Würzzuschlag
Szöveg: Anna Burghardt fotók: Luzia Ellert
Elsősegélykészletként még mindig ott állnak a patinás vendéglők asztalain: a klasszikus só- és borsszórók, az ipari só rizzsel keverve a nedvesség okozta csomósodás ellen, a bors pedig poros és minden fűszerező erő nélkül. Végső esetben a jellegzetes Maggi-üveg erősíti még a duót. Minduntalan megfigyelhetők azok az étkező embertársak, akik anélkül, hogy megkóstolták volna a levest, mintegy álomba merülten nyúlnak a szórók után, hogy az ízvilágon lendítsenek a leves, a bécsi szelet vagy a gulyás esetében; többnyire inkább rituálé ez, semmint értelmes fűszerezési segítség.
A bors és a só az ambiciózusabb éttermekből sem hiányzik. Peugeot nélkül persze szóba sem jöhet, minél magasabb és billegősebb, annál jobb. De ami a malmokban van, az sokszor nem éri meg a fáradságot. A közkedvelt „színes bors”, amely többnyire fehér és fekete bors, valamint vörös – botanikai szempontból – nem-bors tetszőleges keveréke, sem ízbelileg nem képes kiegyensúlyozni egy ételt, sem csípősséggel nem tudja kihangsúlyozni azt. Persze, optikailag a színes bors igazi „durranás”, és életmód-szempontból is okos dolog, ráadásul a tekergetés is olyan jó móka. Hogy a bors egy rendkívül differenciált fűszer, az ilyen játékoknál gyakran feledésbe merül. A salzburgi Gollingból származó Andreas Döllerer „Neues Heimat-Kochbuch” című szakácskönyvében önmagában hét különböző borsfajtát sorol fel, emellett különböző őrlési finomságokat követel meg az otthoni szakácsoktól, ami az egyes fűszerek számát alapjában véve még tovább növeli.
A hegyi borsot citromos aromája miatt használja rombuszhalhoz, tengeri ördöghöz vagy nyúlhoz, míg a tasmán borsot édeskés fűszeressége miatt édes-savanyú kombinációkhoz, mint például az ananászos pisztráng. Sötét húsokhoz főleg fehér borsot használ, a feketét inkább hideg húsételekhez, mint a tatárbifsztek vagy a carpaccio. „A fekete bors ugyanis pirításkor könnyen égett utóízt kap” – osztotta meg tapasztalatait Döllerer. Jelenleg sokat dolgoznak hosszú borssal is, „az csodálatosan illik a vadhúsokhoz”.
A salzburgi szakács megmutatja, mennyit lehet kihozni egy fűszerfajta árnyalataiból, ha az ember foglalkozik a különböző aromákkal. Úgy tűnik tehát, hogy még mindig a konyhaművészet legjobbjaihoz kell fordulni ahhoz, hogy megértsük, mi minden érhető el valójában a fűszerekkel. Színes keverékek egész arzenáljával rendelkezni végső soron még korántsem jelent jó ízeredményt. Egy étel aromastruktúrájának precíz feltérképezéséhez, olyan fűszerezéshez, amely túlmutat a puszta hatásvadászaton, elengedhetetlen az elmélyülési szándék, a kitartás és a kulináris reflexió. A bécsi „Steirereck”-ből ismert Heinz Reitbauernél is megtalálható ez a kombináció. Nemcsak részletesen elgondolkodik a harmonikus fűszerakkordokon a „csillagánizs a kacsához és a sütőtökhöz” mottó mentén, hanem megváltoztatta a konyhájában a fűszerek kézműves kezelését is: „Körülbelül három éve” – meséli –, „leszoktunk arról, hogy a fűszereket együtt főzzük az étellel.” Reitbauer észrevette, hogy azoknak „teljesen más a frissessége”, ha csak rövid ideig hagyja őket ázni. „Alapjában véve úgy kezeljük a fűszereinket, mint a teát, 2–3 perc, az elég.” Még azok is, amelyeket klasszikusan együtt szokás főzni, mint a borókabogyó vagy a babérlevél, „amely amúgy is minden osztrák receptben ott kering valahol”, a „Steirereck”-ben csak rövid ideig kapnak lehetőséget arra, hogy kifejtsék az ízüket. Nevetve vallja be: „Néha még rajtakapom magam, ahogy rutinból egy marékkal beleszórok a forrásban lévő folyadékba.” Reitbauer azonban egyébként jól megfogalmazott érvekkel képviseli a rövid idejű aromaátadás gyakorlatát: „Az elsődleges ízek sokkal jobban kijönnek, az ember egészen másfajta rétegzettséget kap, ha a fűszereket csak rövid ideig főzi együtt.” A finom aromák elvesznek, ha mindent folyamatosan újraforralnak, tényleg van különbség aközött, hogy valamit együtt főzünk vagy csak ázni hagyunk. „Szinte semmit sem lehet elrontani, ha mindent csak röviddel a vége előtt adunk hozzá.” Természetesen ehhez nagyobb mennyiségű szemes fűszerre, kéregre vagy gyökérre van szükség. „De ez nekünk megéri.”
