Ahol tej és bab folyik
Szöveg: Florian Holzer Fotók: Luzia Ellert
A tejcsokoládé úgymond semmi különös. Mindenki ezzel nőtt fel, mindenki a barna táblákhoz, az üreges húsvéti nyulakhoz vagy a sztaniolba csomagolt karácsonyfadíszekhez mérten alkotta meg a csokoládéról alkotott képét.
A csokoládé tejcsokoládé volt, ez biztos volt, és senki sem törte a fejét a pontos összetételen, a kakaótartalmon vagy a lecitin kérdésén. Inkább azon, hogy jobb-e egész mogyoróval, mogyoródarabkákkal, vagy esetleg töltelékkel. A Bensdorp erős volt keleten, a Suchard nyugaton, a Milka pedig végül mindenhol; a múlt század 80-as éveitől kezdve Ausztria és Svájc nagy tejcsokoládé-márkái a különféle fúziók, egyesülések és felvásárlások révén olyan konszernekben találtak egymásra, mint az Interfood, a General Foods Corporation, majd később a Kraft Jacobs Suchard, amely a Philip Morris cégbirodalomhoz tartozik és a világ legnagyobb élelmiszergyártói közé tartozik.
Csak Ausztriában például 2003-ban 80 millió tábla Milkát fogyasztottak el, a Milka-csoport (Côte d’Or, Toblerone, Bensdorp) világméretű forgalma 2002-ben 30 milliárd dollár volt – tehát egyértelmű, hogy a tejcsokoládé esetében valójában inkább nagyobb piaci egységekről van szó. „Az osztrákok szeretik az édeset” – erősíti meg Anja Obrowsky is a konszern sajtóosztályáról, ami azt jelenti, hogy az osztrák csokoládépiacot körülbelül 80%-ban a tejcsokoládé uralja. A fehér és az étcsokoládé egyenként tíz-tíz százalékot tesz ki, bár az utóbbi években éppen a sötét, illetve „nemes keserű” csokoládé esetében fedeztek fel óriási növekedési potenciált, „de azért ez továbbra is egy réstermék” – nyugtatja meg Obrowsky asszony a magas kakaótartalmú nemes csokoládék általi barátságos ízátvételre vonatkozó reményeket.
Nem, valószínűleg nem. Bár éppen ezek az utóbbi években megjelent, magas kakaótartalmú, kiváló minőségű keserűcsokoládék és a nemesség és minőség e – csokoládénál oly újszerű és szokatlan – érzete nem hagyta teljesen érintetlenül a domináns tejcsokoládé-piacot sem. Ez azt jelenti, hogy a nagyok jó néhány nemes kis szereplőt bekebeleztek és presztízsmárkaként integráltak, mint ahogy az a kaliforniai kultusz-csokoládégyártó, a Scharffenberger esetében történt (tavaly júniusban a Hershey – 13 000 alkalmazott, évi négymilliárd dollár nyereség – inhalálta); vagy pedig a óriások egy kis marketinget csináltak és új termékvonalakat hoztak létre, amelyek képesek voltak megfelelni a csokoládéminőség iránti nyilvánvaló igénynek – anélkül, hogy túlságosan kísérletező terepre merészkedtek volna: A Suchard „Noir & Lait” terméke például mind a megjelenését, mind az ízvilágát tekintve egy magas kakaótartalmú, kiváló minőségű tejcsokoládé.
Illetve a közeledés a másik oldalról is megtörtént. Mégpedig úgy, hogy szinte mindegyik, a gourmet körökben csak a legnagyobb tisztelettel emlegetett nemes márka elkezdett a kakaó-koncentrációs rekordkísérletek, a maratoni konsírozás és a még kisebb, még távolabbi és még különlegesebb kakaóbab-termőhelyek venezuelai esőerdőkben való keresése mellett tejcsokoládét is gyártani. Igen, pontosan azt a tejcsokoládét, amelyet eddig mindig az édesség-plebsz táblájaként, a csokoládés gourmet-antitézisként kezeltek. Amedei, Domori, Bonnat, Weiss, Cluizel, Rovira, Slitti, Pralus és természetesen a Valrhona is – a nemes szektor szentje és úttörője – tejporral keverik nemes babjaikat.
