A-La-Carte

Ahol a halak ikráznak (2017/1)

Sicher halétterem


Expedíció a Weißenbach forrásához

Ahogy valószínűleg a legtöbb ember esetében, aki nem milliomosok, szovjet vezető káderek vagy ínyenckritikus házaspárok családi körében nőtt fel, az én első találkozásaim ezzel a legendásan luxusnak számító szubsztanciával a karácsony és az újév közötti időszakra estek.

Ekkor ugyanis – hogy egy statisztikailag nem alátámasztott állítást tegyek – az osztrák háztartások 95%-ában viszonylag bonyolult szendvicsbüféket készítettek, amelyeket olyan viszonylag egzotikus, sőt őrült hozzávalókkal tuningoltak fel, mint az ecetes bébikukorica, a gyöngyhagyma, az olívabogyó, a lazac és természetesen a kaviár. Természetesen a jól ismert cipőpasztafekete cserkó ikráról, a lazac esetében pedig a jól ismert láthatósági mellény vörös lazacpótlóról volt szó.

E különlegességek fogyasztása nagyjából általános belátáshoz vezetett, miszerint a lazacban és kaviárban fürdőző gazdagok, szépek és hatalmasok nyilvánvalóan erőteljes vonzalmat éreznek az erősen sós és áthatóan halízű szubsztanciák iránt, és az ember nem irigyelte őket ezért, bár az ünnepnapokon a lazac- és kaviáros szendvicsek természetesen kötelezőek maradtak. Talán ez is hozzájárult a Kreisky-éra időközben legendássá vált társadalmi békéjéhez.

Később barátaimmal utána jártunk annak a pletykának, hogy a hagyományos bécsi Volksstimmefesten nemcsak viszonylag magas színvonalú amatőr ökölvívó-mérkőzéseket lehet látni, hanem nem teljesen párthű szovjet matrózok által becsempészett ritkaságokat is, mint az orosz vodka, kubai szivar és természetesen az igazi kaviár.

Vásároltunk három Montecristót, amelyek pontosan úgy ízlettek, mint az a száraz szénaköteg, amik valószínűleg voltak is, valamint egy Nivea-krémes doboz méretű adag kaviárt, amely egy bizarr körülményösszejátszás folytán valóban Malossolt tartalmazott, ráadásul nyilvánvalóan végig olyan jól hűtötték, hogy még a tulajdonképpen kötelező ételmérgezés is elmaradt. Valójában nagyon ízlett a cucc, bár csak nekem. A barátok, akiket amúgy is megviselt a Montecristók fogyasztása, átengedték nekem a részüket, így én úgy fogyaszthattam a kaviárt, ahogy fogyasztani kellene: egy nagy kanállal.

Ennek az élménynek a félbehagyottan rendszeres megismétlésének útjában állt egyrészt egy nagy kanál kaviár ára, másrészt mindaz, amit az ember e csemege előállítási körülményeiről és ökológiai hatásairól hallott. (Bár történnek dolgok, 2014 óta létezik módszer a tokhalikra lefejésére anélkül, hogy megölnék az állatokat, de ez egy másik történet.)

Ehelyett a későbbiekben alkalmanként, többnyire másnapos vagy villásreggelik alkalmával, pisztráng- vagy szaiblingkaviár lépett az életembe, ami egyszer ilyen, egyszer olyan ízű volt. De az egyikük annyira ízlett, hogy közelebbről is tudni akartam róla.

Tainach kataszteri község nem éppen útba eső hely, hacsak az ember például Dullachban nem lakik, és gyakran van dolga, mondjuk, Sankt Michael ob der Gurkban. Következésképpen az ott működő Sicher halétterem ésszerűen nem a járókelőkre alapoz, hanem a régión túl is ható jó hírnévre.

Valójában, ahogy Alfons Sicher alapító és senior (ma a Sicher KG egy generációkon átívelő, 6 fős, pontosabban 3 házaspárból álló vállalkozás) meséli, a haltenyésztés már az étterem alapításakor is mintaként szolgált. 1967-ben hobbiszinten, és mivel az üvegtiszta Weißenbach szó szerint és a forrás közelében a házuk előtt folyt, kis haltenyésztésbe kezdett. Amire 1968-ban már körülbelül 1500 kiló hallal találta magát szemben, ami még az erős evők számára is jócskán meghaladja a háztartási mennyiséget. Így hát mellékállásban elkezdték a halat piacokon és regionális szállodáknak értékesíteni: „Egy klasszikus régi Renault-val jártunk, kormányváltóval, hátul az ülésen egy vödör hal állt, a levegőztető pumpa bele volt lógatva, és kész.”

„Őrület, tulajdonképpen.”

1972-ben nyílt meg az étterem, eleinte többnyire (és részben ma is) gyanakvóan figyelték a tainachiak. A halakat innentől kezdve már nem szigorúan molnárné módra, kéken vagy panírozva tálalták, az étterem egy régi fűrészmalomban kapott helyet ahelyett, hogy egy igazi házban lett volna, ráadásul egy baráti művész alakította ki a dizájnját. Hogy később szaiblingkaviár is megjelent az étlapon, természetesen nem segített abban, hogy a „kicsit őrült” hírnevet megtörjék. De valamikor Alfons Sicher egyszerűen megelégelte, hogy nézze, ahogy a sok szép ikra elúszik a Weißenbachban lefelé.

