Amiről a pincérek álmodnak
Szöveg: Eva Rossmann Illusztráció: Auge
Igazából tisztességtelen, ha valaki, mint én, a pincérekről ír. Mert én a konyhán dolgozom. Természetesen azon az állásponton vagyok, hogy jó konyha nélkül semmi sem működik. Azonban be kell vallanom, hogy mindig vannak olyan vendéglők, ahol valahogy másképp mennek a dolgok. Tömve vannak, és ennek semmi köze lehet a kulináris élvezetekhez. Az evésnél végül is az illúzióról is szó van, és a jó pincérek értik, hogyan kell ezt megteremteni. Csak nem mindegy, hogy egy öreg pincér oda-odacammog az asztalhoz, és úgy teszi le a paradicsomlevest, hogy az bőven kicsapódik a tányér szélére, vagy ugyanazt a levest egy maître hozza, aki elegánsan, egy kis, de semmiképpen sem alázatos meghajlással és rejtélyes mosollyal szervírozza, mintha mi sem lenne jobb ennél a levesnél, és mintha az ember a sok vendég közül az egyetlen kiválasztott lenne, gondosan, majdnem gyengéden. Még ha ez messze nem is jelenti azt, hogy a nagyúr minden helyzetben végtelenül elegáns.
Vannak olyanok, akik egyszerre elégítik ki a legbonyolultabb vendégeket, és közben lábon rúgva szólítják fel az állva elalvó tanulót, hogy cserélje ki a hamutálat. Bizonyos viccekről, amiket némelyik maître ismer, miközben egy percig a folyosón áll és a – remélhetőleg – alkoholmentes italát kortyolgatja, már nem is beszélve. Ha kivételesen nem a párzási viselkedésről és az ahhoz tartozó dolgokról szólnak, akkor a szakácsokról. Mi a szakácssapka? Egy üreges tér folytatása. Bruhaha.
Mert mi a konyhában csak blokkokkal dolgozunk, tíz, húsz, harminc étel egyszerre, atyaég, mi legyen ez? Ha minden fel van véve és jegyezve, akkor csak egyszerűen ledolgozzuk őket. És ha túl sokáig tart, és valami félremegy, ki viszi el a balhét? Az emberek a frontvonalon.
Mi a fejünket többre használjuk, mint hogy sapkát erősítsünk rá, mondják.
Ettől eltekintve, hogy a szervizben is találkozhat az ember üresfejűekkel (állítólag olyanok is vannak, akik három hét után sem tudják megkülönböztetni a grillezett őzgerincet a Veltelini-báránytól): Próbáljon meg átmenni egy vendégtéren, ahol csak hat asztal van, és három tányért cipeljen (természetesen nagyokat, elegánsak és nehezek, ez már csak így illik). Azt hiszi, csak le kell tenni őket – elegánsan – oda, ahová valók? Hát igen, de útközben a 2-es asztalnál ülő hölgy a fodrászszőke hajával egy tiszta szalvétát kér, mert az övé a földre esett. A mellette lévő kisfiú sárga Fantát kér, a 3-as asztalnál az idősebb úr egy korsó házisört szeretne, a 4-es asztalnál csönd van, és elképesztő koncentrációval tanulmányozzák a számlát – a fenébe, a tanuló vagy a kisegítő valamit rosszul ütött be? –, az 5-ös asztalnál ülő szőke hölgy, aki kísértetiesen hasonlít a 2-es asztalnál ülő hölgyre, szeretné tudni, miből áll a kéreg a ropogósra grillezett halon, és emellett ajánljanak hozzá bort, legyen száraz, de ugyanakkor gyümölcsös és mégse túl savanyú.
