A-La-Carte

Mi primitívok (2006/02)

Kísérlet egy tányér pugliai tészta Bécsbe sugárzására


Mi primitívok

Szöveg: Christian Seiler Illusztráció: Markus Roost
Nem volt több, mint egy futó ötlet, egy szeszély, ami talán a korán kinyitott üveg Rosatoból fakadt, mindenesetre valaki bedobta a kulcsszót: „Csináljunk egy tányér tésztát kagylóval.” Már egy ideje akklimatizálódtunk Olaszország déli Adria-partján, és a hűtőben még várakozott egy-két üveg a brindisi „Tenute Rubino” kiváló „Saturnino”-jából. A kagylós dolog ezért mintha egy szélcsendes, pugliai kora nyári estre lett volna szabva. A levegőben a közeli tenger illata keringett. A teraszról a közeli Ostuni városára nyíló kilátás zavartalan volt.
A bevásárlók sugárzó arccal tértek vissza két kiló
„Cozze”-val és az eladó utasításával, hogy tíz perccel azelőtt, hogy a szósz elkészülne, dobjuk azokat a lábasba, kész. Kész? A tengerillatú műanyag zsákot a kagylózsákmánnyal a mosogatóba ürítettem, és elnéztem a fekete héjakat, amelyek úgy tapadtak egymáshoz, mint a szőlőtőke eltorzult bogyói: dacosan, homokosan és vad elhatározással, hogy nem hagyják magukat harc nélkül szósszá alakítani.
„Mit mondott a halárus a mosás témájáról?”, kérdeztem óvatosan.
A válasz lazább volt, mint amilyennek lennie kellett volna: „Igen. Mosni.”
Tudja, hogyan kell kagylót mosni? Én most már tudom, de amikor az említett utasítást megkaptam, csak hozzávetőlegesen tudtam, és még egyszer szívből örültem, hogy a csomagomban, mint mindig, amikor Olaszországba utazom, ott lapult „A klasszikus olasz konyha”, Marcella Hazan alapműve. Ez a könyv nagyjából ugyanazt a funkciót tölti be, mint Tick, Trick és Track „Okos könyve”, amelyben minden kulináris kérdésre megtalálható a helyes válasz, és a Hazan-biblia egyetlen hátránya, hogy az „Okos könyvvel” ellentétben egy kezelhetetlen tégla.
Az elmélet így szól: „A kagylókat öt percig áztatni, majd kemény kefével megsikálni. A vizet cserélni, és a folyamatot két-háromszor megismételni, amíg már nem marad homok a tál alján.”
Tudja, hány darabra lehet szétszedni két kiló kagylót? Többre. Van Önnél kemény kefe arra az esetre, ha meg kell tisztítania néhány kagylót? Nekem ugyan ott volt a poggyászomban a durva cipőkefe, de nem tudtam rávenni magam, hogy konyhai eszközzé alakítsam.
Hogyan jártunk el? Végül öt felnőtt töltötte a kora nyári estét azzal, hogy a mosogató alól előbányászott súrolószivaccsal fényesre polírozza a kagylókat.
A hold felkúszott a kristálytiszta éjszakai égre. Ostuni fényei remegni kezdtek. A „Saturnino”-készlet drámaian csökkent, és valamikor végre eljött az a pillanat, amikor a gyors tányér tésztát a terv szerint befejezhettük. A kagylók három rétegben kerültek egy nagy lábasba a forró tűzre, kinyíltak, ahogy azt Marcella Hazan megkövetelte tőlük, és finom levet eresztettek.
A levet annyira kivételesen ízletesnek, a kagylók elrendezését pedig annyira kivételesen dekoratívnak találtam, hogy megpróbáltam a lábas tartalmát egy éppen beszerzett digitális fényképezőgéppel megörökíteni az utókor számára. A fényképezőgép osztotta a véleményemet. A lábast annyira kivételesen ínycsiklandónak találta, hogy fejjel előre belevetette magát. Azonnal halott volt. Az újraélesztési kísérletek a következő napon meghiúsultak azon a zsíros rétegen, amely a készülék külsejét és belsejét egyaránt beborította. Csak egy utolsó kép maradt, egy víz alatti felvétel a szívünkhöz nőtt kagylós lábasunkról, amely sajnos nem publikálható, mert az autofókusz a kioldás pillanatában már feladta a szolgálatot.