Évtizedekig a felesége, Erni, Wolfgang és Michael Sicher édesanyja főzött. Utóbbi időközben konyhafőnök és a tómester, az előbbi az étteremvezető; a szülők és a feleségek „természetesen dolgoznak”.

A halat magát nagyrészt saját maguk dolgozzák fel (néhány stájer vállalkozás kap még belőle, pl. a Steira Wirt és a Saziani Stuben), aminek az az előnye, hogy a leeső részeket és maradékokat azonnal visszaetetik; a kaviár részben saját fogyasztásra megy, részben postai küldeményként, részben pedig a csúcsgasztronómiába, többek között Harald Wohlfahrtnak és Joachim Wisslernek.

A termelt mennyiségről inkább nem adnak konkrét adatokat, ezt „így nem lehet könnyen megmondani”, illetve az eredmény egyébként is „hol ilyen, hol olyan”. És az a központi kérdés is, hogy miért olyan különösen jó éppen a Sicher-kaviár, az üzleti titok fátyla mögött marad. Csupán annyit árulnak el, hogy egy saját fejlesztésű, szabadalmilag védett eljárásuk van. A folyamat körülbelül – ennél pontosabbat nem árulnak el – 25 különálló manuális lépésből áll, amelyeket nagyon komplex folyamatok kötnek össze. Wolfgang Sicher elmeséli, hogy erre vonatkozóan már voltak megkeresések egy nagy kanadai, illetve japán vállalattól, Michael pedig kiegészíti: „Nekik rögtön azt mondtuk: Felejtsétek el. Még ha meg is mutatnánk nektek, akkor sem tudnátok vele mit kezdeni, mert egyszerűen túl nagyok vagytok, és ez csak kézi munkával megy.”

Amikor kezdünk melegen beöltözni, hogy hozzáfogjunk a szaiblingek kihalászásához és az aratáshoz, elfojtom a kérdést, hogy vajon ez a tevékenység már hozzátartozik-e a kb. 25 szabadalmaztatott titkos munkafázishoz. Vannak dolgok, amiket jobb a titokzatos romantikus félhomályban hagyni.

A kaviáraratás első lépése – úgy hiszem, ezt elárulhatom – abból áll, hogy egy vödör vizet merítünk egy szaiblingmedencéből két műanyag kádba. Csendes megelégedettségemre szolgál, hogy nagyon tehetségesnek bizonyulok ehhez a tevékenységhez.

Valamivel trükkösebb a különválasztott, ívásérett halakat a merítőhálóval kifogni. Nem mintha egyet sem fognék, végül is a medence átlátható méretű, és az állatok sem rendelkeznek titkos menekülőalagutakkal, de a hálót egyetlen, mellékesen elegáns mozdulattal úgy áthúzni a vízen, hogy utána elég hal ficánkoljon benne egy közepes holland csendélethez, az a Sicher fivérek kiváltsága marad.

Aztán irány az egyik műanyag kád; itt a szaiblingeket először enyhén elkábítják, hogy a közismerten ficánkoló állatokat egyáltalán kezelni lehessen. Mégpedig bio minősítésű szegfűszegolajjal, egy olyan szubsztanciával, ami nekem eddig csak fogfájás elleni házi szerként volt ismert, de a halakra láthatóan közelítőleg hasisszerűen hat: Azonnal lelassul a kavargás a kádban, az állatok tunyábbá válnak, és szemmel láthatóan egyfajta fundamentális „mindegy” érzés lesz úrrá rajtuk.

Ezután egyenként megfognak egy-egy halat, és először a második, tiszta vízzel teli kádba teszik, hogy leöblítsék a szegfűszegolajat: „Nem akarjuk, hogy a kaviárnak utána karácsony íze legyen.”

Ezt követően a fivérek megmutatják, hogyan kell lefejni a kaviárt: Az ember a bal (én balkezesként a jobb) kezébe veszi a halat, a másikat úgy helyezi a has felső részére, hogy az a hüvelyk- és mutatóujj által alkotott „L” betűbe kerüljön, majd enyhe nyomással lefelé siklik a halon. Azonnal gyönyörű, mély narancsszínben világító szökőkutak törnek elő, mégpedig olyan, a fejésre emlékeztető nyomással, hogy az ember csodálkozik, hogy a műanyagra pergető szemek nem pukkannak el. És valóban, ilyen gyöngysorszerű ikrakaszkádok törnek elő az én példányaimból is, bár beismerem, csak miután az egyiket vagy másikat rossz kézbe vettem vagy rosszul tartottam. Érdemes gyorsan dolgozni, a Sicher fivérek olyan óvatosan adagolták a kábítást, hogy a halak hamar felébrednek a szegfűszegolajos kábultságukból, és – síkosak, mint az elhíresült halak – újra ficánkolni kezdenek.