Talán azért, mert össze kell tartoznia annak, ami összetartozik. Werner Meisinger szerint a nemes csokoládémanufaktúrák mindig is gyártottak tejcsokoládékat, de lehet, hogy azok nem váltak szembetűnővé – mondja a szerző és a szakmában ismert „Xocolat” csokoládé-szaküzlet társ-üzemeltetője –, „a speciális csokoládék talán egy kicsit eltakarták a kilátást”. A tejcsokoládé és az ínyencség témakörében az alapvető problémát Meisinger a termék rossz imázsában látja, „de csak azért, mert évtizedeken át sokan rosszul csinálták, nem azért, mert a termék önmagában rossz lenne”, ellenkezőleg, a tejet és a csokoládét személy szerint ő egyenesen alapvető kombinációnak tartja.
Mindenesetre valamelyest újdonságnak számít Meisinger szerint a magas kakaótartalmú tejcsokoládék kategóriája, amellyel néhány éve az olasz Slitti cég „Lattenero” néven szerzett nevet a szakmában. A Slitti volt az első, amely e tekintetben zászlót bontott, Meisinger beszámolója szerint a tejcsokoládé szenvedő imázsa számára is sikeresen; a „Choco-Lovers Club” vaktesztjein a 65%-os Lattenerót 70%-os hardcore csokoládék közé keverte, és az végül a jó középmezőnyben végzett.
Ahogy a besorolás azokra, akik a magas kakaótartalmú ültetvény-csokoládékat részesítik előnyben, és azokra, akik az endorfinjaikat inkább a tejcsokoládé-táblából nyerik, egyébként is elavult – mondja Meisinger. Sokkal inkább arról van szó, hogy ízbeli árnyalatokat és értelmes kombinációkat fedezzenek fel, „melyik csokoládé a megfelelő valakinek, aki szereti az érlelt rumot, és melyik csokoládét ajánljuk majd valakinek, aki inkább a Rochelt bodzapálinkáját értékeli”. De egy dolog biztos, mégpedig az, hogy ha valaki inkább a kerek és barokk ízek felé hajlik, akkor a magas kakaótartalmú csokoládé talán nem az ideális választás.
Egyébként egy nagyon érdekes tejcsokoládé-projekt Ausztriából is származik, az úgynevezett „Tiroler Edle”, Therese Fiegl agrárpromóter és Hansjörg Haag landeck-i cukrászmester együttműködése: Bár az eredeti ötlet az volt, hogy elsősorban az ősi tiroli szürkemarha tejét használják fel aromás teljességként, és jó minőségű kuvertúrába öntsék, a kombinációban most egy lépéssel tovább mentek. És a tejet – eddig 6000 liter volt – a Tirolmilch-tejüzemmel és egy hartbergi céggel pillanatok alatt tejporrá dolgoztatják fel, amelyet aztán elvisznek a torinói tartománybeli None-ban található Domorihoz, ahol extravagáns, háromféle kakaó-erősségű tejcsokoládévá konsírozzák. Elvileg a szürkemarha-tej teljesen normális tej, meséli a cukrász, de a Domorinál alaposabban megnézték és megállapították, hogy magasabb a kalciumtartalma, és az eredmény összességében finomabb. Hogy ez a „Purissima” nevű tejcsokoládé-projekt tovább fog-e nőni, abban Hansjörg Haag egészen biztos, a reakciók eddig szinte kivétel nélkül pozitívak voltak, csak nagyon ritkán érkeznek reklamációk egy „másfajta íz” miatt – ami bizonyos értelemben szintén elismerés lenne.
Svájcban Meisinger szerint meg vannak győződve arról, hogy képesek felismerni a csokoládéban lévő tej minőségét és származását, ő ezt azonban legendának tartja, „már a babot is olyan nehéz felismerni, a tej határozottan nem esszenciális”. Kivéve talán a Chocolina esetében, egy avantgárd csokiprojekt, amelyet Gerlinde Hofer juhtenyésztő indított három éve Johann Georg Hochleitner tamswegi cukrász- és pékmesterrel: juhtejből készült tejcsokoládé. Ezt a rendkívüli terméket – a juh íze egyébként határozottan érezhető – a bécsi Mannerben gyártják, amely jelenleg Ausztria egyetlen csokoládégyára (mások tervezés alatt vagy végstádiumban vannak). Talán egy új, „Weird Milk-Chocolates” (furcsa tejcsokoládék) nevű kategória kezdete, amelyeket aztán kecske-, kanca-, bivaly-, kenguru- és kameltejből lehetne előállítani – szelekcióként csinosan kialakított dobozokba csomagolva, amelyek talán „Noé bárkája” névre hallgatnának.