Vissza a tűzhelyhez: A nagy lábasban vékonyra szeletelt fokhagymát futtattunk meg olívaolajon. Hozzátettük a paradicsomdarabokat, a petrezselymet és egy felaprított csilipaprikát, végül egy pohár fehérbort, amit teljesen elfőztünk. Most a rövid ideig előfőzött spagettini váltott lábast, a konyhai papírtörlőn átszűrt levet (kamera nélkül) ráöntöttük, így a tészta a kagylólében tökéletesen készre főhetett. Kész volt az egyszerű, gyors tányér tészta kagylóval. Éjfél előtt nem sokkal jártunk.
Áh, Puglia. Olaszország egy lélegzetelállító darabja, aminek csak egy lapidáris hátránya van: nekünk, osztrákoknak nem esik útba. Nincsenek közvetlen járatok Bécsből Bariba. A vonat egy örökkévalóság, és aki olyan okos, mint én, hogy saját autóját felrakja a Rómába tartó autóvonatra, hogy további öt óra autópálya után a helyszínen mobil lehessen, az az utazás kezdetén egy szép meglepetésben részesül. A szállítókocsit, amelynek felső szintjén a saját autóm áll, Roma Termini állomáson fordítva szállítják le a kirakodáshoz, így egy teljesen megrakott kombit kellett tolatva a kirakodó rámpára navigálnom, az élvezet volt.
De: Ááááh, Puglia. Nemcsak, hogy Délkelet-Olaszország hosszú sávja egy nyers, már-már keleties bájjal rendelkezik. Az olasz csizma sarkán fekvő városok feleannyira sem bűbájosak, mint Toszkánában vagy Marche-ban, fehéren meszelten feszülnek a napnak, mint némely görög szigeti kisváros. Egy építészeti tréfamester ősidők óta kifejlesztette a Puglia számára oly jellemző trullókat – száraz falazással készült kúpos épületeket –, és ezzel valami infantilis módon határozta meg a tájképet. Trullók, szamarak, bor és a II. Frigyes korából származó várak: ezek az első optikai asszociációk a 19.000 négyzetkilométeres tartományról.
Ostunitól kissé távolabb szálltam meg, egy vendégházzá alakított masseriában. Ezeknek az egykori gazdasági épületeknek a nagy része ma már bérelhető, én ajánlani tudom: először is elegendő helyet, úri hangulatot és az utcáktól és zajtól szükséges elszigeteltséget kínálnak, és ha van tűzhely a konyhában, a kulináris felfedezések első felismerései, amelyeket itt szükségszerűen tesz az ember, saját felhasználásra megszilárdíthatók, ööö, lásd fent.
Eközben a nyom, amit eleinte követtem, hamis. A pugliai konyha nem különösebb előszeretettel ragozza a halat és a tenger gyümölcseit. Sokkal inkább és nagy megfontoltsággal a hátország kincseire koncentrál, ügyes kézzel dolgozza ki az íz és állag páratlan intenzitását a föld terményeiből, de ha már a hamis nyomoknál tartunk: látja maga előtt a Spirou és Fantasio korai képregénykalandjaiból származó futurisztikus épületeket? Azokat a vagány hetvenes évekbeli üveg-beton bungalókat, amelyek előtt még vagányabb sportkocsik állnak, amelyekben csinos gengszterbarátnők próbálnak elmenekülni az okos Spirou elől?
A monopoli-i „Lido Bianco” egy ilyen épület. Lent áll a kikötőben, sok üveg, kilátás a tengerre és egy nem is annyira pompás kikötői tájra, és a fickónak, aki a helyiséget berendezte, szégyellnie kellene magát: fehér műanyag székek az asztallapok alatt, egy neonfelirat a fogadópult felett, rengeteg nyüzsgés, hektikus pincérek és nyoma sincs annak a szerető kéznek, amit a részletekre fordítanának.
De tudja mit: A „Lido Bianco” volt az egyetlen étterem, amit kétszer látogattam meg, és ez az itt meglátogatandó vendéglők sűrűségét tekintve az erőforrások puszta pazarlása volt. De nem tudtam ellenállni a „Lido Bianco” halkonyhájának. A nagy asztalnál ülő fickó, aki mellett el kell haladni a helyiségbe lépéskor, és amelyen a frissen érkezett halak, kagylók, rákok vannak kiterítve, lehangoló tempóban végzi a munkáját, 45 másodperc alatt mos meg két kiló „Cozze”-t, tör fel tengeri csigákat és készíti elő az alapanyagot a tengeri herkentyűs tányérhoz, amit ízlés szerint melegen vagy nyersen is rendelhet.
