Schmolmüllerrel közös kertészeti projektjét éppen itt indítsa el. Ugyanakkor a piac kertészete számára a talaj bizonyos értelemben már elő volt készítve: Kirchberg büszkén hívja magát „Ehető községnek”. E mögött az első látásra enyhén irritáló – mert mézeskalácsházakra vagy lakható óriásgombákra asszociáló – címke mögött egy üdvözlendő koncepció áll: a közterületeken lévő új és pótolt növényeket nem díszítési, hanem fogyasztási szempontok alapján választják ki.
A központ a 2007-ben létrehozott Alchemistenpark permakultúrás létesítmény, több mint 200 gyümölcsfajtával, köztük olyan egzotikus darabokkal is, mint a mézbogyó, az akebia és az indián banán. Ráadásul minden szombaton van a szigorúan regionális termékekkel feltöltött Kirchbergi Naschmarkt, és oda egy olyan piackertészet, mint a Dirndln am Feld, természetesen remekül illett. Még a városból kiköltözőkkel szembeni vidéki bizalmatlanság is határokon belül maradt: „Az elején persze páran szkeptikusak voltak, de mi jól láthatóak vagyunk a földeken, látják, hogy szorgalmasak vagyunk, és ez különösen az idős embereknek tetszik.”
A két nő nem képzett kertész, de mégis a szakmában vannak. Az egyik tájépítészetet tanult, a másik turizmust, környezetvédelmet és fenntarthatóságot. Ebből az előzményből szinte szükségszerűen következik az üzem általános iránya. Az alapelvek a következők: maximális hozam a humusz egyidejű képződésével, kézi munka, változatosság kis területen, fűtetlen üvegházak, vetésforgó pedig alap. A termékeket pedig kizárólag közvetlen értékesítéssel juttatják el a fogyasztókhoz. Ez nemcsak azért kifizetődő, mert a Dirndln – a kirchbergi piacot leszámítva – szinte kizárólag a minőségi gasztronómiát látja el, hanem azért is, mert a minőségre törekvő piackertészetekre általában más gazdasági kritériumok vonatkoznak, mint a területorientált és támogatásfüggő szántóföldi gazdálkodásra.
Már az évi 1000 eurós hektáronkénti bérleti díjat is nehéz lenne kukoricával vagy burgonyával kitermelni, ugyanakkor egy következetesen és munkaigényesen művelt hektár zöldségeskert évi 100 000 eurós forgalmat tesz lehetővé. Jelenleg a Dirndln által bérelt másfél hektárból csak felet művelnek, de ez változni fog; először a saját területen, két év múlva pedig hozzáadódik egy szomszédos telek, amely jelenleg AMA-támogatott biodiverzitási területként parlagon hever, ami lerövidíti az ökológiai gazdálkodásra való átállás idejét. De itt is a bérlés lesz a célravezető megoldás; földet venni szinte kizárt, tulajdonosként az ember sosem tudja biztosan, hogy a föld értéke nem fog-e egyszer csak az egekbe szökni, végtére is Ausztria polgármesterei ismertek spontán területátminősítéseikről.
Mielőtt kimenne a földre, egy enyhe csalódás nem kerülhető el. Reméltem, hogy ezen a tanulmányi kiránduláson egy-két tanácsot is kaphatok arról, mit ültethetnék még október elején téli zöldségként a saját kertembe, de meg kellett tudnom, hogy ehhez sokkal korábban kellett volna kelnem, illetve a kerti kapát forgatnom. Augusztus, tudom meg, az lett volna a megfelelő időpont. Na jó. Jövőre is lesz azért augusztus.