Néhány példány még nem tart ott, azonnal érezni lehet, hogy a hasüreg tartalma sokkal keményebb, és gyengéd nyomással nem mozdítható; ezeket egy külön medencébe helyezik, ahonnan pár nappal később újra kiveszik őket.

Különös dolog ez a kaviárfejés. Az ember érezheti a hasfalon keresztül a telt ikratartalékokat, érezheti a hasfalon keresztül a szemcsés csúszást, és közben valahogy az az érzése támad, hogy épp egy intim határt lép át, végül is szinte mindent, amivel valami a test belsejéből kerül a felszínre, hajlamosak vagyunk privátnak tekinteni. Az állatoknak viszont, amelyek egyébként ebben a stádiumban maguk dörzsölnék le az ikrát a kövekre, úgy tűnik, ez egyáltalán nem kínos; alighogy a lefejt halak medencéjébe vetik őket, máris visszatérnek a szokásos napi tevékenységükhöz, a kavargáshoz és az evéshez.

Mert éhesek.

Egyrészt szaibling-ikertermelőként hónapokon keresztül minden energiát az ikra kialakításába fektettek, másrészt az állatokat körülbelül két héttel az aratás előtt nulla diétára fogják, hogy megelőzzék a kaviár szennyeződését a szaiblingürülékkel. Az esetlegesen mégis ürült maradékokat, valamint az egyes, színéről felismerhető éretlen ikrákat azonnal a helyszínen kiválogatják, továbbá az aratást a csomagolás előtt – hogy eláruljuk a körülbelül 25 titkos munkafolyamat egyikét – még egyszer aprólékosan átnézik, nincs-e benne figyelmen kívül hagyott szennyeződés.

És aztán eljutok valamihez, amihez az ember alig jut el: egy rendes kanálnyi teljesen friss, kezeletlen kaviárhoz. Várakozásommal ellentétben ez nem intenzívebb, hanem jóval lágyabb, mint a sózott végtermék, amelyhez nagyjából úgy viszonyul, mint egy akvarell vázlat a kész festményhez. Hozzá lehetne szokni.

Miközben egyre nagyobb gyakorlattal hozom felszínre a kaviárt, kapok még pár „alapvetést”: Most, december elején, a sebes pisztrángok ívási ideje, amelyek a Sicher-féle állomány 80 százalékát teszik ki, a végéhez közeledik, és elkezdődik a pisztrángok szezonja, amelyek a fennmaradó 20 százalékot adják.

Körülbelül 2,5 év után az addig közösen felnevelt halak ivaréretté válnak és megkülönböztethetővé; a tejeseket étkezési halként különítik el; az ikrásokat további életük során kétszer szabadítják meg a kaviárjuktól, majd mindegyiket egy évig újra kistafírozzák (az ívás után soványak és ernyedtek), mielőtt ők is, 6-7 évesen, és így már eléggé közel a természetes élettartamuk határához, a konyhára kerülnek.

És, fontos: A takarmányozás biológiai, gyógyszer- vagy antibiotikum-adagolás szigorúan tilos, és a vízminőség, valamint az alacsony állománysűrűség miatt nem is szükséges.

És miután ezt is tudom már, irány a konyha.

Először is kapunk kaviárt és – ahogy kell – a nagy kanalat. Hozzá tejfölt és házi készítésű kenyeret: Több, gondolja az ember csámcsogva, tulajdonképpen nem is kell.

De aztán Michael Sicher tálal egy lélegzetelállítóan jó, rendes adag kaviárral díszített szaibling carpacciót, amelynek elkészítéséről csak annyit árul el, hogy nem árulja el, pontosan hogyan szeleteli a szaiblinget, de fagyasztva mindenesetre nem lesz.

Következik, nem kevésbé puristán, egy adag párolt és préselt burgonya barna vajjal, tejföllel és kaviárral; a nagy kanál pedig szerencsére továbbra is bevetésben marad.

Wolfgang testvér ehhez egy elég laza Chardonnay-t tölt a karintiai Werzi borászattól, amelyet kis példányszámban termelnek, és majdnem teljes egészében itt, a házban fogyasztják el. Egyáltalán, a vállalkozást viszonylag radikálisan regionális-ökológiai módon vezetik. Épp kísérleteznek a légy-, pontosabban: lárvatenyésztés új módszereivel mint takarmányforrás, a feldolgozott anyag 80-90 százaléka, köztük fűszerek, saláták és zöldségek, saját termelésből származik, baráti beszállítóktól csak sertést és vadat, leveket és – lehetőleg Karintiából származó – bort vásárolnak, a biodinamikus Georgium háztól kezdve a inkább hobbiszinten, de szenvedéllyel és szakértelemmel dolgozó kis- és legkisebb termelőkig. Jó alkalom az ezirányú műveltségi hiányosságok pótlására.

Közben van még egy korty „folyami rák cappuccino”, mielőtt Michael Sicher demonstrálja, hogy a kaviárja meleg ételeken is elegáns figurát vág: zeller spagetti, cékla, hal alaplével alátámasztva és a kötelező nagy kanállal megkoronázva.

Mühlenweg 2
9121 Tainach
Tel.: 04239/26 38
www.sicherrestaurant.at

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!