Mindkettőt rendeltem. A nyers hal felülmúlhatatlan volt. A polip paradicsomszószban... az orrcimpáim remegni kezdenek, amikor erre a kis köztes fogásra gondolok, és mindenkinek csak a legnagyobb komolysággal tudom a szívére kötni, hogy ne hagyja ki ezt a csúnya vendéglőt, ha Bari felől Salento irányába utazik.
Lehetőleg délben, lehetőleg hétköznap, lehetőleg az előszezonban, mielőtt az angol dandárokat a Ryanairrel Londonból Bariba szállítják (igen, a briteknek sikerült ez az áthidalás, ők nem utalnak rá az autójuk hátramenetére és a tolatás biztos kezére).
A konyha szempontjából Puglia elsősorban mezőgazdasági terület. A tartomány Olaszország éléskamrájának számít. Itt nő leginkább az a durumbúza, amelyet őrölve „Semula di grano duro”-ként ismerünk. Ez a liszt, amely lényegesen több „sikért” tartalmaz, mint a fehér „Doppiozero”, döntő szerepet játszik a tésztagyártásban. Ez az alapanyag, amelyből a pugliai szakácsok és szakácsnők mesés orecchiettéjüket készítik, erről mindjárt többet.
Mert még beszélnünk kell azokról a különleges zöldségfélékről, amelyek a pugliai konyha alapját képezik: a kissé kesernyés cikória (cicoria), amely párolva első osztályú tölteléket jelent a tésztákhoz; a sokoldalúan felhasználható lóbab (fava), amiből nemcsak a mindennapos babpüré készül, egy olívaolajjal dúsított finomság; csicseriborsó és articsóka, paprika, cukkini, padlizsán, világos. És olívabogyó: A részben már több mint 1000 éves ligetek optikailag uralják a tenger közeli síkságot, és alapanyagot szolgáltatnak egy rendkívül gyümölcsös, fűszeres olívaolajhoz – hogy a helyiek „Olaszország legjobb olajaként” adják el, jól illik Puglia kulináris önbizalmának képébe: itt a szakácsok kevésbé koncentrálnak fantáziájuk piruettjeire, mint a tiszta, a végső ízre.
Ennek hatásai vannak. Én például a régió legjobban értékelt éttermének meglátogatása után elálltam attól, hogy még egyszer kreatívan és drágán térjek be oda. Egyszerűen nem volt értelme dupla áron feleolyan jól enni.
Helyette padlizsános tésztát ettem puha bivalymozzarellával a Cisternino-beli „Taverna della Torre”-ben, megszámlálhatatlan sült darált húsos gombócot kóstoltam a Locorotondo-beli „Taverna del Duca”-ban, nem mulasztva el megkóstolni a hozzá illő fehéret a helyi borászati szövetkezettől (még mindig van egy üveg a hűtőben, de nem merem kinyitni a veltelinisek földjén, az emlékek felkavarodásától való félelmemben), először a bűbájos Martina Franca-i „Al Ritrovo degli Amici” osteria vendégszobájának intimitásában örültem, mielőtt a szakács bemutatta volna a Pure di Fave és a fűszeres csicseriborsókrém nagyszerű verzióit, sőt, még az óváros labirintusában elrejtett Ostuni-beli „Osteria del Tempo Perso”-t is megtaláltam, ahol a tipikus hajdinaleves lenyűgöző színvonalon érkezett, a vendéglős ezenkívül ellátott minket igazán tisztességes, Dél-Pugliából származó borokkal, kulcsszó: Primitivo, Negroamaro. A testes bor, amelyen szülőföldjének hősége a nagy érettség és magas alkoholtartalom formájában tisztán érezhető, természetesen tökéletesen illett az étlapon szereplő pörköltekhez: szamár- vagy lóhúsból készült tekercsek, erős szószokban mennyei puhára főzve. Váratlanul nehéz ételek egy napsütötte föld számára, én ezért gyakran beértem az előételekkel, amelyek közül azonban szinte egyet sem hagytam ki.