A még mindig dúsan benőtt zöldségeskert a Wagram lábainál fekszik, ami azt jelenti, hogy a talaj – minél közelebb a Wagram-peremhez, annál inkább – kövekkel van tele. Ezért is ültetnek itt felhalmozott ágyásokba; hogy kompenzálják a nagyobb területigényt, a közöttük lévő barázdákat póréhagymával ültették be. Ráadásul az ágyásos kultúrának az az előnye, hogy a növények kevésbé érzékenyek a kártevőkre, és jelentősen kevesebb vízre van szükségük. Teljesen anélkül azonban a száraz években nem megy, főleg tavasszal kell öntözni: „Egy ilyen kezdő lökés nélkül idén nem ment volna.” Látogatásunk idején dominánsak a különféle, végig rendkívül dekoratív káposztafélék, köztük a vörös és fehér hegyes káposzta, a Kalibos, a fodros kel, a leveles kel és a pálmakel („Ez tökéletes, mert nemcsak fagyálló, de mínusz fokokban még jobb is lesz”). Hobbikertészeknek a káposztatermesztés, mint megtudom, különben nem éppen egyszerű gyakorlat, a növény a keresztesvirágúak családjába tartozik, egy nagyon nagy növénycsaládba, amelynek megfelelően sok a kártevője.
Míg a legtöbb káposztafajtánál télen egyes leveleket szüretelnek, amelyek azután – bár nagyon lassan – újra kinőnek („Ez nem kifizetődő, de a káposzta egyszerűen értékes kultúra”), a Kalibost most vágják és tárolják, ami viszont – mivel a fonnyadt külső leveleket mindig el kell távolítani – jelentős tárolási veszteséggel jár.
Ezért is szakosodtak a Dirndln am Feld-nél a friss zöldségekre. A sárgarépa és más gyökérzöldségek a betakarításig a földben maradnak. A fűtetlen üvegházban rukkola és téli zsázsa, különféle mustáros-pikáns ázsiai saláták és – számomra egy új felfedezés – vörös madársaláta sarjad. Minden már öntet nélkül is olyan friss és jóízű, hogy az ember legszívesebben úgy kezdene legelészni, mint egy tehén. De mielőtt ez megtörténne, Christina Nasr visszavisz minket az Almába, ahol a gyakorlati teszt a sült sertés módra készült hegyes káposzta formájában valósul meg. Általános teljes megelégedésre sikerül. A receptet mellette találja. —
Címek
Alma Gastrotheque
Große Neugasse 31, 1040 Bécs
alma-gastrotheque.at
Marktgärtnerei Dirndln am Feld
Mitterstockstall 6, 3470 Kirchberg am Wagram
dirndlnamfeld.bio







Káposzta sült sertés módra, az Alma Gastrotheque módjára
Vegyünk a tepsink méretétől függően két-három darab fehér hegyes káposztát (a kerek káposztafejek még alkalmasabbak; a hegyes káposzta egyszerűen szebb, de a főzés során jobban összeesik).
A negyedelt példányokat – mint a sertéssültnél is, a legjobb már előző este – alaposan megsózzuk, bőven ízesítjük majoránnával, köménnyel és fokhagymával (a gerezdeket egészben pároljuk vele), majd meglocsoljuk olívaolajjal és egy kevés agave- vagy juharsziruppal.
Ne öntsünk alá levet, a káposzta a saját levében párolódik, és túl sok folyadékkal nem sülne ropogósra.
Az egész 160 fokos sütőben legalább 2,5 óráig tart, a káposztának teljesen puhának kell lennie, és kívül nyugodtan megpirulhat.
A kísérő káposztachipseket ideális esetben már előkészítettük, de – óvatosan! – nagyon csábítóak a nassolásra. (Csak a káposztaleveleket használjuk, a torzsát dobjuk ki vagy hasznosítsuk másképp.) A káposztaleveleket dörzsöljük be sóval, olívaolajjal, egy kevés agavesziruppal és – aki szereti – ízlés szerint chilivel, majd fektessük laposan egy sütőpapírra. A tepsit ezután a 150 fokra előmelegített sütőbe tesszük, majd maradjunk mellette és tartsuk rajta a szemünket, a még túl puha és a már égett közötti tolerancia sáv keskeny.
Mivel a káposztának köztudottan nincs bőre, a serpenyőben pirított és az ételre végül rászórt hajdina biztosítja a koronázó roppanósságot.
És mivel az Alma-ban saláta nélkül semmi sem megy, mellé zsenge, fiatal vöröskáposztát kínálnak, vékonyra gyalulva, semmi mással, mint egy kevés sóval, olívaolajjal és fehér balzsamecettel.