Az, hogy milyen fűszereket használnak a „Steirereck” konyháján, nemcsak ízbeli kérdésnek tűnik, hanem stilisztikainak is: „A borssal meggyűlik a bajom. Bár nagyon érdekes, de mégiscsak egy trend, és én mindig próbálom magam ettől inkább távol tartani.” Ennek ellenére bors nélkül nehéz boldogulni, így a konyhájában ugyanúgy megtalálható a hosszú bors, mint a szecsuáni vagy a pondicherryi bors, egy ritka vörös fajta Indiából. Heinz Reitbauer pszichohigiéniája számára azonban úgy tűnik, a divathullámok mellőzése valóban nagy jelentőséggel bír; a kardamomot is kevésbé szereti, nemcsak a dominanciája miatt – „ez egy olyan intenzív hang, amelynek mindennek alá kell rendelődnie” –, hanem azért is, mert „divatos és lerágott csont”. Kedvenc fűszerei közé tartozik viszont a szerecsendió-virág, más néven makisz, a szerecsendió hálószerű burka – „csodálatos baromfifűszer”. Ezenkívül nála a rizsbe mindig kerül makisz. „Ez sokkal fontosabb, mint a szegfűszeg, talán túlzok, de nálunk otthon mindig volt makisz a rizsben.” A fahéjat olyan témának tartja, amelyhez újra közelebb kellene kerülni, véleménye szerint a köménynek és a szerecsendiónak is több figyelmet kellene szentelni: „Ha egy ételt egy kórushoz hasonlítunk, a kömény és a szerecsendió a tenor, mindkettő olyan szépen zeng.” A szegfűszeget azért találja izgalmasnak, mert mind önálló fűszerként, mind kombinálva csodálatosan alkalmazható. A „Steirereck” séfje eleve kedveli azokat az aromákat, amelyek nem feltétlenül tetszetősek, amelyek ugyan nagy játszóteret kínálnak, de amelyekkel evőként mégis meg kell dolgozni. „Néhány fűszer polarizál, és ez így van jól” – mondja Reitbauer.
Egy étel kialakulásakor szerinte mindig az ízkép van először, csak aztán jön a látvány, és az ember elgondolkodik, mi kerülhetne még hozzá. Amikor például beleszagol egy doboz Panch Phoronba, rögtön a burgonya jut az eszébe. A bengáli konyhából származó fűszerkeverék, amely egyenlő arányban tartalmaz barna mustármagot, nigellát (fekete kömény), édesköménymagot, római köményt és görögszénamagot, jellegzetes földes jeggyel bír, amelyet Reitbauer éppen a föld alatti gumóval asszociál, és egy grillezett tejesmalachoz készült „Heurige” (újkrumpli) alaplében végződik. „Más szakácsok talán egészen másra gondolnak, nálam ezek a krumplik. Az ember szépen kiépíti a saját fűszerkönyvtárát a fejében.” === Ha ebben böngészik, előfordulhat, hogy végül egy fehér csokoládés krémben köt ki a marokkói Ras el Hanout („a bolt főnöke”), egy rétegzett fűszerkeverék, amely akár 40 összetevőből is állhat, köztük olyan szokatlanokkal, mint az íriszgyökér, a fehér kardamom vagy a barátcserje.
A Ras el Hanoutot és más fűszereket Reitbauer sok kollégájához hasonlóan Németországból, Ingo Holland „Altes Gewürzamt” cégétől szerzi be. A korábbi csúcsszakács nemcsak üzletében, hanem az interneten és a Bos Food csemegeáru-küldő szolgálaton keresztül is forgalmaz kiváló minőségű – tehát válogatott termőhelyekről és fajtákból származó – fűszereket, valamint saját keverékeket és különböző kiegészítőket.
Az Ingo Holland-féle fűszerkeverékek virágkorukat élik. A Bos Food katalógusában például 16 sűrűn teleírt oldalon találhatók meg a legkülönfélébb magvak, gyökerek vagy levelek, pácolva vagy szárítva, számos őrlési fokozatban, készítési stádiumban – például spray formájában is – és összeállításban. A különböző gyártók curryvariációi vagy „rubjai”, azaz olyan keverékek, amelyekkel húst vagy sütőben sült zöldségeket lehet bedörzsölni, mára már a lakberendezési áruházak ajándékosztályain is kaphatók. Többnyire csinos dobozokba vagy átlátszó malmokba töltik őket, és olyan többé-kevésbé eredeti neveket viselnek, mint „African Melange” vagy „Scharfmacher”.