A pincér-fölötti ember tehát fejben jegyzetel (mert a kezében ott vannak a tányérok): egy szalvétát a szőkének a 2-esnél, a kisfiúnak a sárga Fanta helyett narancsosat vagy maracujás üdítőt ajánlani, megkérdezni a tanulót, jól ütötte-e be a 4-es asztalt, az ősz hajú szemüvegesnek a 3-as asztalnál egy korsó házisört, az 5-ös asztalnál ülő szőkének valamilyen kimért fehérbort, ami inkább nem túl száraz, és előtte még benézni a konyhára és megkérdezni, mik azok az átkozott apró golyócskák, amik a vadvízi ponty bőrét remélhetőleg ropogóssá teszik, miért kell a konyhafőnöknek minden nap újabb hülyeséget kitalálnia. És természetesen a három tányért, amiért az ember tulajdonképpen elindult, megfelelő tempóban, céltudatosan és odaadással kell felszolgálni. Igen, természetesen, egy nagy saláta rukkola nélkül, de viszont egy pár olyan pácolt sütőtökcsíkkal, ami két hete olyan finom volt – azonnal pótoljuk.
Amikor aztán elfelejti felszolgálni a házisört, mert megpróbálja megjegyezni, hogy a halon lévő ropogósra grillezett gabona neve quinoa, fejcsóválást arat. Hat asztal, ezt egy profi kisujjból kirázza, főleg úgy, hogy van mellette egy tanuló, és a főnökasszonyt is látni időnként. Közben a jobb lábfején lévő tyúkszem már megint felszakadt, új cipőkről kell gondoskodnia, de mikor van erre idő, főleg, hogy megígérte a feleségének, hogy a szabadnapján végre elmennek a szüleihez, Christát sem akarja elveszíteni, miután Petra elhagyta, bár: mostanában olyan távollévő tekintete van, mintha hétvégén, amíg ő nincs otthon, olyan dolgokat csinálna, amikről neki fogalma sincs. Természetesen, a házisör már jön is! – Ilyenkor megesik, hogy az ember éjfél után egy forró lábvízben áztatva is még szőke hölgyekről, ősz urakról, Fantáról, szalvétákról és a kimért borok listájáról, meg – mi is volt annak a gabonának a neve? – álmodik.
Néha csak az segít, ha elnézünk a vendég mellett, először az egyiket, aztán a másikat intézzük el, ezt „a régi pincérbetegségként” emlegetik: a félrenézés. Bár állítólag vannak esetek, amikor ez krónikussá válik...
Szólni sem segít mindig, mert nemcsak elnézni, de elsüketülni is lehet. És különben is: az odaintés az egy kényes dolog. A „Pincér!” egyszerű vendéglőkben teljesen elfogadható, az úgynevezett előkelőbbekben előnyösebb az „Úr!” vagy „Főúr!” megszólítás, hiú emberek ebből a szakmából is akadnak. De hogyan viselkedjünk olyan hölgyekkel, akiknek nem tudjuk a nevét?
„Pincérnő”, ez megy – de ha valami előkelőbbet szeretnénk: „Főúrnő”? Vagy a maître megfelelőjeként esetleg „maîtresse”? Vagy maradjunk a korrekt „szolgáltató személyzet” kifejezésnél? Ez olyan vonzóan hangzik, mint a „köret” egy krumpli-szarvasgomba szuflénál.
Mindenesetre kerestetik: alázatos zseni humorérzékkel és maximális rugalmassággal, aki magától felismeri, mit akar az ember, legyen az „asztal” jelen esetben középen, az események központjában, vagy a szélén, legyen inkább világos vagy romantikusan megvilágított. Egy nagy szálloda éttermének legendás főpincéréről mesélik: Egy hölgy telefonál: „Főúr úr, szükségem lenne ma estére egy asztalra 100 fő részére, megoldható?” – „Természetesen, nagyságos asszonyom, egyszerűen összehúzunk két 50 fős asztalt.”