Az ajánlható helyek listája, attól tartok, még jóval hosszabb, és alátámasztja a leírt megfigyelést: Puglia, a tengerparti ország, egy leírhatatlan minőségű, rendkívül paraszti konyhát ünnepel. Már a helyszínen az volt az érzésem, hogy rabja leszek ennek a földhözragadtság és tökéletesség keverékének, és számos ételt feljegyeztem, hogy otthon utánozhassam őket, bár természetesen világos volt számomra, hogy a pugliai zöldségek minősége és változatossága otthon, Bécsben, meg sem közelítené a helyi szabványokat.
Látja: ilyen aggályosan utazunk mi, többiek.
Dramaturgiai jelzés volt, hogy az utolsó ebédem a Fasano melletti „Masseria Parco di Castro” gazdaságban a legjobb volt egy sor, kivétel nélkül jó ebéd közül, méghozzá elképzelhető legegyszerűbb formájában. Egy lenyűgöző antipasti választék – gabonasaláta, babpüré, sült padlizsán, sonka, mozzarellafonatok – után egy olyan tányér tészta következett, mint semmilyen más. Frissen készített tagliatelle volt egy krémes, vörös szószban, egy marék zöldbabbal, és ez az étel végleg leterített. Ez volt – ezt a felsőfokot használni kell – életem legjobb tányér tésztája, és ezt abban a pillanatban tudtam, amint az első falatot a számba vettem.
Megkérdeztem a pincért a receptről. Komolyan végigmért, és a konyhához irányított.
A szakács azt hitte, gúnyolódom vele.
„Recept?”, nevetett fel. „Hiszen ez csak egy zöldségszósz.” Makacs maradtam, kérdezősködtem. De azon kívül, hogy a vörös szín a túlfőtt paradicsomból származik, nem tudtam meg többet. Nem vagyok biztos benne, hogy a szakács azt gondolta-e, milyen szédült akarja kihúzni belőle egy főtt tojás receptjét, vagy pontosan tudta, milyen nagyszerű tudással rendelkezik, és nem feltétlenül akarta azt a teuton akcentusú úr fülébe súgni.
Így rendeltem még egy tányérral, olyan figyelmesen kóstoltam, ahogy csak tudtam, és megjegyeztem, milyen árnyalatokból állhat össze a szósz krémes egésze.
Otthon biztosan nem kevesebb mint hússzor próbáltam meg. A zöldséget borral, zellerlével, marhahúslevessel öntöttem fel. Tagliatellét faragtam Marcella Hazan egyszerű receptje szerint (fehérliszt, tojás, víz; a szokásos eljárás a tésztagépen keresztül), durumbúzalisztből és vízből készítettem a tésztát a pugliai fülecskékhez (orecchiette), amelyek az ujjaim általi formázás után sajnos sosem néztek ki olyan elegánsan, mint azok ott (vagy azok, amelyeket a jobb olasz címeken nálunk is készen lehet kapni), inkább úgy, mint egy önfeledt gyerekzsúr utáni pusztítás maradványa.
De jobb és jobb lettem. A szósz amúgy sem lett sosem teljesen rossz, de ha követi az alábbi utasításokat, már egészen jó lesz. Egyébként ne riadjon vissza a recept egyszerűségétől. Ilyen Puglia konyhája. (Ezt Bécsben, a Währinger Straße 170a alatti finom, kis „L’Ambasciata della Puglia” étteremben maga is ellenőrizheti, mielőtt elindulna a Grande Tourra.)
De most: Hevítsen egy magas falú lábasban nem túl kevés olívaolajat. Adjon hozzá két kis darabokra vágott vöröshagymát, és párolja üvegesre. Most négy kis darabokra vágott sárgarépát és négy szeletelt zellerszárat tegyen hozzá, főzze puhára. Sózza, borsozza. Végül nyolc negyedekre vágott húsos paradicsomot tegyen a lábasba, egy löttyintésnyi vörösbor sem árt. Főzze be körülbelül fél órán át. A zöldséget passzírozón préselje át, a lecsöpögő szósznak folyékonynak és krémesnek kell lennie egyszerre. A frissen készített tagliatellét főzze benne puhára. A lehető legfiatalabb, egészen rövid ideig főzött babot adja hozzá. Sajt nélkül tálalja. Végül dicsőítse Pugliát.
PS: Mivel a bor felől kérdez: Tartsa magát a jobb borászokhoz, például a Masseria Monacihoz Copertinoból, Leone de Castris-hoz Salice Salentinoból, Felline-hez Manduriából. Az ő Primitivóik és Negroamaróik még a hosszú utazást is bravúrral vészelik át.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!