Az ajándékba adható vagy otthoni főzésre szánt sikkes fűszerek hullámára most a bécsi Freihausviertelben található Babette’s szakácskönyvesbolt is felült. Néhány hete a főnök, Nathalie Pernstich a csapatával saját alkotásokat és klasszikusokat kever, és egyszerű alumíniumdobozokba tölti őket. A „Seven Secrets Mix” például különösen sütőtökhöz ajánlott, többek között ánizs, vanília, szecsuáni bors és kardamom van benne, a „Creole Rub” pedig barna cukor, mustárpor, zeller mag, cayenne bors és egyéb fűszerek keveréke. A Babette’s-ben naponta főznek is, és a munkatárs, Bernadette Wörndl elmondása szerint már régebb óta dolgoztak saját keverékekkel, egészen addig, amíg az emberek egyre többször nem kérdezték őket. Ő maga tervezi az összeállításokat, gramm-mérleggel és jegyzetekkel közelít a végeredményhez.
„Az ember lassanként ráérez, mi hiányzik még, vagy tudja, miből kell kevesebbet tenni, mert nagyon intenzív.” Hogy a fűszerek a lehető legfrissebbek legyenek, alkalmanként csak körülbelül tíz dobozzal készítenek. A fahéjat, a makiszt és a csillagánizst mozsárban durvára aprítják, mielőtt a többi hozzávalóval együtt a fűszerőrlőbe kerülnének. „Ez pillanatok alatt megvan” – mondja Wörndl –, „sokkal több munka megtalálni a tökéletes keveréket.” Az összeállításokat újra és újra tesztelik ételekben, amíg az eredmény meg nem felel. Minden dobozban egy recept is van, mert sokan nem tudják, mi mihez való. „Néhányan például azt hiszik, a kardamomnál a héja az aromás, pedig az ízért a magokat kell kikapkodni.” === Azt, hogy Ausztriában általánosságban véve nagyon óvatosak és nem feltétlenül biztos kezűek az egzotikus fűszerek kezelésében, Markus Mraz is tudja. Ő maga azzal edzi az ízlelését, hogy például tahiti vaníliát és bourbon vaníliát forral fel tejben, és felváltva kóstolja őket, hogy rögzítse a különböző aromákat. Bár nem biztos benne, hogy a vendégek a drágább tahiti vaníliát valóban annak érzékelik-e, mégis többnyire ezt a fajtát használja. Mraz is a csemegeáru-küldő szolgálattól szerzi be a fűszereit. A Naschmarkt böngészőparadicsomában viszont nem bízik: ott, ahol a fűszereket hónapokig nyitott állapotban kínálják, és az alacsony árak csak fűtik a pletykákat arról a gyakorlatról, hogy téglaport kevernek a pirospaprikába és társaihoz, nem vásárol alapanyagokat.
A „Mraz und Sohn”-ban a fűszereket nemcsak szószokba, levesekbe vagy krémekbe keverik, szólistaként is fellépnek saját programmal. A fehér csokoládés és maracujás borsólevest az asztalnál egy kozmetikai ecsettel áhítatosan megszórják egy leheletnyi Ingo Holland „Mumbai” currykeverékkel. Ami elsőre hatásvadász aha-élménynek tűnhet, mélyebbé válik, ha az ember tudatosítja magában, hogy a fűszerrel egy addig hiányzó ízkomponens kerül hozzáadásra: a csípősség. Az ecsetes performansszal pedig tudatosítani akarják az étkezőben azt a jól átgondolt kompozíciót, amely sósból, savanyúból, édesből és csípősből áll, és amelyre Lukas Mraz oly büszke. Az apjától, Markus Mraztól származik viszont a tintahalas székelykáposzta, amelynél a káposztát Pimentónnal, a spanyol füstölt paprikaporral fűszerezik. Ráadásul mellé rétegez egy vékony csíkot a tiszta porból – ez nemcsak optikai dolog, hanem „a vendég döntse el, mennyi füstöltséget szeretne.” A szólistafűszer ötletét a „Mraz und Sohn”-ban a homárhoz felszolgált curryzselé viszi csúcsra: tiszta fűszeríz, amely a zselatin révén haptikailag jelentős formát kap. A puszta aromakiegészítőtől az önálló szubsztanciáig.