Miért lesz valaki pincér? „Shit happens”, mondta erre az egyikük, mellesleg elég jó pincér. Sokan valóban csak belecsöppentek, de ez általában így van a pályaválasztásnál. A jó fizikum mellett mindenképpen kell egyfajta önmutogató tehetség is ahhoz, hogy az ember jól érezze magát ebben a szakmában. Rudi főpincér* képzett színész és táncos, de mivel a 60-as években sem Belgrádban, sem Bécsben nem volt elegendő szerepajánlat, Slobodan Rudiból („Ha a Slobodant nem tudod megjegyezni, akkor hívj Rudinak, Rudolf trónörökös után.”) lett pincér, és anélkül, hogy tulajdonképpen szakmát váltott volna, azóta pincérként lép fel. Ha az adott darab jó (a Dinner for One-t valójában neki írták) és a közönség kegyes hozzá (meg hozzánk a konyhán), elnyeri az érdemelt ovációt. Különben néha a vendégek – és a konyhai személyzet – humorára van utalva. Rudi: „Fehér krumpligulyást akar, de vargánya nélkül.” – „Vegetáriánus töpörtyűvel akarja?” – „Csináld, amit akarsz, csak tegyél rá valamit.” – „De az a vegetáriánus töpörtyűs étel rajta van az étlapon, nem mondtál neki róla semmit?” – „Dehogynem, mondtam, nem akarja.” – „AKKOR MEG MIT???” – „Valami izét-mizét, csinálj, amit akarsz. Én már eladom.” Szerencsére a gyilkossági fantáziáimat krimikben vezetem le. És különben mindannyian szeretjük – többnyire.
A színészen kívül, hasonlóan a klasszikus vérmérséklet-tanhoz, más pincértípusokat is megkülönböztethetünk: Ott van a „bajnok”, mindent elegánsan, grandiózusan intéz, néha egy fordulattal többet tesz meg, abból él, hogy jó, gyors, elegáns, a legjobb – csak néha a tükörbe nézés fontosabb neki, mint a vendégekre. A „szolga” jól képzett, kicsit stréber, minden, még a felesleges esetben is alázatos. A „vidéki” gyakran pirospozsgás, buzgó és igyekvő, néha egy kissé darabos, de mindig jó szándékú. Az „intellektuális” tekintete néha ködös (ami nem biztos, hogy a gondolkodástól van), szívesen hozzáfűzi a magáét ahhoz, amit a vendégek mondanak, és a testbeszéde elárulja, hogy ő valójában jobbra született. Ezt a konyhán ugyanúgy szeretik, mint azokat, akik folyamatosan különkérésekkel jönnek, vagy gúnyosan közlik: „A 13-as asztalnál a marhahúst keménynek találták, én is azt találom, ezt a cuccot nem lehet elrágni.” Néha erre forró bosszú következik: vegyen egy szervírozásra kész tányért, az egyik oldalát a sütőn hevítse fel, a hideg oldalánál fogja meg, és mosolyogva nyújtsa oda a pincérnek.
De ez még mindig ártatlan a valódi szerviz-rémálmokhoz képest, mint például az idegen nyelvekkel kapcsolatos eset. Walter maître* nemcsak a szervizművészet nagyura, hanem teljesen képes más anyanyelvű emberekkel is elbeszélgetni: feltéve, hogy értenek németül (helyettesítésként angolul vagy franciául is). Ott volt az az elegáns olasz, ráadásul egy olasz gasztronómiai kalauz szerkesztőségéből, aki folyamatosan nagy gesztusokkal és forgó szemekkel csapkodta a mellkasát. Lehet, hogy baja van a szívével, remélhetőleg nem fogunk elveszíteni egy vendéget, jelentette aggódva Walter. Szerencsére másképp volt: az érdeklődő vendég hallott Buchinger tüdős-szíves ragujáról, amiben többek között szív is van, és az ember erre koppint a mellkasára, hogy nyomatékot adjon annak, amit akar, mégiscsak könnyebb, mint a lépére koppintani.
Vagy: Tizenkét fő, akik állítólag foglaltak, de nem találhatók a foglalási könyvben, és most először is asztalt, másodszor egy ötfogásos meglepetésmenüt (ketten vegetáriánusok, az egyik nem eszik bárányt, az idős hölgynek pedig hagymallergiája van) és harmadszor ezt borpárosítással kívánják. És a konyhafőnök kora reggel óta elérhetetlen.
Sikerült (mindezek ellenére) mindenkit megelégedettséggel kiszolgálni? Talán még több is? Akkor sok jó módszer mellett van egy utolérhetetlen módja annak, hogy tudtára adják: borravaló. Ebben szinte minden pincér egyetért, rangtól, nemtől és vérmérséklettől függetlenül.