Bár ma már minden eddiginél olcsóbban és korlátlan mennyiségben áll rendelkezésünkre: a só különleges dolog, még akkor is, ha egzotikus fűszerekben tobzódhatunk. A legjobb étel is unalmas lenne, ha hiányozna belőle a só fűszeressége.
Tény marad, hogy az ember éppúgy elpusztul a sóhiányban, mint a túl sok sóban. „Az ember élhet arany nélkül, de só nélkül nem”, írta már a római államférfi, Cassiodorus több mint 1500 évvel ezelőtt. Amíg az ősember kizárólag vagy túlnyomórészt állatokkal táplálkozott, elegendő volt számára az állati húsból származó só. Ám amikor letelepedett, és egyre inkább áttért a vegetáriánus kosztra, a gabonaalapú táplálkozásra, hiányt szenvedett benne. Ha nem sóforrásokból, a tengerből vagy a szabadon álló sótelepekből nyerte ki a sót, más utakat kellett találnia az életfontosságú só megszerzéséhez. A tengerparton sókerteket létesített, és várta, amíg a nap elpárologtatja a vizet.
Elképesztő, milyen korán alkalmaztak már a mi területünkön is magasan fejlett sókitermelési módszereket. A Salzkammergut régióban feltehetőleg már időszámításunk előtt 2400 körül felfedezhették, hogy némely forrás, amely sós hegyből fakad, ízesebb, mint a többi kis víz. Valójában ez a tengeri só, amely tektonikus elmozdulások és rétegződések révén került az alpesi régióba. Legkésőbb a Hallstatti kultúra idején (i.e. 700–450) fedezték fel a hegyek mélyén rejtőző sótelepeket, ahová az emberek ferde tárnákban hatoltak be. A só ebben az időben többet ért az aranynál, egy marék sóért elég sokat kaphattak. A só hatalmat és gazdagságot jelentett – ezt a hatalmasok nagyon gyorsan megtanulták. A Habsburgok ausztriai monopóliumukká tették a sólelőhelyeket. A Salzkammergutot évszázadokon át lezárt övezetté nyilvánították, ahová csak útlevéllel lehetett belépni.
A történelem során a sónak fontos szerepe volt: az ásvány számtalan történelmi fejlődésért és eseményért volt felelős, köztük az Erie-csatorna megépítéséért, a francia forradalomért, India nagy-britanniai gyarmatosításáért, valamint India szabadságharcáért is.
Szinte minden ételt sóval fűszereznek. A só megakadályozza a szerves ízanyagok kioldódását a legkülönbözőbb összetevőkből, és ezáltal növeli az ízérzékelést. „Azonban nem ez az oka annak, hogy a zöldségeket általában sós vízben főzik. Itt a só egy sokkal fontosabb hatást fejt ki. Felbontja a sejtfalakat, és ezzel rövidíti a főzési időt. Ezáltal a fontos tápanyagok a zöldségben maradnak, így az még jobban ki tudja fejteni egészségmegőrző hatását. Hüvelyeseknél azonban ez nem így van.”
„Itt csak az elkészítés után szabad sózni”, tudja Joachim Gradwohl séf. Mindegy, hogy édes, savanyú vagy sós ételekről van szó, legalább egy csipet só általában hozzátartozik. „A só fokozhatja vagy gátolhatja egy étel ízét – a keserű íz tompul, míg az umami vagy az édes íz érzékelése erősödik a só hatására” – folytatja a csúcsséf.
Perzsa kék só, Himalája-só, Fleur de Sel, fekete lávasó, hawaii fekete tengeri só, kősó... A globális sófogyasztás tíz százaléka az úgynevezett gourmet- és speciális sókra esik. Melyik só a legegészségesebb? Jobb ízűek a drága sók?
Alapvetően minden asztali só, legyen az bármilyen színű, és bárhonnan származzon, valamikor nem volt más, mint tengervíz. Tehát a drága, sokat utazott vagy jól marketingelt speciális só kémiailag semmi más, mint nátrium-klorid.
A sókitermelés két fajtája a legelterjedtebb: a tengeri só és a kősó. A tengeri só kitermelése a legrégebbi múltra visszatekintő módszer. Ennél a tengervizet úgynevezett sókertekbe vezetik, ahol a napsugárzás hatására lassan elpárolog. A kristályszerű maradványok legfelső rétege az a nátrium-klorid, amelyet asztali sóként használunk. A modern élelmiszeriparban ezt tovább finomítják és tisztítják, ami során sajnos az értékes ásványi anyagok is kimosódnak. Hasonló a helyzet a kősóval is. Ezt azonban föld alatt bányásszák, ahol ősi, mára kiszáradt sós tavak hatalmas sólelőhelyei tanúskodnak a múltról.
Igaz, hogy a Himalája-só tartalmaz némi vasat, a lávasó szenet, és minden só regionálisan eltérő arányban tartalmaz további ásványi anyagokat, nyomelemeket, agyagot, gipszet, egyéb sókat vagy más anyagokat. Ezek azonban mennyiségi arányban nagyon kis mértékben vannak jelen, és egy-három százalékot tesznek ki. A napi sómennyiségre vetítve még a drága speciális só sem járul hozzá igazán ahhoz, hogy bármilyen módon ellásson minket további, az egészségre pozitív anyagokkal.
A tengeri só különlegessége a sóvirág, amelyet származásától függően Fleur de Selnek vagy Flor de Salnak is neveznek. Ez egy vékony sókéreg, amely a nagyon napos és szeles napokon képződik a víz felszínén, majd – többnyire kézzel – lemerik. Akár öt százalékos víztartalma miatt a Fleur de Sel mindig kissé ragacsos, és nem is finomszemcsés. A különböző sófajták ízéről megoszlanak a vélemények. Végül is, ahogy már említettük, mindig nagyrészt nátrium-kloridból állnak. Vízben feloldva ezért majdnem minden só egyforma ízű (olvasható a www.alacarte.at oldalon a Schmeckt Salz wie Salz? (Ízlik-e a só sóként?) címmel a 2/2006. számban).
„A só szemcsézettsége azonban valódi különbséget jelenthet, ha csak a főzés után szórják az ételre. A nagyobb sókristályok, mint például a durva tengeri só vagy a Fleur de Sel-darabkák ízintenzitása ízletes jegyet adhat különösen a hús- és halételeknek. És ráadásul még dekoratívak is” – magyarázza Joachim Gradwohl. De még a legtrendibb só is általában csak só...
Az egyik lehetőség, hogy bő kézzel szórjunk sót, a hal vagy hús sókéregben való elkészítése – elragadóan egyszerű ételek. A sómasszának köszönhetően a szárnyasok, a hal, de a zöldségek is szaftosak maradnak, mint semmilyen más főzési módszernél. Eckart Witzigmann egyik kedvenc étele a sókéregben sült tengeri keszeg. Ehhez egy kb. 1,5 kilós tengeri keszeget használjunk (a süllő is kiválóan megfelel). A frissen borsozott és olívaolajjal meglocsolt hal hasába egy friss kakukkfűágat teszünk, és durva tengeri sóból álló vastag réteggel vonjuk be. Ezután a halat egy tűzálló tálba, egy tengeri sóból készült ágyra helyezzük, és a felső oldalát is befedjük tengeri sóval. A sót óvatosan rányomkodjuk, és néhány csepp vízzel meglocsoljuk. 240 °C-on az egészet kb. 45 percig sütjük a sütőben. Végül a sókérget leütjük, a halat filézzük, és kevés olívaolajjal meglocsolva tálaljuk. A sókérget természetesen nem esszük meg. És kérem, mi a teendő, ha egy étel elsózódott? „A legjobb elölről kezdeni” – véli sajnálkozva Gradwohl.
Sós citrom: Joachim Gradwohl receptje, Lilli & Jojo étterem, Gamlitz
Hozzávalók 1 üveghez (kb. 750 ml)
8 kis vékony héjú bio citrom
5 babérlevél
1 tk kubebabors
1 tk vaníliás cukor
100 g durva tengeri só
60 ml olívaolaj
Elkészítés
5 citromot forró vízben megmosunk és szárazra törlünk. A végeit levágjuk, és hosszában keresztben bevágjuk.
A babért, a borsot és a cukrot mozsárban durvára zúzzuk.
Bőségesen tegyünk durva tengeri sót a citromok vágataiba, és így nyomkodjuk a citromokat a befőttesüvegbe. A citromoknak levet kell ereszteniük. A maradék sót, babért, borsot és a cukrot szórjuk közéjük.
Az üveget lezárva 24 órára tegyük a hűtőszekrénybe. Időközben rázzuk fel. A maradék citromokat facsarjuk ki, és töltsük meg az üveget citromlével és olívaolajjal. Nagyon jól rázzuk össze és pasztörözzük.
Sötét helyen hagyjuk legalább 4 hétig érni.
Tipp: A vékonyra szeletelt sós citrom csodálatos gyümölcsös gazdagítás a vegetáriánus ételekhez, de jól illik csirkéhez és bárányhoz is.